Izgalmas, talán várakozással, talán szorongással teli időszakot élnek meg most azok a családok, ahol elsőbe megy a gyerek. És különösen akkor, ha egyedüli vagy legnagyobb porontyról van szó. Más a helyzet, ha a testvérek már átestek a tűzkeresztségen: akkor ők bizonyára meséltek az iskoláról, a kicsiben kialakult valamiféle kép, mi folyik ott, mire számítson. Nehezebb a dolga a szülőnek, ha tőle vár biztatást, megnyugtatást vagy felkészítést, mi lesz mostantól más. Felmerülhet sokakban, mit mondjunk, mit ne mondjunk az iskoláról a csemetének.
Túl azon, hogy elmondjuk az alapvető tudnivalókat, például, hogy hányig lesz ott, hogy épül fel az órák-szünetek rendszere, mit tudunk a tanító néniről, ha akarjuk, ha nem, közlünk egy csomó érzelmi információt. A szülőnek mindenképp van valamiféle attitűdje, és ez átmegy a szavain, gesztusain, de még hallgatásán is, és épp ezek azok az információk, amik leginkább érdeklik a gyereket. Hiszen őt az izgatja, hogy jó lesz-e neki ott.
Ne akasszuk a nyakába a saját szorongásainkat!
Fontos, hogy a szülőnek van-e bizalma az iskolában, a tanítóban. Na persze, az lenne ideális, ha abból indulhatnánk ki, mindenki olyan helyre íratja be a gyerekét, amiben bízik, és akkor nincs semmi nehézség, csak ezt az örömteli várakozást kell átadnia a gyereknek. A valóság persze nem így néz ki, beíratjuk oda, ahol van hely, ami közel van, ami elérhető gyakorlati szempontokból. És előfordulhat, hogy nem annyira rokonszenves a tanító, és hogy erős fenntartásaink vannak az egész rendszerrel, az oktatással kapcsolatban.
Nem kell, nem szabad hazudni a gyereknek, ugyanakkor ne akasszuk a nyakába a szorongásainkat. Már csak azért se, mert ami a szülőnek nem tetszik, azt egyáltalán nem biztos, hogy a gyerek is hasonlóan fogja megélni. Lehet, hogy imádni fogja a nekünk nem megnyerő tanítót (persze, épp fordítva is történhet).
Lehet, hogy anyának, apának megvan a véleménye arról, hogy a hatéves gyereknek arra van-e szüksége, hogy 45 perceket egy helyben üljön, mégsem jó, ha már előre vészmadárként huhogja, milyen rossz is lesz az, hiszen előfordulhat, hogy a csemete könnyen beleszokik, és ha jó a közösség és a tanító, akkor észrevétlenül eltelik az az idő.
Igazából nem tudhatjuk előre, hogy fogja magát érezni. Lehetnek érzéseink az iskolával kapcsolatban, jók, rosszak, és ismerhetjük a gyerekünket, ami alapján feltételezhetjük, mi lesz neki abban a helyzetben könnyű vagy nehéz. De őrizzük meg a nyitottságunkat, mert megjósolni úgysem tudjuk a gyerek előtt álló örömöket és küzdelmeket.
Ami fontos, hogy a támogatásunkról biztosítsuk. Arról, hogy bármilyen nehézsége, problémája is adódna, ránk mindig mindenben számíthat. A kisgyerek számára a legfontosabb a tanítóval való kapcsolat. Ebben az életkorban az ember keresi a tekintélyt, a tekintélyszemélyt, ő ad neki biztonságot, ő helyettesíti anyát, apát. Ilyenkor egy biztató szó a tanítótól szárnyakat ad, egy csúnya nézés belső vívódást indíthat el. Később, egész életen át meghatározó a jó tanárok szerepe, de egy kamasz már meg tudja vonni a vállát, ha egyikkel-másikkal nem jön ki. A kisgyerek nagyon kötődik a tanítóhoz, és a vele való kapcsolat jelentős részben meghatározza, szeret-e iskolába járni. Ezért fontos, hogy a szülő hogyan áll hozzá.
Ki kinek a szövetségese?
Két szélsőséget érdemes elkerülni. Az egyik káros álláspont, hogy mindig a tanítónak van igaza. Ő a szülő szövetségese, akinek a szava szent, ha neki baja van a gyerekkel, a szülőnek is baja lesz otthon, ő is átveszi a tanító haragját, rosszallását. Több okból helytelen és igazságtalan ez: egyrészt az ő kapcsolatuk az övék, azaz attól még, hogy Joli néni haragszik a gyerekemre, semmi okom nekem is haragudni. A másik, hogy a szülőnek feladata, hogy megingathatatlan, feltétel nélküli érzelmi biztonságot, burkot adjon a gyereknek. Ha neki konfliktusa van az iskolában, lehessen anyánál, apánál vigasztalódni, akkor is, ha adott esetben tényleg ő hibázott. Akkor is várják nyitott karok és megnyugtató szavak. Aztán elmondhatjuk, mi hogy látjuk az esetet, de először töltsük fel az érzelmi tankját!
A másik szélsőség, amikor a gyerek a szövetséges, a suli eleve hülye. Ezzel lehetetlen helyzetbe hozzuk a gyereket, aki szeretne a tanítóhoz is kötődni. A lényeg: érzelmileg mindig a gyerek mellett állunk, de őszintén elmondjuk, mi a helyzetről a véleményünk, és ha hibázott, segítünk, hogyan tehetné jóvá, ha pedig a tanító tett valamit helytelenül, akkor, ha kell, kiállunk a gyerekért, ha pedig az segít, megpróbáljuk együtt megérteni, miért volt például ilyen türelmetlen aznap.
Azt is a szülő adja át, hogy bizony a felnőttek, a tanító sem tökéletes, neki is szabad néha hibázni. Ez a viszonyulás valójában már elkezdődik az iskola megkezdése előtt, a szülő azzal, ahogy beszél a majdani iskolás napokról, valamilyen hozzáállásra ráhangolja a gyereket.
Legyenek reális elvárásaink!
És végül: nem érdemes irreális elvárásokat támasztani. „Hű, de érdekes lesz, ott majd mindent megtudsz a világról!” Bár így lenne, de tudjuk, nem mindig sikerül a gyerek érdeklődésének megfelelően tálalni a tananyagot. Mesélhetünk róla, miket tanulnak a gyerekek első osztályban, de nem érdemes sem azt sulykolni, hogy dög unalom lesz, mi is utáltuk annak idején, sem azt felvázolni, hogy élete legizgalmasabb szakasza kezdődik, mert akkor könnyen lehet, csalódni fog.
Cziglán Karolina
pszichológus
