Ó drága érdi férfiak, a házatok kész azóta sem lett
Hazugság lenne azt állítanom, hogy úgy ismerem a Duna jobb partját (ha így egyszerűbb, Budát és csatolmányait a Szentendre-Érd félkörön), mint egyszeri TEK-vezér a nemzetközi beágyazottságú szélsőségeseket, mert hát világéletemben pesti voltam, amit úgy értek, hogy majdnem harminc évig vidéki, de fejben akkor is pesti, amióta meg (buda)pesti vagyok, azóta végképp pesti, fejben, testben, lélekben. Buda és ez a bizonyos jobb part Szentendréstül, Pomázostul, Pilisestül, szóval az nekem az urak és úrnők életének hűvös magaslataiba vész.
Általában. De nemrég jártam Érden, többször is, ami szintén a jobb part, és mégis nagyon más, itt urizálásnak nyoma sincs, egy nagyra nőtt és folyamatosan építkező mezővárosnak éreztem, de olyannak, ami sosem lesz kész teljesen, de hogy ez tulajdonképpen igazából nem is baj, mármint leszámítva azokat, akik épp szeretnének készre építkezni, nem tudván, hogy egy építkezésen soha nincs olyan, hogy kész. És ha egyszer valahogyan kész lesz, akkor is csak az fog róla az ember eszébe jutni, hogy nem ilyennek kellett volna lennie mégsem – nemcsak az egyes háznak, hanem az egész városnak.
No de ez az egész csak azért jutott eszembe, mert szerdán voltam egy Rájátszás-koncerten, tudják, költők és zenészek állnak össze, megzenésített versek és szavalt versek és átírt dalszövegek, remek móka, lesz még idén, aki lemaradt, annak nagyon tudom ajánlani. És a lényeg, hogy itt többek között Kemény István – alul van is egy kis Kemény–Kardos-Horváth-féle kedvcsináló – elmondta néhány nagyszerű versét, és azokra kerestem rá, már amennyi homályosan megmaradt. És persze egyiket sem találtam meg, de ez nem lepett meg, hihetetlenül rosszul a rövid távú memóriám – ami áldásos persze, bármilyen könyvet bármikor újraolvashatok, mert mindig elfelejtem a nagyját –, szóval egyiket sem találtam meg, ezt a zseniális verset viszont igen (és itt még egy csomó másikat is). És ennél érdibb verset a világon el sem lehet képzelni, ugye?
Apa barátai ........... Azon az egyetlen délelőttön, a gyerekkoromban történt. Két férfi jött a harmadikhoz alapot ásni nála. Vidám lakói a délelőttnek, hárman a napsütésben. Az igazinak vélt napsütésben srácnak neveztek mind a hárman. Csákánykapával, fürdőgatyában dolgozni véltek, pedig dehogy. Még sört sem ittak, vizet vedeltek, s majdnem elkészültek estig. A homokkupactól figyeltük őket, én és a lányaik. Ó drága érdi férfiak, ti Don Quijote de la Panzák, ti pestvidéki küszködők. A házatok kész azóta sem lett, ilyen házban kell laknotok. Mert lopni nem - vagy csak a gyárból negyvenhat éves vackokat: egy elnyírt fűrészt vagy egy szivattyút, s otthon aztán évekig ezzel mulattatni a talajvizet. Ti majdnem munkás, szinte mérnök Élet és Tudományt járatók, ti megható találmányokra költői annak, mit más a sörre, borfőzők, ezüstcsinálók, bottermelők és bárkaművesek. Veletek éli le életét egy valaha sorsra érdemes nő, bólint az összes tervetekre, hétköznap este bólogat, nem eszik húst, és ásítozva jógázik veletek évekig, de vasárnap bontott téglát pucol tíz évig nevetve-sírva-válva, tíz évig összeszorítva száját, de azóta már az életéről van szó, és sírva tiltakozna - hogy valaki tönkretette őt?! Este a bárkáról volt szó, de főleg, hogy mi minden kell a bárkára még: áramfejlesztő, ködkürt, karám és gombapince, sőt, óceán...? Itt elaludtam, s ti nagyapák lettetek azóta, emlékeim.