Kedves Olvasóm! A következőkben egy olyan témáról osztom meg Veled gondolataim amely – bár a mindennapok része – sokszor megosztó és ellentmondásokat szülő lehet.

Konkrétan a munkáról és annak két külön aspektusáról lesz szó.

Erről a témáról mindenkinek meg van a maga véleménye.

Egyesek szerint a munka egyenesen „rossz”, „utálatos tevékenység”, „kötelező nyűg”, „Aki kitalálta az egy hülye volt” stb. Ők általában már vasárnap rosszul vannak, hogy hétfőn dolgozni kell menni.

És vannak azok, akik a rájuk bízott munkát képesek szívvel, lélekkel, lelkesedéssel végezni, akkor is, ha nem az „álmaik melója”. Többnyire mosolyogva érkeznek reggel és bármilyen kihívást örömmel fogadnak.

És vannak az arany középutasok, akik bemennek, letudják tisztességgel és csendben, ugyanakkor örülnek mikor vége a napnak.

Mindez persze a mindenki által látható munkáról szól. Legyen szó bármely szolgáltatásról, fizikai munkáról, termelésről, kereskedelemről stb. Nap, mint nap zsong a sok, kis, szorgos „hangya” eredményt és produktumot létrehozva. Ha szerencséd van jól meg is fizetnek érte, időnként pedig elismerő szavakat vagy vállveregetést is kaphatsz.

De mi a helyzet a mások számára láthatatlan munkával?

Mit jelent ez egyáltalán?

Az én olvasatomban az egyik legkeményebb „láthatatlan” munka a szülőség, a párkapcsolat és családi-baráti kötelékek ápolása. Vagy például a harc egy nemes ügyért.

Te is biztosan érezted már, hogy mennyit teszel és dolgozol azért, hogy jól neveld a gyerekeid, szépen működjön a házasságod/kapcsolatod, hogy jó viszonyt ápolj a rokonokkal és barátokkal.  Igyekszel felnyitni emberek szemét, hogy jobbá tehessék az életüket és a világunkat. Nem mindig egyszerű ez. És nem mindig van pozitív visszajelzés, hogy jól csinálod és a munkád eredményes. Néha elbizonytalanodsz.

Megbecsülik egyáltalán törekvéseidet és a naponta belefektetett munkát?

Sokszor hallom főállású Anyáktól, hogy „A Férjem szerint a gyereknevelés nem munka.”, vagy „ Nem érti meg miben fáradok el estére amikor „csak” otthon főzök, mosok és a gyereket pesztrálom.” De nem csak a Nők panaszkodnak… A minap  találkoztam azzal a panasszal, hogy „ A Feleségem egyszerűen már nem értékel kis gesztusokat. Egy csokor virág neki már semmi, minimum vásárolgatni kell menni, hogy mosolyt lássak az arcán.”.  

Vagy ott van még a „Minek kell kiállni, 10 embernél több úgysem figyel rád…”.

Mindegyik vélemény, gondolat lesújtó és szomorú. Hova jutunk, ha nem vagyunk képesek értékelni azokat a „láthatatlan” dolgokat, amelyeket megteszünk egymásért? Miért nem értékeljük a másik törekvéseit? Miért nem vesszük észre?

Igenis kemény „munka” sokszor egy húzós nap után erőt venni magadon és mosolyogva belépni az ajtón, majd négykézláb mászni hátadon a gyerekkel. És igenis kemény „munka” az egész napos házimunka után szexinek és vonzónak lenni. Sokszor erőt próbáló végighallgatni a 86 éves édesanyád múlt béli emlékeit – nap, mint nap - hiszen legalább ezerszer hallottad, de megteszed, hiszen micsoda boldogság neki, hogy van, aki figyel rá…

Időnként talán nem feltétlenül érdekel a barátod/barátnőd legújabb szerelmi vívódása, de mégis segítesz neki pár jó szóval, hiszen ez a barátság lényege, ott lenni, amikor nagy a szükség Rád. Meghallgatod az ovis gyerkőcöd napi élményét a homokozóban történtekről, átéled a tini lányod első szerelmi csalódását… stb.

Mind-mind olyan munka, amely hosszú távon hoz eredményt. Ez az eredmény pedig a szeretet és a boldogság. Megfoghatatlan produktum, de mégis a legtöbbet adó.

Bizony. Ezért is meg kell dolgoznunk, nem jár csak úgy. Becsüljük meg a saját és a mások munkáját, amelyet naponta végzünk láthatatlanul egy boldogabb életért. Talán, ha képesek vagyunk minderre több, boldog családot, párkapcsolatot, barátságot, Nőt és Férfit, Embert kapunk majd eredményül.

Nyisd ki a szemed és vedd észre ki és mi munkálkodik körülötted, láthatatlanul!