Két szerző között, hatástalanul

Friedrich Dürrenmatt: Play Strindberg! a Székesfehérvári Vörösmarty Színház Pelikán Kamaraszínházában

Nyilván szentségtörő, de aligha alaptalan a kérdés, vajon a normális nézőnek, aki nem ül minden este színházban, hanem egy esztendőben mondjuk tíz előadást lát (vagy éppen annyit, amennyit egy bérlet kínál), nem mindegy-e, hogy Strindberg Haláltáncát vagy Dürrenmatt átiratát, a Play Strindberget látja-e? A két szöveg különbsége persze szembetűnő, legalábbis ha gyors egymásutánban találkozunk velük. De évek vagy pláne évtizedek távolából?

phoca thumb l 292
Horváth Gábor / Vörösmarty Színház

Civakodó házaspárt látunk, és közéjük betoppan egy harmadik, lakmuszpapír- vagy katalizátorképpen, hogy némi izgalmat vigyen a nagyon ellaposodó, egyhangúvá váló házastársi párbajba. Hogy az egyik szerző, a tizenkilencedik századi, komolyan veszi, a másik, a huszadik századi ironizálja ezt a küzdelmet? Hogy az egyik haláltáncnak, a másik sportnak, játéknak fogja föl? Ma már inkább előadás, mintsem szöveg kérdése. Valójában Dürrenmatt is rendezőpéldányt írt a bázeli színház számára, nem önálló drámát. A legfontosabb benne a rendezői üzenet: nem kell ezt strindbergi poklot olyan nagyon komolyan venni, valójában bohóckodás az egész.

Szabó K. István Székesfehérváron, a Pelikán kamaraszínházban az átiratból némileg kirendezte az átírót. Dürrenmatt szövege mögül jórészt eltüntette Dürrenmatt szellemét. Jelzi ezt már a realisztikus díszlet is: nem boxring vagy szorító, hanem egy világítótorony meglehetősen nyomorúságos belső tere. Fodor Viola tervező gondoskodott a zsúfoltságról, a levegőtlen összezártság pocsék érzetéről a rozsdamarta hideg fémalkotmányban. Önmagában remek alkotás, bizonyára lehetne benne Strindberget is játszani. Dürrenmatthoz túlságosan igazi.

Hirtling István aprólékosan kidolgozott, minden részletre odafigyelő játékát viszont a karikírozás szándéka szabja meg. Pitiáner szörnyeteget alakít, nagyszájú, önhitt hólyagot, aki mindig tudja a tutit, mindenkinél okosabb, tisztességesebb, aki fensőbbsége tudatában mindenkit megvet. Gondolkodása sűrűn ismételt sztereotípiákra korlátozódik, ezeket Hirtling kellő ritmusban, megfelelő mértékben hangsúlyozva hozza. Tóth Ildikóból viszont alkatilag hiányzik az a sprőd gonoszság, kiégett lelkű könyörtelenség, ami a kapitány méltó ellenfelévé tehetné. Lágyabb, hajlékonyabb, rokonszenvesebb, mint hogy a feneketlen gyűlölet igazi mélységeit kinéznénk belőle. Gonoszsága másodlagos, következmény, reakció a férfiéra: inkább áldozatnak látjuk, mintsem tettestársnak. Így nemcsak Strindberg közismert nőgyűlölete kopik ki az előadásból, de a drámai feszültség is megereszkedik. Sághy Tamás mint kívülről jött rokon kívül is marad a drámán. Udvarias távolságtartással tűri a kapitány szándékos, provokatív sértéseit, meg azt is, hogy olykor szinte a mandiner szerepét játssza a marakodók egymásnak célzott gorombaságai közepette.

Igényes, gondos, alapos munka van az előadásban. Csak az átütő erő hiányzik: se Strindberg pokla, se Dürrenmatt iróniája nem érvényesül eléggé. Az elementáris hatás valahol elvész. Bizonyára két szerző között.

phoca thumb l 166
Horváth Gábor / Vörösmarty Színház
Oszd meg másokkal is!
Mustra