2016. aug 26.

Vaksötét - filmkritika

írta: frími
Vaksötét - filmkritika

Azt, hogy nem érdemes packázni egy vak emberrel, ha másból nem is, megtanulhattuk kölyökkorunk egyik kedvenc akcióvígjátékából, a Vak végzetből. Rutger Hauer csak a szeme világát vesztette el, a tájékozódási képességét és egyéb érzékszerveit remekül használta és úgy vágta, csépelte és darálta le az ellent, mint Muhammad Ali fénykorában a szorító környékén. Az intő példa nem ragadós, hiszen a Vaksötét című filmben három betörésre specializálódott fiatal a nagy zsákmány reményében épp egy visszavonultan élő, magányos, világtalan háborús veterán otthonát pécézi ki, mert az a hír járja, hogy a férfi több százezer dollár készpénzt rejteget a dunnájában. Eleinte könnyűnek tűnik a meló, beüt azonban a ménkű, mert a vak úr nem feltett kézzel várja őket, hanem egy kínzókamrányi fegyverrel, no meg azzal a legkülönfélébb kiiktatási ás gyilkolási módszerekben jártas tudással, amit az aktív évei során magára szedett. Van a horrornak egy olyan diszkét bája, hogy a legalantasabb eszközök segítségével játszadozik a félelemérzetünkkel, amiből mazochistaként még akkor is szeretünk majszolgatni, ha legutóbb az Amikor kialszik a fény esetén nem rémüldöztünk, hanem kis híján szunyókáltunk. Meg néhányszor jóízűen rötyögtünk. Kínunkban.

vaksotet_3.jpg

A Vaksötétnek viszont kellemesen vibrált a promóciója és az előzetes vélemények sem arról szóltak, hogy térdig gázolunk majd az unalomban, hanem éppen ellenkezőleg olyan szintű fosatásban lesz részünk, hogy ijedtünkben az előttünk ülő fejére borítjuk a vödörnyi pattogatott kukit. És persze azt sem hagyhattuk figyelmen kívül, hogy ritkán láthatunk magyar színészt hollywoodi produkcióban. Törőcsik Franciska pedig ezzel a nem túl nagy, de a történet szempontjából annál fontosabb szerepével olyan nagyágyúk nyomaiban lépkedhet, mint a most már hittérítőként és Paulo Coelho legjobb tanítványaként kiteljesedő Fenyő Iván, Kamarás Iván, Döglégy Zolee, vagy a távolabbi múltból Növényi Norbert, illetve Koncz Gábor. És akkor még a mindig másvilágra küldött Árpa Attilát nem is említettük. Ha igazságosak akarunk lenni, azt sem tagadhatjuk el, hogy Fede Alvarez filmje inkább független produkció, minimális költségvetéssel, persze azért többe került, mint egy gyros Ali bácsi kuckójában. Talán a spórolás miatt volt célszerű igénybe venni a magyar filmipar és a pomázi stúdió jelentékenyebb segítségét és ezért akár azt is rásüthetnénk a Vaksötétre, hogy egy kicsit a mi kutyánk kölyke. Ez azonban lehetne rossz ómen is, hiszen azok a mozik, amihez közel és távolban közünk volt, leszámítva a Mentőexpedíciót, akkorát buktak a pénztáraknál és a közönségnél, mint az ólajtó. Nos, a Vaksötét nem fog. És nemcsak azért, mert olcsó volt, hanem mert tulajdonképpen korrekt darab. Legalábbis a rémületfaktorát illetően.

vaksotet_2.jpg

Fede Alvarez rendező-társforgatókönyvírónak pedig láthatóan csak és kizárólag ez számít, a többi másodlagos. A járulékos hozzávalókat, úgy, mint karaktereket, a köztük fennálló viszonyokat, előkészítést olyan enervált, fásult nemtörődömséggel teszi a vászonra, mintha előtte bevette volna az erre vonatkozó, „leszarom” tablettáját. Ennek tudatában viszont legalább azért mondhatunk egy nagy köszönetet, hogy valami motivációféleséget odakapart az erkölcsileg és morálisan nem kicsit megkérdőjelezhető betörések mögé. A főszereplő kiscsaj ugyanis azért gyűjti a pénzt, hogy elmeneküljön arról a lepratanyáról, amit a szociológiai és más értelemben sem túl empatikus anyja biztosít neki. És mivel nem egyedül él a patkánylyukban, magával akarja vinni a húgát is. Szó sincs arról, hogy drámát akarnánk látni horror címszó alatt, de ha már ezt a csontot bedobja Alvarez, illene egy kicsit körültekintőbben körbeszopogatnia. Mert az áldatlan otthoni állapotoknak egy kurta és furcsa jelenetet szentel, amiben az anya félre nem érthető kézmozdulatokkal jelzi a lánya számára, hogy tudja, miképpen keresi a kenyerét, közben pedig még a száját is mozgatja hozzá. Ebből nekünk kötelező azt a tanulságot levonnunk, hogy ezzel a csajjal úgy bánnak odahaza, mint Hamupipőkével a mostohája, tehát az összes bűne meg van bocsátva, nyugodtan mehet rabolni, hiszen a jobb sorsáért kénytelen ilyen nem túl szimpatikus módszerhez folyamodni.

vaksotet_5.jpg

Alvarez trehánysága azonban a három fiatal egymás közötti kapcsolatánál éri el a csúcspontját. Mert az még vázlatnak sem igazán kielégítő, hogy a mindig füvet legelésző és szipkázó, jamaicai reggae énekeseket meghazudtolóan kinéző csávó a rablás küszöbén egy fenyegető mondatban közli a másik arccal, hogy ne koslasson a csaja után, mert rajta tartja a szemét. Ja, hogy ők kapcsolatban vannak? És ez valami szerelmi háromszögszerűség akar lenni? Ezt biztos, hogy így kell megtudnunk? Egyáltalán minek kellett ezt megemlíteni, ha amúgy nincsen jelentősége? Csak kérdéseink vannak, amire Alvarez részint lustaságból, részint kényelemből, részint kapkodásból elfelejt válaszolni. Így lógnak a levegőben. A rendező érezhetően tűkön ül, hogy a szereplői végre elérjék azt a házat, ahol feltornyosulnak az események. Kétségtelen, hogy a helyszínnek félelemkeltő aurája van, Alvarez pedig ritmusosan, ütemesen használja ki a klausztrofób légkört, jókor recsegteti a padlót, kiválóan helyezi el a különféle csapda helyzeteket és arra is van érzéke, hogy a fordulatokat úgy tálalja, hogy azokban végig ott legyen a feszültség szikrája. Ezeket pedig nagyszerűen megtámogatja az operatőri munka, a teljes sötétségben felvett jelenet például igazi stílusbravúr.

vaksotet_1.jpg

A házban játszódó részeknél hajlamosak vagyunk azt is lenyelni, hogy az akciók egy idő után ismétlésekbe csapnak át, ezáltal a meglepetések véges számúak. Annak sem kerítünk nagy feneket, hogy a vak ember metamorfózisából nemcsak az egyediség, vagy a nóvum hiányzik, hanem időnként a döbbenet is, amit sokszor a szánalom és a nevetségesség helyettesít. Az már egy kicsit bágyasztó, hogy helyenként még így is érzünk lyukas pontokat, vagy olyan periódusokat, amelyeknél vészesen érződik, hogy kifogyóban van az ötletbödön. Amit viszont lehetetlen megemészteni; az a dialógusok satnyasága, silánysága és együgyűsége. És ilyenkor fájó szívvel gondolunk arra, hogy ez volt a nemrégiben elhunyt Csörögi István szinkronrendező egyik utolsó munkája. Jobbat érdemelt volna. Talán előnyösebb lenne, ha még arra a néhány párbeszédre sem nyitnák ki a szereplők a szájukat és mintegy némajátékként lezavarnák az egészet. A büdzséből sztárokra nem futotta, de nem is igazán hiányoznak. Stephen Langból, aki a vak embert prezentálja - és egy rakás filmben, többek között az Avatarban láthattuk már gonoszként – sohasem lesz A-kategóriás színész. Ebbe belenyugodva voltaképpen egészen hitelesen hozza azt a szintet, ahol nem mozog rosszul. A fiatalok is kitesznek magukért, életszerűen rémüldöznek és viselik, hogy olykor péppé verjék őket és ebből a csapatból nem lóg ki Törőcsik Franciska sem.

vaksotet_4.jpg

A Vaksötétet nem lehet gyenge szórakozásnak minősíteni, olykor vannak furmányos megoldásai és valódi feszültséget előcsalogató pillanatai, de hatásában mégsem az az elementárisan szuggesztív erejű alkotás. A témájában nagyon hasonlatos Hush például jobban le tudott venni a lábunkról, mert szerencsésebben nyúlt a szereplők közötti pszichológiai hadviseléshez és a kiszolgáltatottságból eredő szorult helyzeteket kiélezettebben mutatta be, miközben az érzelmi sokszínűségnek is egy tágabb ajtót nyitott. Alvareznek még van mit tanulnia a dramaturgiai pontosság terén, amire természetesen meghagyta az alkalmat, hiszen egyetlen horrort sem lehet lezárni úgy, hogy abban ne pislákoljon a folytatás lehetősége. Elképzelhető tehát, hogy nem most jártunk először és utoljára vaksötétségben. És lehet, hogy nem is bánnánk, ha még járhatnánk. A hibákat kijavítva.

6/10      

Szólj hozzá

kritika film horror amerikai Törőcsik Franciska Stephen Lang Fede Alvarez Vaksötét Dont breathe