Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

Egy város a benne élőkben mutatkozik meg igazán

Absolut Budapest

Pasztellszínű álomvilág - Interjú Varga Mariettával

2018. július 20. - absolut_hu

vargamarietta.jpg

Varga Marietta képeit elnézve úgy érezhetjük, hogy egy másik dimenzióba csöppentünk. A finom pasztellszínek nagyon furcsa és mégis lenyűgöző egységet képeznek a sokak által otrombának tartott panelekkel vagy éppen a brutalista stílusú épületekkel. Fotóira olyan magazinok figyeltek fel, mint a The Guardian vagy az egyik legismertebb fotós oldal, a LensCulture. Bár projekktjeit hosszú előkészületi idő jellemzi, hiszen szeret minden egyes kis részletet megtervezni, leghíresebb sorozata mégis egy spontán reggeli fotózásból született. Most nekünk mesélt stílusának kialakulásáról, legnagyobb sikereiről és sorozatai kulisszatitkairól.

A Moholy-Nagy Művészeti Egyetem elvégzése után egyből Londonba mentél. Milyen tapasztalatot adott ez neked? Egyáltalán milyen volt az egyetem után kilépni az életbe?

A MOME-n 2016-ban végeztem el a BA fotós szakot. Az egyetem után nagy fejtörést okozott, hogy akkor most hogyan tovább. A diplomát akkor kapja meg az ember, ha megvan a szükséges nyelvvizsgája is, én viszont világéletemben gyengébb voltam a nyelvekből, az angollal kapcsolatosan is mindig volt bennem egy kis gyomorgörcs. Viszont tudtam azt, hogy ez a nyelv a szakmában és egyébként is szinte nélkülözhetetlen, ezért erőt vettem magamon, és mivel a korábbi próbálkozásaim nem voltak sikeresek, ezért úgy gondoltam, hogy az egyetlen út nekem az, ha kimegyek Angliába és a közegben tanulom meg a nyelvet. Augusztusban teljesen random regisztráltam egy au-pair-es, babysitteres oldalra. Az, hogy dolgoznom kellett, nem jelentett különösebb gondot, hiszen az egyetem alatt is már magamat tartottam el. Kint viszont az angol nyelvtudás hiányában nem volt bátorságom és elég magabiztosságom szakmabeli munkát keresni, így maradt a babysitterkedés. Egy héttel később már írt is egy család, beszéltünk Skype-on, és pár napra rá már repültem is ki. Visszagondolva, nagyon bátor voltam. Ha előre láttam volna, hogy mi lesz a következő évben, akkor nem biztos, hogy bevállaltam volna, viszont szerencsére nem láttam, így legalább most már ismerem a nyelvet.

Mégis nagy hatással volt a szakmai életedre a kint tartózkodás. Hogyan?

Igen, nagyon sokat segített az utam kialakításában, a képi világom fejlődésében. Nem jellemző rám, hogy honvágyam van, Londonban mégis rajtakaptam magam. Minden alkalommal, amikor volt szabadidőm, olyan helyeket kerestem, amik az itthonra emlékeztettek. A hétvégéim szabadok voltak és mivel jórészt egyedül voltam, nem kellett senkihez alkalmazkodnom, oda mentem, ami engem inspirált vagy érdekelt. Persze először lejártam a kötelező köröket, de utána főleg azokat a blokkokat kerestem, amik a kelet-európai hangulatot hordozták magukban. Érdekes, hogy itthon ezeket kevésbé fotóztam, csak ott kezdett el érdekelni ez a világ. Gondolom mivel annyira hiányzott, ezért ezen az úton tudtam kicsit újra kapcsolódni Magyarországhoz. Aztán miután hazaköltöztem, fent maradt ez az érdeklődésem. Szerintem, ha nem megyek ki, akkor nem veszem észre ezt a világot. Illetve arra is ott jöttem rá, hogy ami itthon van, akár építészetben, akár kultúrában, az ott kint kicsit egzotikumnak hat, mivel annyira eltérő sok szempontból.

varga_marietta_my_town_sio_fok_ii_04.jpg

A My Home, Siófok sorozat egyik képe

Mikor érezted azt először, hogy a fotózás számodra több, mint egy múló hóbort?

Igazából a fotózást már általános iskolában elkezdtem, de akkor még csak szórakozás szintjén. Tízenpár évesen nyaranta egy hetet mindig egy barátnőmnél töltöttem, és olyankor nem bicajozni mentünk, vagy fürdeni a Balatonba, hanem felöltöztettem mindenféle ruhákba, és őt fotózgattam. Komolyabban talán akkor kezdett érdekelni a dolog, amikor pályát kellett választani az érettségi után. Leültem és azon gondolkoztam, hogy mi az, amit szívesen csinálnék egy életen át. Akkor viszont még nem voltam olyan szinten, hogy ezután egyből egyetemre mertem volna jelentkezni, ezért először az AKG-ban (Alternatív Közgazdasági Gimnázium- a szerk.) végeztem el egy kétéves fotós képzést. Itt dőlt el véglegesen, hogy ez az én utam.

Említetted, hogy nagyon sokat változott, fejlődött a képi világod azalatt, amíg Londonban éltél. De hogy alakult ki nálad mégis ez a pasztell-színes, meseszerű képi világ?

A finom színkezelésnek, illetve annak, hogy az építészetet valamilyen szinten a személyes dolgaimba is belevonom, már az egyetem alatt is voltak jelei, nyomai. Ez a nagyon pasztelles színvilág a siófokos sorozattal jött, amit egyébként egyáltalán nem terveztem meg előre. Viszont annyira adta magát, egyrészt az időjárásnak köszönhetően, másrészt az a blokk, ahol lakunk, ilyen színekre van festve. Ott ez annyira kiéleződött, hogy azt mondtam, ebben benne van minden, amit el akarok érni a képeimmel. Elfogadom, hogy a világ, amiben élünk, olyan, amilyen; néha jó, néha kicsit nehezebb. Viszont azt a világot, amit a képeimmel hozok létre, olyannak akarom kialakítani, amiben mindig is élnék. Ez nyilván nem lehetséges, mert az élet nem ilyen, de legalább az, amit alkotok, az lehet olyan, mint amit én tökéletes világnak képzelek.

A pasztellszínek amúgy most nagyon trendbe vágnak, nem?

Természetesen rám is hatnak a trendek, de a pasztellszínek eleve jó érzéssel töltenek el, és észrevettem, hogy amikor fotózok, vagy csak megyek az utcán, akkor is ezekre a színekre figyelek fel inkább. Ha pedig egy olyan sorozaton dolgozom, ami jobban megrendezett, akkor most már úgy szerzem be hozzá a kellékeket, ruhákat, vagy direkt olyan helyszínt választok ki hozzá, ahol ezek a színek dominálnak.

Miért szereted annyira őket?

Ezeknek a színeknek számomra van egy nagyon nosztalgikus érzése is. Kicsit gyerekkort idéző, játékos érzés, ami szintén közel áll a szívemhez. Szerintem az is erősen meghatároz, hogy a 90-es években nőttem fel. Néha azt veszem észre, hogy a képeim két dolog, a bágyadtság és a nosztalgia határán mozognak. Nem mindig érzem szuper happynek a képeimet, de lehet, hogy ha más nézi őket, akkor neki teljesen más az érzése.

Mesélj a My hometown, Siófok sorozatról!

Amikor Londonban éltem, egyszer télen hazajöttem, és akkor készült a My town, Siófok című sorozat, amit aztán utána nagyon felkaptak. Ez nagy meglepetés volt számomra egyébként. Emlékszem, hogy ültem a londoni kis szobámban, a családnál, akiknél dolgoztam, retusáltam és válogattam ezeket a képeket, amiket nem sokkal előtte itthon csináltam, majd elküldtem őket a legjobb barátnőmnek, Hannának, aki szintén fotós. Mondtam neki, hogy „Figyelj Hancus, van ez a sorozat, de nem érzem elég erősnek, szerinted kitegyem bárhova is?” Ő pedig mondta, hogy „Ne szórakozz már, ez teljesen jó!” A sorozataim általában hosszabb ideig készülnek, több energiát és gondolatiságot fektetek beléjük, előtte több kutatást csinálok, átgondolom, próbálok egy kis szimbolikát is belevarázsolni. Ezzel szemben, ennél a sorozatnál az volt, hogy egyik reggel kicsit korábban felkeltem otthon, Siófokon, kinéztem a konyhaablakon és azt mondtam, hogy „Te jó ég, mi történt odakint az éjszaka alatt?!” Azt kell elképzelni, hogy jéghideg volt kint, minden megfagyott, minden hófehér lett, amivel szerintem irtó nagy mázlim volt, mert kimentem, nagyjából két órát sétáltam ott a blokkban, és rá fél órára minden felolvadt, és egyáltalán nem úgy nézett ki már semmi, mint amikor megláttam. Emellett a képekbe bele tudtam csempészni azt is, ami én vagyok, a látásmódomat. Mindennek az ötvözete adta ki ezt az anyagot. Érdekes, mert itthon el is tettem a képeket, nem igazán foglalkoztam velük, aztán amikor már Londonban voltam, elővettem őket, és akkor gondoltam ki, hogy ezekkel kezdeni is kellene valamit. Nagyon jó érzés volt az, hogy ott vagyok egy másik országban, és közben nézem vissza azt, ami pár hete történt otthon. Itt is előjött a nosztalgia, elkezdtem visszacsalogatni az emlékeket, és akkor összeállt az egész. Végül ebből a sorozatból kiindult egy olyan fajta fejlődés is bennem, nem csak a világomban, hanem a látásmódomban is, ami azóta is tart, és amiben úgy érzem, hogy megtaláltam önmagam.

varga_marietta_raw_hill.jpg

A Raw Hill sorozat egyik képe

A Raw Will sorozatodat Londonban készítetted. Ez már egy kész koncepcióra épülő projekt volt?

Igen. Először a National Theatre épületére lettem figyelmes, mert ez a robosztus építmény annyira különbözik a hagyományos angol építészettől. Több órát töltöttem el azzal, hogy csak járkáltam az épület körül. Fura, de amikor valami nagyon inspirál, az olyan érzéssel tölt el, mintha kicsit kilépnék ebből a világból és egy másik dimenzióba csöppenék. Teljesen el tudok lenni csak azzal, hogy sétálgatok, nézem, hogy a szögek hogy illeszkednek egymáshoz. Londonban mindig nálam volt a gépem, amikor kis kirándulásokra indultam, és ilyenkor csak kattintgattam, fotózgattam az épületeket. Aztán kitaláltam, hogy felfedezem a többi brutalista építményt is a városban. Egyszerűen beírtam a Google-be, hogy London, brutalista építészet, és hétvégenként sorra vettem a találatokat: a Barbican Centre-t, az Alexandra Road Estate-et, Brunswick Centre-et és a Trellic Towert, amit egyébként Goldfinger Ernő tervezett. Közben próbáltam megfejteni, hogy mi az, ami miatt ezek az épületek tetszenek nekem, hogy láthatom én különbözőnek másoktól. Sok ember egyáltalán nem szereti ezeket az építményeket, de ott van az a réteg, ahova én is tartozom, akik kifejezetten rajonganak értük. Mi meglátjuk bennük a játékosságot és a kreativitást. Úgy gondoltam, hogy ezt jól tudnám hangsúlyozni, ha embereket is vinnék a képekbe, és az embereket olyan színvilágba jelennének meg, ami teljesen az ellentéte annak, ami a brutalista építészetre jellemző. És itt jött megint a gyermeki pasztelles világ.

Mi a folyamata az ilyen projekteknek?

Általában úgy dolgozom, hogy a füzetecskémbe leírom az ötleteket, az indító gondolataimat, aztán utána kis skatcheket készítek, megtervezem, hogy rendezném el a képet, hova helyezném el benne az embert, pontosan milyen ruhát adnék rá, milyen fényviszonyokban képzelem el. Több hónap volt, míg ezeket az építményeket végigjártam, megterveztem a fotókat, lerajzoltam az egészet, utána pedig az anyagot magát három nap alatt csináltuk meg, amiben két nagyon kedves barátom segített; Albert Anna és Matecsa Dávid, ők voltak a képek szereplői.

Van olyan ikonikus fotós, aki hatott rád?

Nem mondanám, hogy nem hatott rám senki, mert szerintem olyan nincs, hogy valakire senki sem hat. Lucien Hervéről először az AKG-ban hallottam, fotó-történet órán tanultunk róla. Ő olyan fotós volt, aki nagyon szépen ötvözte az építészetet a saját művészetével. Legfőképpen Corbusier építményeit fotózta, de nagyon sajátos világban. Imádtam azt, hogy a fotókon nem csak az épület jelent meg, hanem benne volt maga az alkotó is. Így őt mondanám elsőként, mint hatást. Ott van Wes Anderson is, bár őt csak azért mondom szerintem, mert többen párhuzamot vontak már az ő és az én munkáim között. Láttam a filmjeit, szeretem is őket, úgyhogy valószínűleg ő is hathatott, hat rám. Aztán kint, Londonban találtam egy nagyon jó magazint, az Aestheticat. Ebben a kortárs fotósok sorozatait közlik le, és van egy külön építészetről szóló rész is. Ezt kint rendszeresen megvásároltam, olvasgattam, nézegettem, úgyhogy biztos vagyok benne, hogy az is hathatott rám.

varga_marietta-kep02.jpg

Varga Marietta Instagram oldalán további csodálatos képeket találsz

Mit szeretsz annyira az építészetben?

Azt, hogy szabályos, letisztult, hogy a szememmel meg tudom határozni azokat a pontokat, amiket lehet, hogy egyébként mindenki más is lát, de mivel a legtöbben csak elsuhannak az épületek mellett, nem veszik észre. Én viszont megállok, és centiről centire megvizsgálom őket. Én ezt imádom!

Budapesten melyek azok az épületek, amik inspirálnak?

Nem fogom megtagadni magamat: a paneleket. Nagyon szeretem Kőbánya-Kispestet és a Flórián teret. Mivel a központban élek, ezért ezekre a helyekre csak akkor szoktam elmenni, ha van időm felfedezni. Éppen ezért nagyon sok helyen nem voltam még Pesten.

Külföldről is többen megkerestek a fotósorozataid kapcsán. Mi volt ezek közül az eddigi legizgalmasabb?

A The Guardian volt az egyik. Az online felületükön van egy rovat, ahol egy-egy fotós mutathat be egy-egy várost. Ez is egy kicsit az építészeti vonalat képviseli, de a fotóművészeten keresztül. Ennek a rovatnak a szerkesztője keresett meg a siófokos anyag után. A leírásba egyébként egy kis hiba csúszott, mert én megírtam, hogy 10 éve elkerültem otthonról, ami azt jelentette, hogy Siófokról, ők viszont ezt úgy hozták le, hogy én már 10 éve külföldön élek, és 10 év után tértem vissza. Ennek ellenére nagyon örültem ennek a cikknek. Emlékszem, milyen izgatott voltam a megjelenés napján. Pont meglátogatott a nővérem Londonban, és miután kikísértem a vonatállomáshoz, beültem egy kávézóba, és izgatottan frissítgettem az oldalra, és egyszercsak ott volt. Leírhatatlan érzés! A másik a LensCulture, ami egy nagy fotóportál. Nagyon sok pályázatuk van, és minden évben van egy díj, amit kiosztanak az új, fiatal tehetségeknek. Ennek a díjnak lettem az egyik nyertese, ami kapcsán New Yorkban kiállították a képemet illetve fotókönyv formájában is, a többi díjazott képeivel együtt, amit egy fesztiválon mutattak be. Mindkettőre nagyon büszke vagyok!

Van olyan hely, ahova még nem jutottál el, de úgy érzed, hogy neked, mint fotósnak, az lehetne a Kánaán?

Igen, több ilyen is van. Nagyon el szeretnék jutni például Oroszországba. Aztán az egyik kedvenc építészem Ricardo Bofill, egy spanyol építész; az ő épületeit szívesen megnézném, és nagyon szeretném bejárni az általa tervezett városrészeket, amik egyébként több országban is megtalálhatóak.

Mit gondolsz Budapestről, hogy érzed magad a városban?

Érdekes, hogy miután visszaköltöztem Londonból, kicsit visszabújtam a kis csigaházamba. Élvezek itt lenni Budapesten, főként a barátaim, családom miatt, és amiatt, hogy teljesen ki tudom fejezni magam, végre beszélhetek az anyanyelvemen. Egyelőre nem találtam meg a saját közegemet, még nincsenek meg a törzshelyeim, ahova nap mint nap beülök inspirálódni. Keresem a helyem.

süti beállítások módosítása