Dívány: Mesélnétek egy kicsit arról, hogy honnan jöttetek?
Kriszti: Budapesten születtem, és Budapest környéki lovardákban, bértartásban voltak a lovaim, oda jártam ki lovagolni. Ez volt a sportom. Mindig lovakkal foglalkoztam, úgy szerettem volna élni, hogy velem vannak az állataim.
D: Ráadásul elég sikeres is voltál a díjugratásban.
Misi: Nem fogja elmondani, mert nagyon szerény, magyar válogatottságig jutott. Az ott a falon az Európa Bajnokság plakettje.
Kriszti: Igen, kijutottam az ifjúsági díjugrató Európa Bajnokságra.
D: És te, Misi?
Én Komárom-Esztergom megyében, egy nyolcszáz fős kis faluban éltem egészen addig, amíg egyetemista nem lettem, és utána Gödöllőn éltem tíz évet. Szerencsém volt: volt az egyetem közepén egy tangazdaság, ott lakhattam és dolgozhattam. Valójában a város szívében laktam egy nagy tanyán. Az állattartás ott nem nagyon működött, próbálkoztam egy-két birkával, de nem nagyon jött be.
A szüleim tanárok, és senki sem foglalkozott a felmenőim között gazdálkodással. Nem is támogatták a szüleink a tanyán lakás ötletét, egyikünké sem. Novemberben lesz hét éve, hogy itt élünk. Mondjuk tűzifát szoktak venni, lejönnek néha unokázni, vagy apukám megszereli a villanyt, segítenek, ha kérjük.
Az alföldi tanyavilágban 22 éves koromban jártam először. Vittünk ki kérdőívet, a Magyar Tudományos Akadémiának volt egy kutatása az alföldi tanyák arculatának megőrzése érdekében. Minket, fiatal egyetemistákat odalöktek, hogy mehetünk egész nyáron, és nekem annyira megtetszett, hogy éjszakába nyúlóan beszélgettem a tanyasiakkal. Volt egy család, akinek kilenc gyereke volt, és láttam, hogy ezek tök csórók hozzánk képest, mégis boldogok. Valami plusz van bennük, azt láttam. Aztán vége lett a felmérésnek, és mi éveken át visszajártunk hozzájuk. Én ott döntöttem el, hogy tanyán akarok lakni.
D: Mi tetszett meg?
Misi: A szabadság. Krisztinek pedig megtetszett a lovas téma. Ha kinézel az ablakon, ott vannak a lovaink.
D: Ti ketten hol találkoztatok?
Kriszti: Az egyetemen találkoztunk, Gödöllőn
Misi: Szarvasmarha gyakorlatot tartottam, emlékszem, és ott ült az első sorban, egy gesztenyével a lovas tolltartójában. Öt évet tanítottam az egyetemen, a karrierem tudományos karrierként indult, tanársegéd voltam, tartottam előadásokat Franciaországban is. Ha most is az egyetemen tanítanék Gödöllőn, akkor nem lenne se normális családom, se tanyám, semmim. Lehet, hogy nem Suzukival járnék, hanem BMW-vel, de biztos, hogy nem érezném jól magam, szépen lecsövesednék, és egy alkoholista, rettegett oktató lennék, magamat ismerve. A gyengeségeim levinnének a mélybe.
Egy évvel a megismerkedésünk után összeházasodunk, bár lehet, hogy ez mostanában meredeknek tűnik. És azonnal ideköltöztünk, egy picike vályogházba, annyi volt, ami most a hálószoba, meg a gyerekszoba. És szépen növekedtünk. Kacérkodtunk a Gerecsével meg a Pilissel is, de Krisztivel elmentünk házat nézni, és nagyon pici udvarok voltak.
Kriszti: nem alkalmas gazdálkodásra, olyan igazi tanya ott nincsen.
D: A tanyához kerestetek magatoknak állást?
Misi: Krisztinek volt állása.
Kriszti: A Holstein Fríz Tenyésztők Egyesületénél dolgoztam Budapesten, és akkor egy-másfél évet még bejártam a városba.
D: Akkor még nem volt gyereketek?
Misi: Még nem. Jucsi négyéves, a tanyán hét éve lakunk. Télen költözünk, nem tudtuk, hogy kell befűteni. Volt egy szép nagy kemence a ház közepén.
Kriszti: Általában úgy volt, hogy begyújtott Misi, egy kicsit meleg lett, de annyit kellett szellőztetni, hogy kezdhettük elölről.
Misi: Karácsony előtt szétrobbant az épített kályha. Ha valaki ebbe úgy vág bele, hogy van menekülési útvonala, akkor elmenekül. Nekünk talán az volt a szerencsénk, hogy nem volt B terv, viszont voltak szüleink, akik ellendrukkerkedtek. Kicsit úgy vagyunk ezzel, mint a ló vagy a tehén, minél jobban fúj szembe a szél, annál jobban megyek.
D: És akkor elkezdtetek gazdálkodni?
Misi: Igen, eleinte négy vagy öt disznóval, és alig tudtuk megvárni, hogy száz kilósak legyenek, mert rájöttünk, hogy ezek annyit esznek, hogy nem bírjuk.
Kriszti: A tehén úgy lett, hogy egy kicsi borjúval indultunk, amit ötvenezer forintért vettünk, aztán elkezdett növekedni, elcseréltük, és kellett hozzá hét év, hogy legyen egy jersey tehenünk, amit eleinte szerettünk volna.
D: A lovak alapból jöttek veletek?
Kriszti: Volt ló, ami jött velem, de már egyik sincs itt azok közül. Azokat is csereberéltem, változott az összetétel, mert már nem sport lóra van szükség, hanem hobbi lovakra, és nekem sportlovaim voltak, amikkel díjugrattam.
D: Most lovaglást oktatsz gyerekeknek?
Kriszti: Aki szeretne, annak. Mindegy, hogy gyerek, vagy felnőtt. Inkább úgy mondanám, hogy igényesebb hobbilovasoknak, akik szeretnének megtanulni lovagolni, mélységében érteni a lovat, a viselkedését.
Nem csapok be senkit semmivel. Mivel a lovaim természetes módon vannak lovagolva, ezért tökéletesen tükrözik a lovas aktuális állapotát. Ha valaki nem érti meg mélységében a ló viselkedését, nem lesz első körben eredménye. Kell némi kitartás, hogy megértsem a lovat, és értsem, mi miért történik.
Ha elmegyek máshova, befizetek fél órát, és besavanyodott, életunt állatokat látok, amiknek az ösztönei el vannak nyomva, monoton csak mennek körbe-körbe, és eszközként, teljesítik az elvárt feladatokat. De közben az a lovasnak nem kommunikáció és nem élmény, hogy megy alatta egy ló, mint egy gép. Én azt szeretem, ha a lovaim megmaradnak lónak, lehet önálló akaratuk, és ezt le kell kommunikálni.
Misi: És a végén arra megy a ló, amerre a lovas néz.
D: Akkor adtad fel Kriszti a munkahelyed, amikor megszülettek a gyerekek?
Kriszti: Már előtte feladtam. Valójában az önellátás kitölti a napjaimat.
Misi: Eleinte még fogkrémet meg mosószert sem vettük, a befőzést, a tésztát, mindent ő csinált. Nem két-három órát dolgozott, hanem a gyerekekkel együtt huszonnégyet.
D: Ez még mindig megy?
Misi: Részben. A szappan saját, de a fogkrémet és a mosószert vesszük, az utóbbit azért, mert kevés a maradék zsír. Nagyon lassan gyűlik össze, és akkor inkább megetetem a kutyákkal.
D: Aztán megszülettek a gyerekek, és ha jól tudom, velük kapcsolatban is saját utat jártok.
Misi: Ami hétköznapi elképzelés, meg az emberek szerint normális, az szerintünk nem az.
Kriszti: Nem természetes.
Misi: Eleve nem normális, hogy egy gyereknek nincs apja, mert ha még van is apja, akkor napi nyolc-tíz órát dolgozik, hogy el tudja tartani a családját, és lehet, hogy el tudnak menni nyaralni, de lehet, hogy nem. Mondjuk mi olyan helyen lakunk, ahová más nyaralni jár.
D: De te is dolgozol nyolc órát a középiskolában, ha nincs nyári szünet.
Misi: Igen, de már nem sokáig, remélem. És az csak nyolc óra, mások meg reggeltől estig.
Kriszti: Látjuk, hogy másoknak annyi ideje sincs, hogy megnézze, a gyereke hogy lovagol. Elhozza, kidobja, elszalad, dolgozik, aztán visszajön érte. Itt a gyerekeknek jobb helye van, mint a városban. Egyéves koruk óta, de igazából tíz hónapos koruk óta van saját lovuk, sétálnak a lovon, állatok között vannak.
Van, hogy a nagyszülők hoznak játékokat, némelyik több tízezerbe kerül. Le szoktuk felezni a játékokat, két kezemben egy-egy játék, és választania kell, mert kettőt egyszerre nem kaphat. Az egyik kezemben egy drága műanyag játék, a másikban egy bot, amit kint szedett össze, és sokszor a botot választják inkább, mint a nagy kukásautót. Sokszor sokkal szívesebben játszanak azokkal a játékokkal, amiket ők csinálnak maguknak.
D: Kriszti, itthon vagy a két gyerekkel, viszed a háztartást, a feladatokat a tanya körül, lovagoltatsz, etetsz, szappant főzöl, feldolgozod a tejet, hogy osztod be az idődet?
Kriszti: Általában reggel megfőzöm az ebédet – este meg a szappant.
Misi: Minden nap rendes, meleg étel van az asztalon, húsleves, rántott hús, ilyenek. Az önellátás itt ér véget, az asztalnál, ahol ülünk. Vannak, akik azt mondják, önellátóak, csak közben viszik haza az ebédet a menzáról.
D: Saját termésből főzöl?
Kriszti: A hús saját, nem is igen veszek, csak néha szoktam virslit venni, mert szeretik a gyerekek. Volt idő, amikor nagyon szigorúan vettük, és semmi boltit, meg E-számot nem ettünk, de most már belazultunk. Julcsi születése óta eltelt négy év, úgyhogy most már lazábban vesszük ezeket. Havonta egyszer veszek valami párizsit, vagy felvágottat, egyébként az a felvágott, hogy a házi sonkát vékonyra vágjuk, meg a szalonnát, a kolbászt is nagyon szeretik, ha választani lehet, inkább azt kérnek, mint bolti párizsit. És azt is tudják, hogy a kolbászkészítés nem azzal kezdődik, hogy levágjuk, hanem azzal, hogy megetetjük a disznót. A tej is saját, ott csöpög a túró, ma például túrógombóc lesz az ebéd.
(Közben felébred a hároméves kisfiuk, Bojtorján, akit az anyukája asztalhoz ültet reggelizni. Elé teszi a kenyeret, kakaót és a vékony szelet házi sonkát. )
Misi: Mindjárt kéri a kését is. Két éves volt, amikor kapott egy bicskát. Megnyugtattuk a rokonokat, hogy műanyag, de nem az, hanem rendes bicska. Nem vágja el az ujját vele, sosem vágja el, csak a paprikát, meg a kenyeret.
D: Végül is milyen állataitok vannak jelenleg?
Misi: Szokott lenni csirkénk, amik szabadon nevelkednek. Annyira nem szeretjük a szárnyashúst, kivéve a kacsát meg a libát. Vannak sertések: mangalica, lapály és nagy fehér szokott lenni, és kell még, most fogunk malacokat venni. Vannak kecskék, fejni és levágni is, sima szánentáli, egy magyar parlagi és alpesi kecskék, juh: magyar merinó és tejelő cigája, és van két tehén, egy jersey és egy dexter.
Fehér magyar tyúkjaink vannak. Régebben voltak mások is, hoztunk fogolyszínűt, aztán azt láttuk, hogy minden szomszédnál a mi tyúkjaink vannak. Úgyhogy kitaláltuk, hogy fehér egy szomszédnak sincs, azóta csak fehér magyar tyúkunk van. Vannak nyulak, óriásnyulak meg rendes nyulak is, vannak gyöngytyúkok, húsgalambok.
D: Simán levágjátok, megpucoljátok az állatokat?
Kriszti: Pucolni én szoktam, levágni és bontani Misi.
D: Hány állatot kell megfejni reggelente?
Misi: Most nincs tejelő tehén,úgyhogy hat tejelő kecske van most.
D: Hánykor keltek?
Misi: Én ötkor, de van, hogy öt óra tízkor. Vasárnap szeretünk sokáig aludni, akkor fél hatkor kelek. A fejéssel kezdődik a reggel, utána megyek csak etetni szépen körbe. Ha iskola van, akkor hétre bent vagyok, mert mindig kérek nulladik órát, hogy hamarabb hazaérjek. Ez simán belefér, én ötkor úgy felkelek, hogy semmi bajom nincs. De itt este kilenc után ne maradjon vendég, mert el fogom küldeni.
Kriszti: Ő a reggeles, én az éjszakás.
D: Az állat kereskedelmi érték?
Kriszti: Cserealap. Azt az élelmiszert szeretnénk megenni, amit megtermelünk. Idén amiből kicsúsztunk, az a tojás, mert a tyúkok szanaszét mentek, viszont rengeteg csirkénk van. A kertben a sárgarépa nem sikerült, a zöldségből meglátjuk, mi lesz.
D: Ez a végzettségetekből is következik, hogy az állat fog jól sikerülni, nem a növény?
Kriszti: Nekem van növénytermesztői szakirányom is, de a kertészetet végül nem csináltam meg. Növénytermesztésből csak az intenzívet (nagyüzemi termesztés – a szerk.) tanították.
Misi: Nem értünk egyet a forgatásos talajműveléssel (szántás, ásás), helyette a mélymulcsos termelésben hiszünk. Odaadták volna mulcsnak a városi fákról lehullott avart, az atomjó lett volna, de sajnos kutyaszaros, úgyhogy nem használható.
De a hagyma, krumpli idén jó lesz.
D: Az működik, hogy a kertben a fákról lehullott levelekkel takarom a talajt?
Misi: Én azt mondom, igen, de egy hatvanas-hetvenes években végzett kertész azt fogja mondani, hogy veszélyes a kórokozók miatt, el kell tüzelni az avart, mert áttelel alatta minden kártevő.
Kriszti: Mi abból indulunk ki, hogy a természetben hogy van, és a természetben senki sem gereblyéz.
Misi: Ahol emberi művelés van, ott folyamatosan csökken a termőréteg. Ahol meg nincs, ott a termőréteg növekszik.
D: Egy gonddal kevesebb. Gondolom, így is van elég feladatotok.
Kriszti: Julcsi 4 és fél, Bojtorján 3 éves. Jó lenne, ha lenne egy közelebbi nagymama, aki havonta egyszer vigyázna a gyerekekre, vagy megfőzne, hogy nyugodtan játszhassak velük.
Misi: Voltunk pótnagymamát vadászni, de az igazit nem találtuk meg. De van egy húszéves lány, aki időnként segít vigyázni a gyerekekre, idén akkor kértük meg, amikor mentünk a Gerecsébe a kecskékért.
D: Az ovit nem érzitek segítségnek?
Kriszti: Megmondom őszintén, azért nem, mert Bojtorjánnal úgyis itthon vagyok, és sajnálom Julcsit úgy bevinni, hogy tudja, hogy a kistestvére itthon van. Másrészt, ha reggel beviszem, fél tizenkettőre megyek érte, mert ha egy csomó mindent megtermelünk, akkor minek egyen a menzán, és ha úgyis főzök, akkor miért ne itthon egyen? És akkor az egész egy rohanás. Reggel beszaladok, hazajövök, átöltözöm, csinálom a dolgomat, állatokat, kertet, főzést, amit kell. Gyorsan visszaöltözöm, rohanok Julcsiért, Bojtorján általában bealszik az autóban, az ebédet pedig végigalussza.
És akkor rögtön nem eszünk együtt, neki melegíthetem újra az ebédet, mikrót nem használunk, szóval jó lenne akkor enni, amikor készen van. Úgyhogy az egész oviba járkálás elég macera. Viszont jól érzi magát Julcsi, felszabadultan játszik, elvan a többiekkel.
D: Bojtorjánt azért beíratjátok?
Kriszti: Igen, de még nem most, mert szeptemberi, és szerintem még túl pici, hogy otthagyjam az oviban egyedül. Julcsi majdnem négyéves volt, amikor oviba ment, és még neki is nehéz volt.
D: Elfoglalják magukat itthon, vagy folyamatosan terelgetni kell őket?
Kriszti: Teljesen önállóak. Persze, ha fáradtak, akkor van hiszti, meg „vegyél fel”, de egyébként elvannak itt. És ha esik az eső, akkor lehet mesét nézni.
D: Az iskoláról van már elképzelésetek?
Misi: Nekünk a családban mindenki pedagógus.
D: Téged sem kivéve.
Misi: Nem, nekem nincs pedagógus végzettségem, ezért fognak kirúgni az iskolából. Tanítottam általános iskolától középiskolán át még doktori képzésben is, de nincs tanári végzettségem.
Azért mentem általános iskolába egy évet, hogy megnézzem, mi folyik ott, tényleg az van-e, amiről beszélnek. Mi nem tartjuk jónak sem a frontális oktatást, sem a tanítónénik módszereinek a 90 százalékát. Én 2000-ben érettségiztem, ez nem ma volt. Nézzük meg, akkor ki ment tanítónéninek? Akinek kettes volt az érettségije, azt felvették tanítóképzőbe. A tanár legyen példakép élete minden percében, akire a gyerek felnéz. És nem lenne szabad, hogy elnőiesedjen ez a pálya, férfi tanítók is kellenének, mint régen.
Kriszti: Mindent megpróbálunk a természetbe helyezve nézni. A gyerekek iskolás korukig együtt, csapatban mozognak, és tök jól érzik magukat, és nincs senki, aki szemben lenne velük. Hatévesen bekerülnek az iskolába, és akkor egyszer csak valaki szembe áll velük, ami egy támadó testhelyzet. Ő mondja meg, mit kell csinálni, és ettől már tudat alatt negatív lesz a kapcsolat.
D: Az elsős kisfiam tanítónője ülőpárnát kért az iskolába, és az első fél óra minden reggel úgy telt, hogy lekucorodtak a párnára a tanítónéni köré, aki mesét olvasott nekik. Szerintem ez nagyon aranyos módszer. Én inkább attól borultam ki, hogy mostantól az élénk kisfiamnak ülnie kell 12 éven át az iskolában, mozogni meg öt perce van a tanórák közt.
Kriszti: Gondolkodtunk az otthonoktatáson, és ha minden kötél szakad, az is lesz belőle, de úgy érzem, hogy a szerepeket összekuszálná, még akkor is, ha nem úgy csinálnám, mint egy tanítónéni. Az otthonoktatás lényege, hogy ne tanulásszaga legyen, hanem az életbe vigyük be a dolgot, az egésznek életszaga legyen. Ehhez tőlem is kellene egy nagy elszántság egyrészt, másrészt az életünket úgy kellene szervezni, hogy ez beleférjen, de amitől a leginkább félek, azok a félévi vizsgák: sikerül-e olyan helyre íratni őket, ahol azt szeretnék tudni, hogy mit tudnak, és nem azt, hogy mit nem sikerült otthon megtanulni.
Misi: És egy átlag tanítónéni úgyis be tudja bizonyítani, hogy a szülő hülye. Ha ismerős, akkor lehet, hogy végül ötöst ad, de négyszemközt a gyereket meg tudja fingatni. Kellene egy ideális iskola az otthonoktatáshoz, de jelenlegi ismereteim szerint ilyen a most a Balaton-felvidéken van.
D: És akkor mi a terv?
Kriszti: Két másik, közelben élő családdal összefogunk, mind a ketten lovasok, mindenhol vannak kisgyerekek, és szeretnénk csinálni egy hagyományos tanyasi iskolát, mint amilyenek régen voltak. Ahol egyetlen összevont osztály van különböző korú gyerekekkel, és egy osztálytanító tanít mindent.
Misi: Erre szerintem most minden esély meg is van. Tanulócsoportot fogunk csinálni, egy Balaton-felvidéki iskolának leszünk a kihelyezett tanulócsoportja, ez az egyetlen járható út. Félévente egyszer oda kell utazniuk a gyerekeknek vizsgázni. Küldik a tananyagot, heti háromszor három óra oktatással mindenki ötösre vizsgázott mindenből. Gyönyörűen írnak, olvasnak az ottani gyerekek, és az is egy lovardában van. Itt pedig egy közeli lovardának van egy helyisége, ami éppen alkalmas lenne erre, és nem használják délelőttönként. Odaadnák, mert az ő gyerekeik is érintettek.
Jelenleg 7 gyerek van a mieinkkel együtt, akik odajárnának, és a három család anyagi hozzájárulásával ezt meg is tudnánk oldani külső segítség nélkül. De ha még jönnének gyerekek, az nagyon jó lenne.
Kriszti: Amikor elkezdtünk szervezni, akkor szembesültünk vele, hogy mindhárman tanyán élünk, lovakkal foglalkozunk. Egy olyan család, aki a városban él, és dolgozik, az ezt az életmódot nem tudja vállalni, mert nem tud a gyerekével mit csinálni a többi napon és délután. Ez azért eléggé megszűri a jelentkezőket.
D: Ilyenkor mindig az a következő kérdés, hogy mi lesz abból a gyerekből, aki egy tanyasi iskolába jár? Hogy fog leérettségizni, diplomát szerezni?
Kriszti: Szerintem bárki le tud érettségizni, az meg nem olyan nagy baj, ha nem lesz diplomája, attól még lehet boldog ember. Akkor is büszkék leszünk rájuk, ha jó patkolókovácsok lesznek, és akkor is, ha orvosok. Azt gondolom, hogy ebben a szabad oktatásban sokkal könnyebben kiderül, hogy mihez van kedvük és érzékük, mint akkor, hogyha már kiskorukban elkezdik őket formára szabni.
