Ma akár a Világörökség része is lehetne az egykori Tabán, ha a békebeli idők városrendezési tervei miatt 1933-ra le nem bontják teljesen. Visszaemlékezés egy romantikus városrészre, amit a tűz és víz nem tudott elpusztítani, de a XX. századi városvezetés igen!
Forrás: Fortepan/ GGAABBOO
A békebeli írók által istenített Tabán valójában az 1810-es tűzvész után született, tehát a forró lángnyelvek nem csak romboltak, de utat adtak valami újnak is. Magának a városrésznek a története hosszú-hosszú századokra nyúlik vissza, hiszen a Tabán önálló településként kezdte hányattatott életét. Később azonban a szűk utcácskákkal, domboldalra futó szőlőkkel tarkított terület Budához került. Népességét elsősorban a rácok és az itt élő parasztok, termelő kisföldművesek adták az 1600-as évektől kezdve. Mivel ez a terület soha nem keltette fel az előkelőségek figyelmét, arculatát és építészetét mindig is a szegény rétegek határozták meg. A csatornázás nélküli, kis viskókból álló Tabánban bizony nem volt ritka a pestis és a dögvészjárvány, a XVII.-XVIII. századból legalább 6 komolyabb járványt tartanak nyilván, amelyekben több ezer ember vesztette életét. A Gellért-hegy lankás lejtőin elterülő festői városrészt bizony a víz és a tűz sem kímélte, hol a Duna áradásai, hol pedig az emberi gondatlanság miatt magasba csapó lángok pusztították el házacskáit.
Az egyik leghíresebb tűzvész azonban minden bizonnyal az 1810-es volt, amely egy kádármester házából indult, és hamuvá változtatta az egész Tabánt, sőt, a Vár és a Duna közötti városrészt, a Halászvárost is, egészen a mai Corvin térig. Több mint 500 ház, mintegy ezer család otthona égett le lakóinak vagyonkájával együtt. Egyúttal a nagy pusztítás teret adott valami újnak, ha nem is jobbnak. Az itt élő cselédek, munkások és parasztok a saját lehetőségeikhez képest építették újjá a városrészt, ekkor születtek a Krúdy Gyula által megénekelt girbe-gurba utcácskák az egyszintes fehérre meszelt házacskákkal. A területet szegény népség lakta, akik nem tudtak bekapcsolódni a kiegyezés utáni gazdasági fejlődésbe, hiába épült, szépült a székesfőváros, ők kimaradtak belőle. Az 1870-es évekre a Tabán fejlődése végleg megállt, új házak alig épültek és ekkor még nyoma sem volt a századfordulós pezsgő tabáni művészéletének. Éppen emiatt 1878-ban Budapest rendeletben határozta el, hogy az adott területen lévő viskókat le kell bontani és egy vadonatúj városrészt kell kiépíteni, ami illik a szemben elterülő elegáns Duna-korzóhoz és a Gellért-hegy újonnan épített főúri palotáihoz.
Forrás: Magyar Földrajzi Múzeum / Erdélyi Mór cége
A határozatot tett követte és 1890-ig mintegy 116 ingatlant vásárolt meg Budapest, főként a Gellért-hegy oldalában, de ezzel szemben a kanyargó utcácskáiról híres tabáni belváros még érintetlen maradt. Az itt élők megpróbáltak mindent, hogy segítsenek magukon és a városrészen. Egyre-másra nyíltak a mulatók, a kisvendéglők és borkimérések, pincék, amelyek vonzották a főváros értelmiségét és művészeit. Nem voltak ritkák a festőnövendékek vásznai napközben a macskaköves poros utcákon, miközben az asszonyok a frissen mosott ruhát terítgették a házak előtt, és mindeközben a sarki kisvendéglőben már vígan rotyogott az esti pörkölt, ami az esti vendégeket, azaz a kávéházakból idesereglő írókat, költőket várta. Ez a hangulat ihlette meg a Nyugat folyóirat íróit és a kor művészetit egyaránt.
De bármennyire is szerette a sajtó és a művészvilág a Tabánt, lebontásának kérdése nem került le a napirendről. A végső lökést az Erzsébet-híd felépítése hozta meg, amely összekötötte a városrészt az elegáns Pesti bevárossal. Ezzel felértékelődött az itt található terület gazdasági szempontból is, másrészt a tiszta, szellős, elegáns belváros mellett koszosnak, higéniai szempontból pedig elavultnak tűnt a falusias szegénynegyed.
A századforduló táján látott napvilágot az az elképzelés, miszerint a Tabánból egy igazi fürdővárost alakítanának ki parkokkal, szállodákkal, kihasználva a Rácfürdő, Rudas és Gellért-fürdő nyújtotta lehetőségeket. De az elképzelésből végül az I. Világháború miatt nem lett semmi. A Tabán teljes felszámolását végül 1933-ban végezték el, bár ekkor már csak 31 ház állt az egykori városrészben. Az újonnan megtisztított telkek hasznosítására újabb pályázatot írtak ki 1938-ban, amelyet a kor három kiváló építésze (Lauber László és Dávid Károly, illetve Gerlóczy Gedeon) nyert meg. Az egykori tervet felélesztve ők is egy óriási gyógyfürdő-komplexumot álmodtak papírra, de a kivitelezést ismét keresztülhúzta az újabb világháború. Amit pedig nem tudott elpusztítani a városrendezés, azt 1945 után a kommunista vezetés tette a földdé egyenlővé. Így manapság már csak régi fotókat nézegetve nosztalgiázhatunk a Tabán egykori szépségén, a romantikából a néven kívül szinte semmi sem maradt.
