Az Egyesült Államok népszámlálással foglalkozó hivatala tett közzé pár éve egy tanulmányt, mely szerint az elmúlt közel negyven évben 2,7 százalékról 9,6 százalékra emelkedett a férfi ápolók aránya az országban. A statisztikai adatok arra is kitértek, hogy nem csak a kisegítők, hanem a szakképzett ápolók között is jelentősen, közel duplájára emelkedett az „erősebbik” nem képviselőinek száma. Ez a változás talán annak is köszönhető, hogy az ápolási munka ma már nem kizárólag kiszolgáló tevékenység, hanem az egészségügy területén egyre nagyobb elismertséget kivívó szakma. Nem véletlenül nevezik ápolástudománynak, és képeznek főiskolai és egyetemi keretek között is ápolókat.
Fontos lenne ezt a szemléletet Magyarországon is elfogadtatni, hiszen a betegápolás iránt érdeklődő férfiak képzésével, majd rendszerbe való becsatornázásukkal valamelyest mérsékelni lehetne a szektort egyre inkább sújtó ápolóhiányt. Sokaknak talán idegen a gondolat, ugyanakkor a külföldi példák is mutatják, érdemes lenne a férfiakat arra bátorítani, hogy növekvő arányban képviseltessék magukat az ápolói karban, hiszen a társadalmi átalakulások – elsősorban a tartós ápolásra szoruló idősebb generáció megerősödése – miatt, egyre nagyobb igény van és lesz ápolókra. Férfiakra is.
Mi a helyzet Magyarországon?
Közel sem annyira kedvező a kép, mint az Egyesült Államokban. A legutóbbi, 2012 körül készült felmérések alapján a férfi ápolók aránya valahol 3-5 százalék között alakul hazánkban. Ezzel az aránnyal megelőzzük Lengyelországot (2 %), ellenben jelentősen elmaradunk Olaszországtól, ahol az ápolók több mint ötöde (21 %) férfi.
Arról, hogy a többi európai országban miként alakul a nemek aránya, a következő táblázat szolgál információkkal.
Sokakban felmerülhet a kérdés: szükség van-e egyáltalán férfiak jelenlétére az ápolói karban? Meglátásom szerint mindenképpen. Nyilvánvaló, hogy az ágyhoz kötött betegek ápolása során megfelelő fizikai erőre is szükség van, ugyanakkor talán még fontosabb szempont, hogy a férfi ápolók teljesen más attitűddel állnak a betegekhez, mint a nők. Tapasztalatom szerint sokkal racionálisabb, kevésbé anyáskodó, de legalább annyira törődő a viszonyulásuk, mindez sokszor csipetnyi humorral fűszerezve, ami nagyon sokat jelent a betegeknek. Ezzel a sokszínűséggel különleges hangulatot teremthetnek maguk körül, mely már önmagában komoly (pszichés) támogatást ad a gyógyulóknak.
A férfi ápolók markánsabb jelenléte valószínűleg akkor lesz majd hazánkban is érezhető, ha az ápolói szakma társadalmi megbecsültségét és presztízsét úgy általában is sikerült visszaállítanunk. Addig pedig becsüljük meg azokat a női és férfi ápolókat, akik minden nehézség ellenére kitartanak, s példát jelenthetnek azoknak a fiataloknak, akikben felmerül, hogy erre a nagyon nehéz, de valódi örömöket és sikereket tartogató pályára lépnek.