120 kiló paxit, és a sokat megélt szálló, illegális bordély, Budapest-hírű műintézmény négy másodperc alatt porrá lett a Nyugati tőszomszédságában. Bárcás és bárcátlan kurvák veronállal és anélkül, jobb sorsra érdemes kereskedelmi ügynökök, eltévelyedett cselédlányok, ég veletek: negyven éve robbantották fel a Westend-házat (†1978. február 22.)
Az aluljárórendszer ma sem semmi, a korabeli állapotokhoz képest mégis egész polgári a Nyugati környéke, ami egykor egész Budapest egyik leglepattantabb és zűrösebb tere volt. Nem is tér, inkább egy óriási közlekedési tumultus kaotikus színpada, ahol már akkor is a túlélés volt a tét gyalogosszempontból, amikor alig volt Pesten autóforgalom. Igaz, volt helyette villamos elég. 1910-ben 18 különböző járat érintette az akkor Berlininek hívott teret, hogy a két rivális közlekedési vállalat okvetlenül külön vágányain, egymásba bonyolódó hurokrendszerein csattogjanak körbe, mielőtt visszaindulnak Újpestre, mennek át Budára, a Boráros fele, vagy be a Jókai, netán a Kádár utcába, ha addig nem csaptak el senkit.
A lehetetlen közlekedési viszonyokon szívesen mostmonddmegező pestieknek még vagy 70 évig adott állandó muníciót és örök témát az időközben marxizáló csomópont, ami ráadásul szociálisan is egyre problémásabbá vált időközben. Az összes környező épület közül a Westend-ház volt a leghírhedtebb. A fejpályaudvar mellett, nagyjából a mai buszvégállomás helyén álló félköríves, manzárdtetős épület helyénél fogva valószínűleg predesztinálva is volt sok mindenre: a fővárosba érkező tengernyi boldog-boldogtalan és a pénztárcájukra hajtó sokaság itt adhatott első randevút egymásnak; lett így a Westendből kétes hírű szálloda, bűntanya és kéjipari konglomerátum, ami eleve mérsékelt presztízséből is rohamosan veszítve zuhant egyre mélyebbre 1945 után.
Bár az épület bontása már a harmincas években is napirenden volt, csak 1978 februárjában került rá sor, amikor az egész Marx tér átépítése – Skálával, a legenda szerint össze nem érő autós felüljáróval, az ekkor épülő metrót és az aluljárórendszert is beleszámítva négyszintes csomóponttal – is testközelbe került.
Utoljára még az építkezés vezetői dolgoztak a Westend-házban, innen irányították a körülöttük lévő mikrokozmosz fizikai megsemmisítését. A kapualjban az újság szerint még az egyik utolsó lakó által odafirkantott felirat díszelgett:
„Elköltöztünk, hál'istennek!”
A bontásról mások mellett beszámoló Ifjúsági Magazin ezúttal nem ment le undergroundba, felmondták szépen a városszépészeti leckét a modernizációzóról. „Csákányokkal felszedett szürke kőkockák halmaza, látszólag teljes rendetlenség és káosz – ma ilyen a Marx tér. De a tervezők asztalain már készen állnak a rajzok, s elkészültek a makettek is, amelyek azt ígérik: szép lesz a Nyugati pályaudvar környéke, rá sem lehet majd ismerni” – írták, és az alagútfúró munkások szájába adva dicsérték a dicsérendőket: „Most születik újjá ez a tér – bizonygatják az alagútépítők. Örülnek, hogy közreműködhetnek benne, a régi formáját valahogy nem szerették”.
Könnyeket a Westendre sem pazaroltak:
Hamarosan elbúcsúzhatunk a Westend-háztól. Eltűnik a tér mozgalmas életéből, mint egy idejétmúlt díszlet. Útban volt, megérdemelte a sorsát. Forgalmas városközpont, pezsgő élet lesz a helyén.”
Mások ekkor is megengedtek maguknak némi óvatos nosztalgiát, főleg azok valószínűleg, akik belülről is ismerték a ház egykori szolgáltatásait. A földszinti üzletsoron nem volt tulajdonképpen semmi rendkívüli: a korabeli fényképen kivehető Moskovics Emil textiláruházának hívogató felirata, mellette hentes-, fém- és divatáru üzletek. Később, az ötvenes években is, a sarkon – mi más – sarokház-torta és lúdláb volt kapható, mellette tejvendéglő, méterárú, függöny, rádiójavítás – efféle fontos és törvényhű funkciók elégíttettek ki lent ilyen vagy olyan színvonalon.
Fent ellenben már a két világháború között is kétes hírű garniszálló működött. Voltak bizonyára a polgári tisztességben megőszült vendégei is szép számmal, de a bűnre szomjazó város nem az ő történeteiket őrizte meg, hanem azokét a prostituáltakét, akik itt fogadták árérzékeny klienseiket a folyosóról nyíló kicsike, egy-egy ágynál meg egy mosdókagylónál nem sokkal nagyobb szobákban. Amikor 1931-ben elárverezték a szálló szobáinak teljes berendezését (a bérlő Pongrácz Sándorné házbérfizetési kötelezettségének sajnálatos módon nem tett eleget) az bizony nem is ért sokat: a 30 ezer pengős kikiáltási ár helyett végül alig 5000 pengőért kelt el a kóceráj.
Lent rendes polgári lakások voltak, a Madám is itt lakott a földszinten; lányokból meg valószínűleg annak ellenére sem volt hiány, hogy a nőegyletek már a Nyugati pályaudvaron próbáltak lelkükre beszélni a hivatalosan cselédsorba szegődő fiatal, vidéki leányoknak.
Még egy okból volt nevezetes a Westend, akár csak a környék többi olcsóbb szállodája: az öngyilkosok miatt. A korabeli újságokból úgy tűnhet fel, mintha fél Budapest idejárt volna meghalni. A Westend története, ha kicsire nem adunk, megírható az újságokban is gondosan kiszerkesztett búcsúlevelekből is akár:
Husz gram veronállal mérgeztem meg magam. Nincs semmi célja az életemnek, sokat csalódtam”
– búcsúzott a világtól Grünberger Lily, a debreceni kereskedő szegény lánya; „Ne firtassák ügyemet, úgyis hamis néven jelentettem be magamat. Magánügyeim miatt dobom el magamtól az életet” – írta egy nekikeseredett magántisztviselő; „Még a sírban sem tudnék nyugodni, ha ezek a tartozások fennmaradnának” – kanyarította tartozásainak listája alá egy pályatársa; és itt fejezte be futását az az ügyvéd is, aki a Vígszínház színésznőjével folytatott botrányos viszonyt, mielőtt megkapta a kulcsot utolsó szobájához.
Igaz, ugyanez volt a híre a szembeni London Szállónak is, a „százszemű háznak”, amit már 1936-ban lebontottak, hiába járt ide a társaság, valamint a város egyik legjobb tányérhúsa kedvéért Krúdy, na meg Molnár Ferenc, Babits és Osváth Ernő is. „Emlékszem egy délutánra, mikor órákon át szótlanul ültünk a „London”-szálloda kávéházában; lapokat olvastam, Krúdy körömollót kért a klozettes asszonytól, s komolyan és aggályosan nyesegette halványkrém színűre mosott selyeminge kézelőjének feslett rojtjait” – írta Márai.
A London Szálló ott állt, ahol ma az aluljárós placc van a Skála előtt. Mellette egyik oldalt a szintén rég elbontott eklektikus MÁV-székház, a másikon meg egy ugyancsak legendás (és ugyancsak ledózerolt) hely: az Ilkovics üzemelt. Ilkovits Izidor műintézménye a harmincas években minden volt: az első tömegétkeztetésre szakosodott gyorsbüfé, itt volt először ételautomata (a jó műszaki érzékű tulajdonos maga tervezte a gépeket, jött belőlük leves, főzelék, miegyéb), a kirakatban palacsinta, a papírtölcsérekben filléres rósejbni. A hely a teljes pályát bejátszotta a talponállótól a kávézón át a rendes étteremig, és produkált akkora átmenőforgalmat, hogy az alacsony árak mellett sem lehetett a tulajnak oka panaszra.
Az Ilkovics háború utáni sorsában van valami tünetszerű a kommunizmusra nézve: míg korábban sok melós is meg tudta fizetni az olcsó helyet, a munkás-paraszt államban pillanatok alatt lerohasztották. Előbb a tulajt vezényelték ki söntésnek egy sima újpesti kocsmába, majd államosították az Ilkovicsot, és csináltak belőle Népbüfét. Ezzel rögtön tönkre is tették: az étteremből lepattant, a belügyi dokumentumok szerint „fertőzött objektum” lett állandó verekedésekkel és rendbontással, üzérkedéssel és prostitúcióval, a vendégekből pedig rendőrmagyar nyelven szólva „elemek”.
Itt hihetetlen figurák voltak megtalálhatók! Itt mindig fogni kellett a tányért, mert hogyha félrenéztem, belekanalaztak vagy elhúzták”
– áll egy Havadi Gergő tanulmányában olvasható bableveses visszaemlékezésben a Népbüfére, amit a nép ekkor már főleg hodálynak, lócsárdának vagy csak népböfögőnek nevezett.
Az Ilkovics, amit a szervek még ‘56-ért is felelőssé tettek, 1961-ig húzta. A Westend még tovább, pedig annak a bejáratánál is rendőrök posztoltak állandó jelleggel, és ez nem töltötte el örömmel a hivatalosságokat. „A rendőrségnek egyéb feladatai is vannak, mint az, hogy itt embereket eltávolítsanak az italboltokból” – kommentálták a helyzetet a Fővárosi Tanácsnál, miközben újabb és újabb terveket szőttek a környék rendezéséről. A Nyugatinál ekkor éppen körforgalom volt, de abban szinte minden évtizedben egyetértettek, hogy a közlekedést és a városképet is csak akkor lehet érdemben javítani, ha bontással teszik szellősebbé a teret. Bár a tanácsüléseken olyasmi is elhangzott, hogy a Westend-ház és társai felrobbantásával „egy világvárosi méretű és szépségű teret lehetne itt kialakítani”, azért látni lehetett, hogy nem ilyen egyszerű a helyzet: azt például, hogy a helyére egy új hotelt húzzanak fel, azzal dobták vissza, hogy az irreális lenne „addig, amíg a pályaudvar füstjével, kocsijaival, lármájával mai állapotában ott van”.
A halálra ítélt Westendet végül nemes egyszerűséggel félbevágták. Az északi, Váci úti szárnynak még adtak két évet, hogy végignézze a környék teljes átalakítását, a délit azonban 1978. február 22-én felrobbantották. Ekkor már épült a hármas metró, kellett a hely az aluljáró-kijáratnak is, hamarosan pedig jött az új felüljáró és a korban csili-vilinek számító, a fogyasztói szocialista modernitást jelképező új áruház, a Skála Metró.
A 40 éve elhalálozott Westend-háztól ifj. Vitányi Iván 12 évesen készített fotódokumentációjával, valamint a Ludas Matyi történelmi érzéket sem nélkülöző nekrológjának soraival búcsúzunk:
„Lezárnak, bezárnak, elterelnek, bevezetnek, átvezetnek. Nemsokára eltűnik a Marx tér, három nagy budapesti kerület nyüzsgésének, életörömének, bűnözésének, üzletelésének, lótás-futásának formátlan gyűjtőlencséje. Valamikor Berlini térnek hívtuk. Akkor kapta ezt a nevet, amikor még Berlint szerették, aztán akkor vesztette el, amikor nem szerettük, amikor meg újra szerettük Berlint, akkor már nem kapta vissza a nevét, mert az új névadót mégis csak jobban szerettük.
Valljuk be, szép sohasem volt ez a tér.
A Westend ház például, amióta emlékszem rá, mindig rút volt és öreg, örökösen le akarták bontani. Az a piszkossárga vasúti hivatal is a túlsó oldalon, alighanem kegyeletből ért meg ennyi esztendőt. Nem a Berlini tér volt szép, hanem a fiatalság, amely itt találkozott a banánszigeten.
Nem volt neki se formája, se architektúrája, se méltósága. Kopott, zűrzavaros, keleties, lármás, tülekedő terep volt. Ennélfogva megejtően emberi.”