Az utóbbi évtizedben a kamaszok körében lényegesen gyakoribbá vált a szorongás: amerikai felmérések szerint 2011-ben a főiskolai-egyetemi hallgatók fele számolt be arról, hogy az elmúlt egy évben elviselhetetlen szorongást élt át, míg 2016-ban már 63 százalékuk. Azaz többen szoronganak, mint ahányan nem.
A Kaliforniai Egyetem Oktatási Kutatóintézete már régóta felteszi a hallgatóknak azt a kérdést, érzik-e úgy, hogy „túl sok minden van rajtuk”. 1985-ben a diákok 18 százaléka érezte magát túlterheltnek, tavaly már 41 százalékuk. A szakemberek szerint a túlféltő nevelés mellett az okostelefon is hibás.
Könnyen átsiklunk felette
A kamaszok tehát jobban szoronganak, mint valaha, ráadásul a kamaszkori öngyilkossági kísérletek száma is megduplázódott az elmúlt évtizedben az Egyesült Államokban. A tinédzserek körében számtalan típusú szorongásos zavar fellelhető: a „sima”, generalizált szorongáson kívül igen gyakori a szociális fóbia, a szeparációs szorongás, a poszttraumás stressz-zavar és a kényszeres zavar is.
A depressziós tinik száma is nő, de a New York Timesnak nyilatkozó szakemberek szerint a szorongás valamiért kevesebb figyelmet kap, könnyebben átsiklunk felette – talán azért, mert bizonyos fokig mindenki szorong. A szorongásnak ugyanis evolúciós előnye van: neki köszönhető, hogy elkerüljük a veszélyes helyzeteket, így nagyobb eséllyel maradunk életben. Csakhogy a szorongásra hajlamosabb személyek akkor is félnek, ha nincs mitől: esetükben a „menekülőreakció” túlérzékeny, akkor is bekapcsol, ha a veszély kicsi, elkerülhető, elhanyagolható, vagy az illető tudja (tudná) kezelni. A szorongás inkább azt jelenti, hogy túlbecsüljük a veszély nagyságát és/vagy alábecsüljük megküzdési képességeinket.
Van rá okuk?
Természetesen egy csomó szorongó tinédzsernek van oka a félelemre – mert mondjuk bántalmazó családban nőnek fel, szegénységben, létbizonytalanságban élnek vagy veszélyes környéken laknak, esetleg politikailag kiegyensúlyozatlan országban élnek. Az alacsonyabb státuszú fiatalok körében mégis kevés figyelmet szentelnek a szorongás felderítésének és kezelésének – az agresszivitás, a hiperaktivitás, a szenvedélybetegségek látványosabbak, a csendben szorongók nem okoznak feltűnést és nem bántanak másokat, ezért egyszerűen kevesebb figyelem jut nekik.
A jobb környezetből származó és megfelelő körülmények között élő tiniknek persze látszólag semmi okuk a szorongásra. Az USA-ban mégis ők azok, akik a leginkább ki vannak borulva. Suniya Luthar pszichológiaprofesszor, aki a stressz és a rugalmas ellenállóképesség kapcsolatát kutatja hátrányos helyzetű és átlagos tinik körében, a New York Times-nak elmondta, hogy a jól élő kamaszok többsége elképesztően perfekcionista és emiatt halálra szorongja magát.
A legijesztőbb számukra, hogy teendőiknek soha nincs vége, hogy sose érnek el arra a pontra, amikor elmondhatják: „eleget dolgoztam, most megállhatok”. Mindig bele lehet fogni még több tevékenységbe, mindig akad egy plusz különóra, egy újabb nyelvvizsga, stb.
A gyerekek egyszerűen kevésnek érzik magukat, úgy érzik, nem felelnek meg a követelményeknek. Hatalmas nyomás van rajtuk, ami idővel csak egyre nő.
Szorongó szülők, szorongó gyerekek
A kamaszkori és gyerekkori szorongások többféle eredetűek, mindenesetre ha a szüleink is szoronganak, akkor máris több esélyünk van arra, hogy mi is fogunk. Ennek két oka van: az egyik genetikai, egyszerűen örököljük azokat a szerotonin-receptor-géneket, amik hatására kisebb veszély esetén is látványosabb vészreakciót mutat az agyunk.
A másik természetesen a szocializáció, azaz a szüleink nevelési stílusa: óvatos szülők a gyerekeiket is óvatosságra intik majd.
Ismerek olyan fiatalt, aki huszonévesen sem meri gyufával begyújtani a gáztűzhelyet, mert otthon sosem engedték, hogy kipróbálja ezt az életveszélyes tevékenységet.
A szülők nem csak óvatossággal és túlféltéssel, hanem az ún. helikopter-szülő nevelési stílussal is sokat tehetnek azért, hogy gyermekük szorongóvá váljon. A helikopter-szülőség azt jelenti, hogy féltéstől vagy perfekcionizmustól vezérelve a gyerek minden lépését ellenőrzés alatt tartjuk, kevés önállóságot engedünk neki – így ugyan kevesebbszer vall kudarcot, nem is tanulja meg a kudarckezelést (sem. Se a gyufagyújtást.) Holott alapvető érzelmi igényeink között szerepel az autonómia és a kompetencia igénye – a túlkontrolláló, túlféltő nevelés ettől fosztja meg a gyereket.
Az okostelefon visz a sírba
Napjaink túlkontrolláló nevelési stílusa mellett a másik nagy szorongáskeltő tényező természetesen a szociális média. Teljesen mindegy ugyanis, milyen társadalmi rétegből származik a szorongásra hajlamos tini: mindenképpen egyfolytában összehasonlítgatja magát másokkal a közösségi oldalakon, és mindenképpen lehet találni olyan területet, ahol alulmarad az összehasonlításban, vagy épp olyan eseményt, amiről lemarad.
Ez nem minden: az okostelefon kiváló elkerülő stratégiát is biztosít a szorongónak. Az elkerülő stratégia olyan tevékenységeket jelent, amit azért csinálunk, hogy ne kelljen szembenézni a félelemkeltő helyzetekkel: a mi időnkben szociális fóbiásként mondjuk házibulik helyett max otthon olvashattam, az iskolában álmodozhattam az órákon, vagy a buliban szorongásoldásképpen megihattam pár vörösboros kólát.
A mai kamaszok számára mindig kéznél van egy szuper figyelemelterelő eszköz: ha ügyetlennek érzem magam a buliban, ha aggódom az iskolában, ha félek otthon a másnapi dolgozat vagy vizsga miatt, egy kis „telefonozás” – legyen az játék vagy csetelés vagy az ún. „értelmetlen netezgetés” bármilyen formája – remekül el tudja terelni a gondolataimat a szorongásról.
Csak hát az alapprobléma ettől nem oldódik meg: ha nem gyakoroljuk, hogyan kell emberekkel beszélgetni élőben, akkor legközelebb is bénák leszünk, ha tanulás helyett szorongáscsökkentő tumbli-insta köröket futunk, akkor nem fog sikerülni a dolgozat.
Az irányítás illúziója
A kamaszkori szorongás szakértői szerint az okostelefonokkal több probléma is van – az egyik többek között a „kontroll illúziója”. A telefon (vagyis nem a készülék, hanem a rajta elérhető dolgok egy jó része, a szociális médiától a játékokig) ugyanis képest azt az érzést nyújtani, hogy irányítom a környezetemet. A szorongó tinik utálják a bizonytalanságot: olyan helyekre járnak szívesen, amiről tudják, hol van, hogy néz ki, mit kell felvenni, kik lesznek ott, ők mit vesznek fel, miről lesz szó, milyen zene lesz, stb.
Az élet azonban sajnos nem feltétlenül ilyen, egy csomó váratlan helyzetet és bizonytalanságot rejt. Ha leragadunk a biztos és irányítható helyzeteknél, akkor nem tanuljuk meg és nem gyakoroljuk a váratlan helyzetek kezelését – hogy milyen belekerülni valami váratlan, zavarbaejtő társas helyzetbe, és milyen érzés, hogy azt is túléltük.
A szociális média és a depresszió kapcsolatára már számos kutatás létezik, a szorongással kapcsolatban valószínűleg azért nincs ennyi, mert összességében többet kutatják a depressziót, meg mert van egy nagy átfedés a két tünetegyüttes között. Az egyik szakember, dr. Twenge az Atlantic-ban írt cikkében egyenesen azt feszegeti, tönkretettek-e az okostelefonok egy teljes generációt? A tönkretevés alatt kivételesen nem a megosztott figyelemnek köszönhető teljesítménycsökkenést érti, hanem a boldogtalanságot: a kutatások szerint ugyanis az okostelefonon felnövő generáció boldogtalanabb, depressziósabb, szorongóbb a korábbiaknál.
Dédelgessük a szorongást?
A kamaszkori szorongással kapcsolatban még egy fontos kérdést feszegetnek a szakértők, ez pedig valójában minden szorongásra, minden életkorban feltehető: meddig „dédelgessük” a szorongókat és mikor „nyomjuk bele” inkább őket a szorngáskeltő helyzetekbe? Az elkerülő viselkedés ugyanis minden tapasztalat szerint rontja a szorongást: ha félünk a metrón, nem szállunk többé metróra, örökké félni fogunk.
A szorongás ellen igen hatékony kognitív viselkedésterápia egyik kulcsfontosságú lépése mindig az, hogy fokozatosan ugyan, de részt kell venni a szorongáskeltő helyzetben: vagyis, ha félek a póktól, akkor először pókos fotókat kellene nézegetnem, aztán a terapeutámmal elmennénk az állatkertbe megnézni őket az üveg mögött, míg végül mászatnék egyet a kezemen. Brrr.
A mai gyerekek sok olyan üzenetet kapnak, ami szerint mindentől meg kell őket óvni: nem szabad, hogy olyat lássanak-halljanak, ami felzaklatja őket, politikailag korrektül kell fogalmazni, a környezetnek alkalmazkodni kell az igényeikhez. Ez egy bizonyos határig természetesen igaz: nem akarjuk, hogy a gyerekeinket bántalmazzák, megerőszakolják, megszégyenítsék. Ugyanakkor az is igaz, hogy kisebb-nagyobb kudarcot, rossz tapasztalatot ki lehet heverni, a negatív élmény is élmény és építhet is minket.
Szükséges negatív élmény alatt nem a traumatizáló élményeket értjük, hanem például azt, ha a szociális fóbiás kamaszgyerekünk nem akar bejönni velünk a bevásárlóközpontba – megengedjük, hogy addig a kocsiban telefonozzon, vagy sem? Megrendeljük neki az ennivalót az étteremben, ha nem mer beszélni a felszolgálóval? Elkísérjük mindenhova, ha nem mer egyedül közlekedni? Ezzel látszólag jót teszünk, ugyanakkor a gyerek így nem tanulja meg, hogyan birkózhat meg a stresszel és a bizonytalansággal.
Tudjuk, hogy nehéz
A szorongáskeltő helyzetekbe belemenni szorongóként igen nehéz és embert próbáló feladat. Hiszen a szorongáskeltő helyzetet elkerülni igyekszünk minden erőnkkel. Ha sikerül rávenni magunkat, akkor viszont meglepő élmények érhetnek: egyik legérdekesebb tapasztalatom, amikor klausztrofóbiás létemre lehetőségem nyílt meglátogatni egy szénbányát. A föld alatt. Nem mondom, hogy nyugodt voltam, de hatalmas kaland volt, simán megérte.
Talán ennél is nehezebb megtenni ugyanezt a saját gyerekünkkel. Mikor mondjuk azt, hogy jól van, kicsim, nem kell odamenned, ha nem akarsz, és mikor lökjük bele mégis a helyzetbe? Szülőként iszonyú nehéz megtalálni ebben a határvonalat. Ami az én félős kislányomat illeti: bár még csak négy éves, de minden tőlem érkező bátorításnak nagyon komolyan ellenáll. Ha nem mer lecsúszni a nagy csúszdán, az tuti, hogy én hiába mondok bármit, le nem csúszik. Ugyanakkor a határozottabb barátnőm rengeteg „félelmetes” dologra rá bírja venni – a lejtőn lefelé biciklizéstől a kutyasimogatásig.
A gyerekpszichológusok szerint érdemes különválasztani a tevékenységet és az érzelmet, és az alábbi séma szerint reagálni: biztosítjuk róla, hogy elfogadjuk és megértjük a félelmét, maximálisan együttérzünk, sajnáljuk, tudjuk, hogy szorongani nagyon szar érzés.
Azonban nem jó, ha a szorongás megakadályoz minket abban, hogy belemenjünk alapvetően veszélytelen helyzetekbe. Vagyis azt mondjuk: megértem, hogy félsz, kicsim, de a félelem ne akadályozzon meg abban, hogy lecsússz a nagy csúszdán / bemenj a suliba / megmondd a pincérnek, hogy „egy hamburgert kérek”.
Ha az első lépést hagyjuk ki, azaz semmibe vesszük az érzéseit, akkor nem fog működni a második sem. Ha a másodikat hagyjuk ki, akkor erősítjük az elkerülő viselkedést és a szorongást. Mondtam, hogy nem könnyű?
