Sok kedves francia szavam van; a bien-pensance mindenképpen közéjük tartozik. Magyarra nehezen lehetne lefordítani (szó szerint "jól gondolkodást" jelent), valaki egyszer "illedelmes gondolkodás"-ként ültette át, ami talán a legügyesebb megoldás, viszont így elvész belőle a bien-tag tömörsége és sokrétűsége. A kifejezés az erkölcstől - jóságtól - dagadó szellemi konformizmust jelöli, a magát szigorúan és kényszeresen és büszkén a humanista, progresszív dogmák által kijelölt ideológiai mezsgyére szorító attitűdöt, a politikai korrektséget, ha úgy tetszik, de valami sokkal általánosabbat is egyben, azt a riasztó elszántságot, mellyel az értelem feláldozza magát a moralizmus oltárán, a szellemi funkciók akaratlagos felfüggesztését, azt a buzgóságot, mely a gondolkodást puszta tömeggé, mondhatni, a Jó buzogányává csupaszítja, amivel nagyszerűen szét lehet zúzni minden kételyt, minden ellenállást és ellentmondást, más szóval: minden alattomos rosszat.
De nem csupán a kifejezés értelme, hanem használata is érdekes, amennyiben a bien-pensant az egyetlen gyilkos jelző, amit a jobboldal birtokol. A gyilkos jelzők a neomorál talán legjellegzetesebb és leghatékonyabb eszközei a disszidens hangok elhallgattatására: azokat a minősítéseket értem alattuk, melyek felmentenek a másik féllel szembeni érvelés minimális követelménye alól is, melyek egyszer s mindenkorra kivonják a komolyan vehető és elfogadható emberi lények sorából azt, akire rásütik, melyek könyörtelenül elpusztítanak minden kicsit is rebellis egzisztenciát; a rasszista, a xenofób, a homofób, a kirekesztő, az intoleráns és hasonló melléknevek hosszú sorára gondolok, melyeket a progresszív entellektüelek ma már a tisztességnek a látszatát is sutba dobva osztogatnak, tudva jól, hogy akire rátapad egy ilyen jelző, az soha többé nem tarthat igényt létezésre ebben a világban, annak még a levegővételre való indoka is meg van cáfolva, nemhogy az eszméi; mára odáig jutottunk, hogy az uralkodó (ám magukat természetesen mindenestül elnyomottnak és lázadónak deklaráló) értelmiségiek tevékenysége kimerül a velük (valósan vagy csak paranoiás képzeletükben) szemben állók jelzők általi megzsarolásában, önkritikára kényszerítésében, vagy - és ők tényleg nem totojáznak, ha erről van szó - módszeres és kéjes megsemmisítésében; az értelmiség valódi jelzőipart üzemeltet, ami talán a GDP-adatokban még nem jelenik meg (habár ki tudja), de minden másnál jobban kihat életminőségünkre. A jobboldal természetszerűleg lehetetlen helyzetben találja magát, ha a posztmodern erkölcs támívein nyugvó közbeszéd tereiben kíván érvényesülni. Vannak, akik a kánonba iktatott gyilkos jelzőket hiábavalóan kiötlőik ellen próbálják fordítani (a.k.a. Dems are the real racists), aminél szánalmasabb, nevetségesebb és becstelenebb dolog aligha létezik a világon. Saját jelzőkkel megkísérelni leteríteni az ellenséget nyilvánvalóan képtelenség: azt, aki a felforgató, istentagadó vagy akár az erkölcstelen melléknevekkel kívánna megbélyegezni, egyszerűen kiröhögnék; hiszen egész fanatikus, boszorkányüldöző erkölcsiségünk azon alapszik, hogy felforgatók, istentagadók és mindenekelőtt: erkölcstelenek vagyunk.
A bien-pensant az egyetlen címke, mellyel a jobboldal többé-kevésbé hatékonyan tud operálni; annál is inkább, mert a rasszistához hasonló jelzőkkel szemben, amelyek totálisan üresek, amelyek nem rendelkeznek semmiféle racionalizálható tartalommal, egyes-egyedül az ellenség kiirtása érdekében lettek kitalálva, ez a jelző egy felettébb különleges és felettébb valóságos ellentmondásra mutat rá, méghozzá könyörtelenül; jelesül arra, hogy a progresszívok, akik oly nagy hévvel lóbálják az autonóm, kritikus egyén, a minden készen kapott igazságot és erkölcsi normát megkérdőjelező értelem szlogenjeit, valójában egy fojtogató, bőszen moralizáló ortodoxiát erőltetnek a gondolkodásra, és soha nem látott kegyetlenséggel csapnak le az ettől való legkisebb eltérésre is. A bien-pensant hallatán a progresszív csak hápogni tud; kiforgatni nem képes, a nézetei miatt a nemzetközi szervezetektől a bíróságokig minden létező hatóság által meghurcolt jobboldallal szemben ő - a hatalomba és a befolyásba minden létező módon bebetonozottan - a legnagyobb igyekezettel sem tudja kijátszani. A bien-pensant hallatán elviselhetetlenül élesen hasít a magát lángoló forradalmárnak képzelő progresszív tudatába az a folyton-folyvást elhazudott és elmismásolt és képmutatva eltakargatott tény, hogy ma bizony a jobboldaliak (na persze az igazi jobboldaliak!) képviselik a lázadás alternatíváját. Példátlanul erős eszköz ez a szó arra, hogy fényt derítsen a jelenkort működtető hazugságokra; gyilkos jelzőként való használata többé-kevésbé kivédhetetlen (noha ha egy jobboldali él a neomorál par excellence fegyverével, abban mindig van valami kikacsintós-ironikus jelleg, valami kósza kívülállás). Georges Bernanos, ez a kitűnő francia reakciós sem véletlenül szerepeltette a szót a köztársaságot, a polgári kapzsiságot támadó esszéje címében: La Grande Peur des bien-pensants (A bien-pensant-ok nagy félelme). A progresszívok zavaráról mi sem tanúskodik jobban, mint az, hogy némelyek közülük már pedzeni kezdték, ideje volna talán ezt a jelzőt is a politikailag inkorrekt szavak indexére helyezni; Németországban pedig a hasonló értelmű, főként a folyamatban lévő etnikai felbomlasztás kritikusai által használt Gutmensch kifejezést egy nyelvészekből és értelmiségekből álló bizottság a tavalyi év legrosszabb szavának - ismétlem: legrosszabb szavának - választotta. Eric Arthur Blair, imádkozz érettünk!
*
Valamivel több mint egy éve írom ezt a - mondjuk - reakciós blogot; a blogírás, a viszonylag rendszeres szövegmegmunkálás tapasztalata kellett ahhoz, hogy tudatosuljon bennem, a jelenlegi társadalmi-kulturális környezet milyen szédítő profizmussal tudja meggátolni a gondolkodást. Rá kellett ébrednem, hogy nem vagyok kivétel, hogy bennem is munkálnak az illedelmes gondolkodás tiltó ösztönei, hogy bizony az én hardveremre is telepítve lett az a gondolkodásblokkoló tűzfal, melyet mérsékletnek nevezünk. Minden tétovaságom, tépelődésem, hogy vegyek-e vissza egy kicsit egy adott szöveg erőszakosságából, hogy lekerekítsem-e egy mondat élét, bizonyság arra, hogy nem szabadultam meg teljesen a langyosság piszkos félelmeitől, a középszerűség imperatívuszától, melyet annyira utálok. Gyenge lennék? Igen. De önnön gyengeségem mögött kirajzolódik a Nagy Posztmodern Elmeannihiláló Mechanizmus kiterjedt, rémisztő valósága.
A blogírás legmarkánsabb élménye az, hogy minden mondatért meg kell küzdenem, hogy csak kicsit nem figyelek oda, és elhatalmasodik a szövegszerkesztő dobozon az emberbaráti szeretet, hogy a szöveg folytonosan a jóság szakadékának szélén billeg, és elég egy rosszul - túl könnyen - megválasztott szó, hogy sikítva belezuhanjon. Pedig pontosan tisztában vagyok azzal, hogy abban a pillanatban, hogy teret engedek a tolerancia kívánalmainak, megszűnök gondolkodó ember lenni, jobban szólva: megszűnök lenni, s nem marad belőlem, csupán egy illedelmesen bólogató és illedelmesen méltatlankodó és illedelmesen lázadó, mérsékelt húscafat. A végtelenedik balek, aki megszállottan csillogtatja az erényt. Aki ma nem szélsőséges, az szóra sem érdemes. A probléma az, hogy nem elég szélsőséges nézeteket vallani, valahogy a posztmodern nyelv csapdájából is ki kell kecmeregni, aknák közt fellelni a szélsőségesség - másképp mondva: a normalitás - nyelvezetét, és ez emberfeletti odaadást kíván. Mondani se kell: senki nem fog segíteni benne. De azért érdemes megpróbálni. Máskülönben?... Vagy?...
Whatever.