Inkább ne legyen új kapcsolatom a gyerekem mellett, mert az kevésbé fáj?

Egy hosszú párkapcsolat felbomlása, a szakítás, a család széthullása átkozottul fáj, és nem csak ott, akkor, nemcsak a következő hónapokban, nemcsak addig, amíg el nem kezdünk újra talpra állni: egy ilyen csalódás még sokáig kísér minket. A veszteségeink során szerzett sérüléseink leginkább az új párkapcsolatok elindításában, működtetésében csapnak vissza: már előre védekezünk, igyekszünk túlbiztosítani magunkat, távolságot tartani, miközben gyakran - ha nem is tudatosan - a korábbi párkapcsolatunkban megszokott mintákat ismérteljük. Így van ez mindenkinél, de különösen nehéz a helyzete azoknak, akik gyerekkel maradtak egyedül, akik szingli szülőkké váltak. De vajon van helye egyáltalán az új kapcsolatnak, a szerelemnek egy egyedülálló szülő életében? Ezen őrlődik olvasónk, nevezzük Ildikónak. 

“Inkább sehogy, mert az kevésbé fáj?”

Ezt a kérdést tette fel nekünk írt levelében Ildikó, az a harmincéves nő, aki évek óta neveli egyedül most négyéves gyermekét. Két állása, és kétheti szabad hétvégéi mellett nincs sok ideje a párkeresésre, pedig vágyik rá. Nem apa kell a gyermekének, volt párja lelkiismeretesen látja el szülői feladatait, nem támogató kell neki, Ildikó a saját lábán áll, menedzseli a saját és a gyereke életét: neki társra van szüksége. 

“Egy olyan partnerre vágyom, aki hagy anyának lenni, aki tiszteli bennem az anyát is, aki nem akar felülbírálni, megkérdőjelezni állandóan, elfogadja azt a rendszert, amit komoly kihívások árán sikerült kialakítanom egyedül, megpróbál hozzá alkalmazkodni, és nem alapjaiban átalakítani, hanem inkább kis korrekciókkal segíteni - mikor már van rá jogalap. Ahogy magam is egy "keverék vagyok", nő és anya furcsa szimbiózisa, úgy szeretném, ha így is látnának - nem állandóan csak ez, nem állandóan csak az. Természetesen szituációtól függően váltok, és mind-mind én vagyok.“

Ildikónak gyermeke apjával történt szakítása óta egy tartós kapcsolata volt, új partnerét a gyerek is megismerte, de ennek a viszonynak végül vége szakadt. Azóta, bár vágyik új párkapcsolatra kínzó kérdések gyötrik. 

“Szorongok, szituációkat képzelek el, amik sosem végződnek jól, negatív kérdések foglalkoztatnak, és aggodalmaskodok, hogy vajon van-e ennek az egésznek egyáltalán létjogosultsága az én helyzetemben.

  • Mikor közli az ember, hogy gyerekes anyuka? 
  • Mikor és hogyan töltenék el időt egy másik felnőtt emberrel? Nem kívánok mindenkit bemutatni a gyereknek, nem látom értelmét annak, hogy ha esetleg futó ismeretségre teszek szert, akkor a gyerek tudjon róla, ismerje, esetleg rákérdezzen. 
  • Vajon létezik olyan férfi, aki elfogadja, hogy nem ő az első, sosem lesz az (sőt más férfi gyermeke mindig előrébb való lesz)? 
  • Vajon mi lehet a gyerek szempontjából az üdvösebb út? Végignézni anya próbálkozásait, kudarcait, asszisztálni az egész folyamatban? Vagy látni, hogyan kell ezt az egészet egyedül végigcsinálni, párkapcsolat nélkül is megállni a helyet?”

Ildikót az aggodalmai mellett más is nyomasztja: nem akar játszmázni, nem akarja megjátszani magát. Tudja, mit szeretne és ezt nyersen meg is fogalmazza. 

“Nemcsak az az alapprobléma nálam, hogy mikor, hol és hogyan. Hanem már ott tart, hogy vajon értelme van-e? Érdemes-e megkockáztatni? Ismét nekifutni, végigmenni a szokásos ranglétrán? Vagy merjek, és szenvtelenül azt adjam, aki vagyok - profán módon, jópofi nélkül? Mert nincs kedvem végigfutni a haszontalan tiszteletkörökön. Félreértés ne essék, nem akarom megölni a "vadászat" élményét, hiszen nekem is szükségem van szenvedélyre, izgalomra, de nem is akarom, hogy egy eszménnyel álljanak elém, ahogy én sem akarok eszményi lenni - és itt már sok férfi szemében szerintem bukom a dolgot. Úgy gondolom, hogy a legtöbb pasit megijesztem. Nem vagyok a klasszik kedves, és aranyos, és törékeny, és megmenteni való pedig pláne nem vagyok. Én csak vagyok - függetlenül, csípős humorral, makacsul. Véleményem van, vitázni is szeretek, de már nem akarok világmegváltani. Engem már nem hajt a biológiai óra ketyegése, azonban vannak szentimentális pillanataim, mikor elkap a romantika, mikor örülnék a varázslatnak, mikor elhiszem, hogy lehetek még én a csodaszép hercegnő esküvőn - gyanítom, hogy ez az első amiről sürgősen le kellene szoknom.”

A pszichológus válasza: nem a lemondás, a rugalmasság a megoldás

Kedves Ildikó!

A levelében két látszólag különböző, de mégis összefüggő probléma bukkan fel: a bizonytalanság, hogy lehet-e egyedülálló szülőként párkapcsolatot működtetni, és lehet-e olyan partnert találni, aki az ember konkrét igényeinek megfelel. Ha röviden akarnék reagálni, az első kérdésre a válasz egy határozott igen, a másikra pedig a nem. 

A legtöbbünknek elemi vágya, igénye, szükséglete, hogy jól működő párkapcsolatban éljünk, és ezt sem a rövid, sem a hosszú távú jóllétünk szempontjából sem szabad megvonni magunktól. Még akkor sem, ha ez tűnik az egyszerűbb megoldásnak. Mert egy egyedülálló szülő szempontjából ez gyakran annak tűnhet. 

Azzal, hogy valaki szülő lesz, gyakran megváltoznak a prioritások, az első helyen természetes, hogy a gyerek jólléte, a közös élet menedzselése áll, és minden más - beleértve a saját boldogságunkat - hátrébb rangsorolódik. De ez nem jelenti azt, hogy ilyenkor nincs szükségünk egy jó párkapcsolatra, egy viszonyra, amiben nemcsak szülők, és feladatokat daráló robotok vagyunk, hanem emberek, nők, férfiak saját vágyakkal, álmokkal, pillanatokkal, amikben ér felszabadult kamasznak, kalandokat kereső fiatalnak vagy éppen hercegnőnek lenni. Szóval nem, nem hiszem, hogy le kellene mondania az álmairól. Azt viszont, hogy hogyan lehet az ön helyzetében ismerkedni, hogyan kell ilyenkor kezelni a párkapcsolatokat, újra kell tanulni. Itt már nem működnek a huszonéves korunkra, a szülőség előtti időre jellemző szabályok, ez az ismerkedés másféle alkalmazkodást kíván, más kompromisszumokkal jár.

A konkrét kérdéseire válaszolva, azt gondolom, hogy nem érdemes sokat gondolkodni a “mikor mondjam meg, hogy anya vagyok” kérdésen. Az anyaság éppen úgy az ön része, mint a kora, a munkája vagy hogy hol él. Amikor ezek szóba kerülnek, mondja ki ezt is. Az anyaság az önmeghatározásának része, nem szükséges ezt üggyé tenni. Nyilván van olyan férfi, akit ez meg- vagy éppen elriaszt, de vele amúgy sem tudna kijönni. A kapcsolat korai fázisában, az ismerkedés idején valójában nem sokat számít, hogy van-e gyereke vagy sem, ahogy nem számít a futó kapcsolatok esetében sem. Ilyen helyzetekben nem kell, hogy cél legyen a jövő tervezgetése, de még a holnapé sem. Felesleges azon agyalni, hogy mégis hogyan lehet majd találkozni két hét múlva, akkor és ott a jelen számít, az, hogy hogyan érzik magukat együtt, a többin ráér később is gondolkodni. A legszebb pillanatainkat vagyunk képesek elrontani azzal, ha folyamatosan a jövőbe nézünk: a varázslat amúgy sem holnap lesz, az vagy van most vagy nincs. 

Amennyiben egy ismerkedésből, egy kalandból kapcsolat kerekedik, nyilván égetővé válik a kérdés, hogy vajon hogyan lehet találkozni, mikor lehet bemutatni a másikat a gyereknek. Biztos, hogy nehéz végigcsinálni egy kapcsolat elejét úgy, hogy ennyire keveset tudnak találkozni, de ennek ellenére azt javaslom, hogy ezt a lépést ne kapkodja el, hagyjon magának időt arra, hogy jobban megismerje a másikat, és amikor biztosan érzi, hogy a kapcsolat hosszú távon is működhet, hogy bízik a másikban, hogy szeretné, ha az élete része legyen, akkor mutassa csak be a gyerekének. Ezzel biztosítja neki a biztonság, állandóság érzését. Az, hogy mennyi idő után jöjjön el a gyereknek való bemutatás, önöktől függ, hogy néhány hónap, fél év vagy egy, emberről emberre változhat. A lényeg, hogy biztosan tudják mindketten, hogy eljött ennek az ideje. Mindhármójuknak szüksége van rá, hogy megszokják az új helyzetet, hogy feldolgozzák a találkozás során történteket, így a közös együttléteket is érdemes a fokozatosság elve mentén szervezni, és az első találkozási helyszíneket semleges közegben tartani, például egy parkban séta közben.

Biztos vagyok benne, hogy létezik olyan férfi, aki elfogad egy nőt anyaként, olyan anyaként, akinek a gyereke az első, de kétlem, hogy létezik ember, akitől elvárható lenne, hogy teljes mértékben az ön életéhez alkalmazkodjon. Minden párkapcsolatban két ember van, két élet. Mindegy, hogy az ön élete mennyire nehéz, hogy mennyi energiát igényel, a másiknak - épp úgy mint önnek - megvannak a maga gondolatai, vágyai, elképzelései és igényei. Egy párkapcsolatot, egy hosszú távon jól működő párkapcsolatot mindig együtt építünk fel, és a közös felépítményben lesz olyan, amit ön is máshogy csinál majd, mint ahogy egyedül megszokta. Ez az egyik legnehezebb feladat, amivel felnőttként, egy család szétesése után szembe kell néznünk. 

Ahogy öregszünk, ahogy egyre több tapasztalatot szerzünk a világról és önmagunkról, az önismeretünk is egyre mélyül. Egyre inkább tisztában vagyunk azzal, hogy mit szeretnénk, mik a prioritásaink, az igényeink és mit nem szeretnénk. Ez egy természetes és egyébként klassz folyamat, az ember stabilabb, nyugodtabb, öntudatosabb lesz tőle, de a párválasztásban megvan az a hátulütője, hogy bezár minket, hogy leszűkíti a lehetőségeinket. Olyan ez, mintha egy üvegcipellővel  a zsebünkben mászkálnánk a randikra. Mégis mennyi az esélye, hogy egy pont olyan emberrel hoz össze a sors, akire ráillik az a cipő? Statisztikailag kevés. Nem hiszem, hogy az embernek le kell adni az igényeiből (és nyilván számos olyan tényező van, amiből az ön helyzetében nem is engedhet), csak azt gondolom, hogy nyitottnak kell lenni a másikra annyira, hogy ne zárjuk ki vele a boldogság lehetőségét attól, mert nem illik bele pontosan az elképzeléseinkbe. 

Egy kapcsolat akkor működik jól, ha mindkét fél hajlandó formálódni benne, ha találnak olyan ösvényt, amit a külön külön megtartott útjaik mellett járhatnak együtt. Ha képes ilyen kapcsolatot kialakítani, akkor szavak nélkül tanítja meg a gyerekének, hogy milyen egy érett kapcsolat, és azt gondolom, hogy ennél nincs számára sem üdvösebb út. 

Írjon nekünk!

Segítségre, tanácsra van szüksége? Kérjük, írjon nekünk a divanycoach@mail.index.hu címre, és mi válaszolunk itt, az Ego blog life coach sorozatában, természetesen olvasóink névtelenségét megőrizve!

Steiner Kristóf például örömmel válaszol külföldön új életet kezdők, spirituális útkeresők, étkezési zavarokkal küszködők vagy szexuális orientációjuk, származásuk miatt kirekesztett olvasók kérdéseire, kéréseire.

Kuna Gábor pszichológus, család- és párterápiás tanácsadó, az ÖNSEGÍTŐ Személyiségfejlesztő Műhely szakmai vezetője szívesen válaszol munkahellyel, munkahelyi konfliktusokkal és kudarcokkal, felnőttkori pályaválasztással és élethelyzeti döntésekkel, illetve családi krízisekkel kapcsolatban is. Révész Renáta Liliána családterapeuta és gyásztanácsadó, akihez bátran fordulhatnak családi, házassági, nevelési problémákkal, gyász, válás, trauma, stressz okozta nehézségekkel és pályaválasztási, munkahelyet érintő kérdésekkel is. A life coach csapat tagja továbbá Sákovics Diana pszichológus, aki szívesen segít párkapcsolati és szexuális problémákkal, magánnyal, függőséggel, életvezetési válságokkal kapcsolatban. Írjon nekünk bizalommal, igyekszünk segíteni!

Oszd meg másokkal is!
Mustra