Néhány hete felröppent a hír, némi szünet után a közeljövőben akár vissza is vezethetik a magyar letelepedési kötvényeket. Ennek az információnak túl nagy hitelt nem adtam, a minap viszont a Magyar Nemzet újságírója, Wiedemann Tamás nyilatkozta le, információi szerint Orbán Viktor személyesen győzködött egy közvetítőt, a választások után újraindul a kötvények kibocsátása. A Célpont stábjának a miniszterelnök egyértelmű cáfolat helyett csupán háromszor elismételte: „döntés van róla” [a kötvény kivezetéséről]. 2016 végén, a kvótareferendum és az Orbán-Vona találkozó után a közbeszéd része lett a letelepedési kötvény – szeretném az alábbiakban részletesen körüljárni a témát.

Hirdetés a New African magazinban (2016) Forrás: Mandiner

Nem is igazán kell lerántani a leplet, magától is kilóg a lóláb. Bár némi képzavar érzékelhető, az biztos: a letelepedési közvényt nagyon nehéz megvédeni a kormányzati szereplőknek. 2012 végén merült fel a gazdasági és informatikai bizottság (akkori elnöke: Rogán Antal) ülésén, hasznos lehet valamilyen formában bevezetni a kötvényt. Ne feledjük, ebben az időszakban meglehetősen ingatag lábakon állt Magyarország, nem volt könnyű finanszírozni az országot a piacról, bóvli kategóriában voltunk mindhárom nagy hitelminősítőnél. 2013 júniusától 250 ezer euróért letelepedési kötvényt vásárolhatott bárki, akit az átvilágítás után erre alkalmasnak találtak. Nos, 2016 júliusáig összesen csupán 10 embertől tagadták meg a kötvényvásárlást. Az igazi „finomság” viszont az volt, hogy az állam és a kötvényvásárlók közé beiktattak közvetítőket. Különböző területekre (egy országban csak egy közvetítő, de egy közvetítő akár több országban is működhetett) kaptak a közvetítő cégek jogosítványt. Az egész ötlet a HSSDF (Hungary State Speciel Debt Fund) vezetőitől jött, a kínai piacon (ami a legjelentősebb volt) ők értékesíthettek. A HSSDF a Kajmán-szigetekre lett bejegyezve, a VolDan Investments Ltd. és az S&Z Ltd. Liechtensteinbe, a Discus Holdings Ltd., az Innozone Holdings Ltd. és a Migrat Immigration Asia Ltd. Ciprusra, az Euro-Asia Investment Szingapúrba, az Arton Capital Kft. pedig – meglepő módon – Magyarországra. Időközben az engedélyt megvonta a gazdasági bizottság (melynek elnöke közben a szintén fideszes Bánki Erik lett) a Discustól, az S&Z-től és az Euro-Asiától.

Érdemes megvizsgálni, van-e látható kapcsolat a fenti cégek és magyar kormányzati szereplők, háttéremberek között. Annyira nem meglepő: van. A HSSDF-hez köthető Jonathan Chong bankár foglalt le hongkongi helikoptertúrát Habony Árpádnak és barátnőjének. Habony Demján Sándorral néhány hete Makaóban (és Hongkongban?) járt. Emellett együttműködtek Kosik Kristóf (Rogánhoz köthető ügyvéd, korábban az V. kerületben dolgozott az akkori polgármesterrel) ügyvédi irodájával – egy kiszivárgott dokumentum szerint az irodának kötvényenként 5 ezer euró jutalékbevétele volt, ami összesen közel 7,5 milliárd forintot jelent. Az Arton Capital vezetője Balogh Krisztina, Rogán korábbi egyetemi évfolyamtársa, a cég ügyeiben illetékes iroda pedig itt is a Kosik Ügyvédi Iroda volt. A VolDan még érdekesebb: a háttérben a grúz-izraeli Shabtai Michaeli-Michael Gagel páros áll (utóbbi közös képen látható Habonnyal, emellett más bizniszei is vannak a Princess-pékséget birtokló csoportnak [Puskás Ferenc Stadion állomás feletti irodaépület megvásárlása illetve januárban egy árverésen áron alul jutott hozzá egy Gagelhez köthető személy a budapesti Four Seasons mögötti ingatlanhoz]).

2013-ban és 2014-ben az állam összességében jól jöhetett ki a kötvényekből, utána viszont komoly veszteség a mérleg. A kötvények eladásának üteme viszont árnyalja az előző mondat első felét, hiszen az első évben 430 kötvényt értékesítettek, utána 1783 darabot, 2015-ben 6732-t, 2016-ban pedig 8064-et, vagyis összesen 17009-et. Vagyis amikor igazán fontos lett volna, igen gyenge mentőöv volt az ebből származó jövedelem. 2013 és 2016 júliusa között az összes kibocsátott Magyar Államkötvényből származó bevétel kevesebb mint 3%-a volt a letelepedési kötvényből származó pénz. De valójában miről van szó – és ki járhatott jól?

2013-ban és 2014-ben 250 ezer euróért, utána 300 ezer euróért lehetett vásárolni letelepedési engedélyt. A schengeni övezetbe remek belépőként szolgálhatott nem EU-s országban élő emberek számára. A kötvényvásárlók családjaira is vonatkozott a letelepedési engedély, ami – bizonyos híresztelésekkel ellentétben – nem öt évre, hanem korlátlan időre szólt. Ehhez nem kötöttek további feltételeket, vagyis nem kellett ingatlant vásárolni, nem kellett befektetni (például munkahelyteremtés), sőt a kezdeti csekély érdeklődés után tovább lazították a feltételeket: magyarországi ideiglenes tartózkodási cím sem kellett. Gyakori érv volt a kormány részéről, más országok is hasonló feltételekkel kínálnak letelepedési kötvényt, nincs itt semmi különleges. Azonban máshol jellemzően a 250, majd 300 ezer eurónál jóval nagyobb befektetés szükségeltetik (franciáknál 10 millió euró, briteknél 2,3 millió euró, ausztráloknál 3,3 millió euró), és gyakori, hogy ingatlanba kell fektetni (Görögország, Málta), tudományos-kutatási szférát kell finanszírozni (Portugália), vagy munkahelyeket kell teremteni (Franciaország – 50 új munkahely vagy meglévőek megőrzése). Ilyen feltételekkel – talán kijelenthetjük – Magyarország volt az egyetlen, aki letelepedési engedélyt árusított az Európai Unióban. Néhány hete egy konferencián a CIBA Investment ügyvezetője, Anna Chen így nyilatkozott a magyar konstrukcióról: „olcsó, gyors, és egyszerű az ügyintézés, nem vizsgálják a készpénz eredetét, nincs különösebb vizsgálat, és a magyar hatóságok nagyon elnézőek.” Nagyon úgy tűnik ebből, a magyar döntéshozók balek módjára jártak el. A helyzet azonban ennél sokkal rosszabb.

A közvetítői cégek busás haszonra tehettek szert. Egyfelől, a közvetítő diszkontáron jutott hozzá a kötvényhez, majd névértéken adta ki (2013-2014-ben csak ezen 29 ezer euró kerestek kötvényenként), másfelől ügyintézés címén nagyjából 40 ezer eurót számoltak fel. Így egyetlen ügyleten kerestek körülbelül 20 millió forintot, a 2013-2016 közötti 17 ezer ügyfélen pedig 340 milliárdot. Tegyük hozzá, kezelési, jogi, marketing költségeik vannak a vállalatoknak, nyilvánvaló tehát, hogy nem beszélhetünk ekkora tiszta haszonról. Mindenesetre a profit egyes becslések szerint meghaladhatta a 100 milliárdot – és ne feledjük azt sem, Kosik ügyvédi irodája sem járt rosszul. Az állampapírpiacra jellemző jutalékszint durván 0,2-0,3%, itt 20-25%-ról beszélhetünk – akár százszoros különbség jelent meg!

Rogán Antal tavaly novemberben Kálmán Olga vendége volt – akkor még az ATV-ben. Rogán azt mondta, „öt év után mehet mindenki, amerre lát”, azaz szó sincs állampolgárságról. Ebben igaza volt, de arról nagyvonalúan hallgatott, hogy a letelepedési engedély nem öt évre szólt. A propagandaminiszter azzal érvelt, lakást kell valamilyen formában vásárolniuk a kötvényt vásárlóknak. Nos, ez sem igaz – a lakcím létesítése pedig szintén nem, bár kezdetben valóban így volt, időközben enyhítettek a feltételeken. Azt a két érvet, miszerint örülnünk kell, hogy idehozták a pénzüket a piacon elérhetőnél rosszabb feltételek ellenére is, illetve Európa számos más országában szinte ugyanilyen konstrukciók léteznek, már megcáfoltam. 45 hónapig létezett a letelepedési kötvény, abból 18-20 hónap lehetett jóindulattal, amikor az állam számára nyereséges volt az üzlet. Az tovább rontja Rogán érveit, hogy akkor, amikor magas kamatokkal tudtunk csak államkötvényt kibocsátani a piacokon (egyszerűsítve: 2013 júniusa-2014 decembere), csupán 2213 letelepedési kötvényt értékesítettünk! A 2013-2016-os összmennyiség 13%-át! Józan ésszel nem felfogható, miért kellett folytatni a kötvénybizniszt 2015-ben, hisz ekkor a piacról viszonylag kedvezően tudtuk refinanszírozni lejáró hiteleinket. Az pedig különösen jól mutatja az abszurd helyzetet, hogy a kibocsátások túlnyomórészt akkor történtek, mikor már semmi szükség nem volt rájuk.

Forrás: Népszava

2013-ban még a kötvény iránt érdeklődők közül is sokan szkeptikusak voltak: miért nem az állammal, vagy egy állami céggel köthetnek szerződést. Fontos, ám kevesek által ismert tény, hogy a letelepedni vágyók soha nem vásároltak ebben a konstrukcióban egyetlen államkötvényt sem. A közvetítő cégek tették ezt meg helyettük, és egyfajta váltót adtak az ügyfeleknek. Ennek megfelelően a közvetítők csődjének kockázatát a letelepedési kötvényt vásárlók vették nyakukba. Az ÁKK-val (Államadósság Kezelő Központ) szerződésben álló közvetítő cégtől lehetett igényelni az általa kibocsátott, az ügyfél nevére szóló értékpapírt. Ami lényeges: a váltót akár már másnap eladhatták, a letelepedési kötvény (aminek nem volt másodlagos piaca, nem volt értékesíthető) a közvetítőknél volt. Hogy valójában erre miért volt szükség, nem derült ki soha, egy bizottsági ülésen Rogán kitérő, valótlan választ fogalmazott meg Seszták fejlesztési miniszter közbevetésére.

Tavaly októberben maga Varga Mihály nemzetgazdasági miniszter fogalmazott így: „ez a magyar állam szempontjából drágább finanszírozásnak minősül.” Varga mondott mást is, igaz ezt még 2015 februárjában: „én magam is egyetértek azokkal a felvetésekkel, hogy meg kell teremteni annak a lehetőségét, hogy olyan cégek kapják meg a forgalmazásnak, az értékesítésnek a lehetőségét, amelyek a legteljesebb mértékben eleget tesznek az átláthatósági szabályoknak.” Nagy lehetett a baj, ha Varga is így vélte – azonban vélhetően a Rogán-Habony párost cseppet sem zavarta a transzparencia hiánya. Rogán korábban egy kérdésre úgy válaszolt, a Kajmán-szigeteken bejegyzett HSSDF nem offshore cég, hiszen ismertek a tulajdonosok.

Az állam összességében bukott az üzleten. Ha valóban a kedvező finanszírozás megteremtése lett volna a cél, legkésőbb 2015 második negyedévében le kellett volna állítani, vagy megváltoztatni a programot. Itt feltehetően egy legfeljebb 10 milliárdos (vagy ennél valamivel kisebb) veszteségről számolhatunk be, de az igazán nagy üzlet a közvetítő cégek helyzetbe hozása volt. A több szálon kormányzati háttéremberekhez és magához a propagandaminiszterhez köthető cégek nagy haszonkulccsal dolgozva jelentős profitot realizáltak. Természetesen nem lehet vitás, ki kellett építeni a helyi kapcsolatokat, számos ügynökkel kellett tartani a kapcsolatot, ügyvédi, marketing és egyéb költségeik is voltak, nem várhatjuk el, hogy altruizmusból cselekedjen egy for-profit vállalat. Arra viszont kevés magyarázat van, (1) miért nem vezették ki a konstrukciót (vagy változtatták meg) 2015-ben, (2) miért voltak ilyen megengedőek a feltételek (Európában szinte egyedülálló módon) és (3) milyen oknál fogva hozta a magyar állam ennyire kedvező helyzetbe az offshore paradicsomokban bejegyzett (kivéve az Arton Capital Kft.) cégeket.     

Nemzetközi tanulmányokba illő a magyar letelepedési kötvény története; milyen csapdákat kell elkerülni. Azonban a döntéshozóknak eszük ágában nem volt csökkenteni a kockázatokat, az állami veszteséget, így tulajdonképpen sikersztoriról beszélhetünk. Sokak rosszul, kevesek jól jártak, nincs új a nap alatt. Azt viszont vérfagyasztó látni, milyen cinizmussal és arroganciával nyilatkoztak, nyilatkoznak Fideszes vezető politikusok, miniszterek, államtitkárok a témával kapcsolatban. Nagy kérdés, eljut-e a történet egésze a választópolgárokhoz. Most kísérletet tettem arra, hogy valamelyest összerakjuk a kirakós darabjait egy nagy egésszé. Az eredményt az olvasókra bízom, a választópolgárokra pedig azt, szeretnék-e, hogy folytatódjon 2018 tavaszán-nyarán a letelepedési kötvénybiznisz. Ha igen, nincs más dolguk, mint leadni szavazatukat a Fidesz-KDNP-re.