Míg az ellenzéki szavazók a köztereken „gyászmunkában” vannak, a gyászruhát soha fel se vett Szél Bernadett összetrombitálta az ellenzéki pártokat. És azok rögtön mentek. „Egy fal dőlt le azzal, jelentette be tegnap, hogy az ellenzéki pártok egyeztettek egymással a jövőbeli ellenzéki munkáról.”
Vajon miért nem a választások előtt dőlt le ez a fal? 
Ezúttal nem foglalkozom azzal, hogy a pártok részt vegyenek-e a parlamenti munkában, vagy inkább vonuljanak ki, az LMP kezdeményezése viszont megér néhány gondolatot, hiszen őket mindenki másnál nagyobb felelősség terheli az újabb kétharmadért – egy diktátornak adható legnagyobb ajándékért. 
Nem vagyok politológus, nincsenek információim pártok belügyeiről, csak megérzéseim vannak és emberismeretem. Ezek alapján meg vagyok győződve róla, hogy az LMP ezen a választáson azt tette, amit az a várvédő, aki éjszaka kinyitja a várkaput az ellenség előtt: elárulta, hátba döfte az övéit, átadta a kétharmadot Orbánnak. Egyszerűen felfoghatatlan, hogyan válhatott Magyarország olyan morális roncsteleppé, ahol egy ellenzéki párt ezt megteszi, a többi pedig elnézi neki. 
Persze nem új történet ez. 
A párt identitását megalapozó Schiffer András jogi elmefuttatásai soha nem tudták eltakarni saját zavaros, ellentmondásos karakterét: láthatóan inkább fűzte őt valamiféle pozitív viszony a Fideszhez és Orbánhoz, mint az ellenzéki közeghez. Semmi kétség, hogy mindig ott volt a zsebében a vár kulcsa. 
Az utódjának, Szél Bernadettnek azóta nem hittem el egyetlen szavát sem, hogy 2016-ban Tusványoson kiült a pódiumra Harrach és Kósa közé: attól kezdve biztosra vettem, hogy ő is kettős játékot játszik. Sallai Róbert Benedekről pedig a választás óta derült ki, hogy korábban állami pénzekhez jutott, ami viszont nem lett volna lehetséges Orbán nélkül.
És végül Ungár Péter, a pártban a legújabb kulcsfigura. Egyrészt édesanyja a demokrácia esküdt ellensége és a hazai közélet egyik legvisszataszítóbb szereplője. Ez ugyan a magánszféra része, csakhogy Ungár közösen tulajdonolja vele a Figyelőt, amelyet Schmidt Mária két nap alatt alakított át kormánypárti propaganda fórummá, egyben náci módon listázó szennylappá. Egy ellenzéki párt alapembere ugyan eljárhat ebédelni a hatalmat hazugsággal, becstelenséggel, ármánnyal kiszolgáló anyjához, de nem lehet vele közös médiaüzlete. Vagy, ha igen, többet nem ellenzéki. 
Ungár ráadásul vevő lenne Simicska Magyar Nemzetére és Lánchíd rádiójára is, csakhogy hirdetők nélkül mindkettőt hatalmas vesztességgel tudná csak fenntartani. És ugyan, ki hiszi el, hogy kész felélni örökölt milliárdjait csupán azért, hogy egy-két évig legyen egy saját lapja és rádiója? Nyilvánvaló, hogy állami pénzekre, tehát Orbánra számít, és talán meg is állapodott már vele.
Így néz ki tehát egy magyar ellenzéki párt, és így néznek ki a többiek, amelyek vele együtt kívánják megdönteni az Orbán rendszert.
Létezhet ennél átlátszóbb hazugság? 
Lehetséges ennél aljasabb kísérlet a szavazóik újabb átverésére?

Bruck András