Gennaro Gattuso vadállat volt a pályán játékosként, és vadállat lett edzőként a pálya szélén. Az egykori középpályás már nem csak abban jó, hogy felpofozza kollégáit, egyre jobb taktikus is amellett, hogy fel tudja tüzelni az AC Milant. Gattuso mindig ismerte a határait: játékosként és edzőként is inkább iparos, mint zseni, de ezért is imádják.
„Ne keverjük a szart a Nutellával" – mondta Gennaro Gattuso, amikor tavaly arról kérdezték, hogy mennyiben köszönheti neki sikereit a visszavonuló Andrea Pirlo. Tény, kettőjük közül Pirlo volt a korszakos játékos, míg Gattuso mindig is egy nagyon lelkes iparos volt, a jobbik fajtából.
Az évek óta gödörben lévő, gazdasági gondokkal küzdő AC Milan élére viszont nem egy higgadt, precíz taktikai guru kellett (mint volt Clarence Seedorf vagy a Sevillával a Manchester Unitedet a BL-ből búcsúztató Vincenzo Montella), hanem egy ezer fokon izzó motivátor.
Gattuso soha nem volt kimagasló tehetség, nem volt Corigliano Calabro Maradonája. Saját bevallása szerint gyerekként halász akart lenni, és 13 éves koráig csak a strandon futballozott. Első felnőtt csapata az AC Perugia volt, bár két év alatt csak tíz meccsen lépett pályára.
Játékosként azután indult be a karrierje, hogy a Rangers 19 évesen megszerezte. A skót csapatban többnyire kezdőnek számított, az akkor a Serie A-ban szereplő Salernitana egy év után vissza is hozta Olaszországba négymillió fontért.
Salernóban nem váltotta meg a világot, bár a csapat így is jól járt, mert dupla áron tudta lepasszolni az AC Milannak, ahol nagyon nagy szükség volt egy jó védekező középpályásra. Hamar be is verekedte magát a kezdőbe, és a 2000-es évek Milanjának egyik ikonja lett.
"Nem tudok szabadrúgást lőni, fogalmam sincs, hogy kell gólpasszt adni, de nyertem egy vébét"
Gattuso 1999 és 2012 között játszott a Milanban. Ez idő alatt olyan nagyszerű futballistákkal volt egy csapatban, mint Kaká, Andrea Pirlo, Clarence Seedorf, Andrij Sevcsenko, Paolo Maldini, Alessandro Nesta vagy Zlatan Ibrahimovic. Ő volt az, aki tehermentesítette a kreatív játékosokat, és kidolgozta a lelkét is, hogy meglegyen a stabilitás a csapatban.
A szurkolók imádták azt a szenvedélyt és győzni akarást, amit Gennarino Rino Gattuso képviselt, hatalmas közönségkedvencnek számított.
Végtelenül alázatos, szorgalmas, őszinte és egyszerű ember volt, aki egy pillanatig nem hitte el, hogy sztár lenne. A sztárok viszont imádták heccelni, a Milan és az olaszok öltözőjében is állandóan szivatták a többiek.
Andrea Pirlo például többször is annyira felhúzta Gattusót, hogy a saját bevallása szerint a középpályás megpróbálta megölni őt egy villával. Egy másik alkalommal Pirlo és De Rossi berúgva, egy poroltóval szívatták meg Gattusót, aminek a vége egy kiadós verés lett, legalábbis Pirlo szempontjából.
TÖBBSZÖR ÜTÖTTEM MEG, MINT BUD SPENCER TERENCE HILLT
– emlékezett vissza Gattuso, aki a világ egyik legsikeresebb játékosaként hagyta el a Milant 2012-ben. Két olasz bajnoki címet, egy kupát, két olasz szuperkupát és két BL-t nyert a Milannal, az olasz válogatottal pedig 2006-ban világbajnokságot.
A 2011/12-es szezon után Gattuso ahhoz a svájci Sionhoz ment levezetni játékos-menedzserként, aminek a tulaja zabálta az edzőket. A kaland nem is jött össze: februárban nevezték ki, májusban már el is küldték. Ezután a Palermónál próbálkozott, a szintén nem a türelméről híres Maurizio Zamparini úgy gondolta, a korábbi Milan-játékos majd visszavezeti a szicíliaiakat az élvonalba. Ez annyira nem sikerült, hogy már hat meccs után kirúgták.
A világbajnok középpályás ezután sem adta fel, pont úgy viselkedett edzőként, mint játékosként – 2014-ben aláírt az adósságokban úszó görög OFI Krétához. Mintha direkt választott volna olyan csapatokat, ahol lehetetlen körülmények között kellett dolgozni, állítólag egy ideig a saját pénzéből fizette a játékosokat, mivel a bérek hónapokat késtek. Ennek ellenére Krétán sem futott be hosszú karriert, bár itt kivételesen ő mondott le, mert már tényleg képtelenség volt dolgozni (az OFI Kréta csődbe is ment, be sem fejezte a 2014/15-ös szezont).
A görögországi próbálkozás után visszatért Olaszországba, és aláírt a harmadosztályú Pisához – változatosság kedvéért megint egy olyan csapatot választott, ami gazdaságilag közel állt az összeomláshoz. Pisában viszont sikerült rátalálnia valamire, a benne égő tűz átragadt a játékosokra is, akik erőn felül teljesítettek, feljutottak a Serie B-be.
EZEN A PONTON GATTUSO A taktikai érzékét IS meg-megmutatta, MÁR NEM CSAK A BÍRÓKKAL ORDIBÁLÓ, SEGÉDEDZŐKET FELPOFOZÓ VADÁLLAT VOLT AZ OLDALVONAL MELLETT.
A szezon után lemondott, mert a klub a siker ellenére is olyan pocsék helyzetben volt, hogy képtelenség volt előre lépni. A drukkerek erre kvázi túszul ejtették a csapatot, és követelték vissza Gattusót: nem is tudott nemet mondani, visszament. Persze, ahogy eddigi döntései, úgy ez is kapufa lett, a Pisa a szezon végén kiesett a Serie B-ből.
A pisai kitérő után hazatért a Milanhoz, ahol az ifiket kezdte edzeni, majd Vincenzo Montella kirúgása után megkapta a felnőtt csapatot.
A Milan bajnoki címet legutóbb a 2010/11-es szezon végén ünnepelhetett, akkor még Massimiliano Allegrivel a kispadon. Az alighanem vitathatatlan, hogy Allegri mára az olasz bajnokság legjobb edzőjévé vált, akit nemzetközi szinten is topedzőnek tartanak. Ennek ellenére a Milan évről évre egyre rosszabb volt alatta, azt pedig egyáltalán nem tudta kezelni, hogy a klubvezetés eladta a csapat mentális alappillérének számító Zlatan Ibrahimovicot és Thiago Silvát.
A két klasszis távozása, illetve Nesta, Seedorf, Gattuso visszavonulása, azaz a legendák együttes kiselejtezése után a Milan összeomlott, ezt pedig Mario Balotellivel nem lehetett rendbe hozni.
A keret ráadásul tendenciózusan romlott még Serie A-szinten is, az öltözői hangulat a folyamatos vereségek miatt egyre nyomasztóbb lett, és ami még rosszabb: közönyössé vált.
Silvio Berlusconi ráadásul megállás nélkül váltogatta az edzőket, sorrendben Clarence Seedorf, Filippo Inzaghi, Siniša Mihajlović, Cristian Brocchi, Vincenzo Montella váltotta egymást a kispadon, de egyikük sem tudta megoldani a mentális, illetve már szakmai problémákat (különösen Seedorf alatt volt nagyon rossz az öltözői hangulat). Az enerváltság pedig az eredményeken is meglátszott: gyakran nem a taktikával volt probléma, hanem a kivitelezéssel és a hozzáállással.
A Milan a keret erősségéhez képest is alulteljesített, különösen idén. Jól látszott ez többek között a világ egyik, ha nem a legjobb védőjeként 40 millió euróért megvett Leonardo Bonucci játékán is, aki olyan botrányosan rosszul futballozott a folyamatosan variáló Montella alatt, hogy már az is szóba került, hogy eladják. Ám nem csak ő, hanem a 2017 nyarán 200 millió euróból megerősített teljes keret is a lehető legmélyebb gödörben volt múlt ősszel.
Ilyen körülmények között érkezett Gattuso a Milanhoz, mint egy olcsó vészmegoldás, akivel legalább nyárig elvergődik a csapat.
Az a csapat, ami időközben megint anyagi és tulajdonosi problémákkal kezdett küzdeni, csak hogy tökéletesen illeszkedjen Gattuso eddigi állomásaihoz.
Gattuso a 15. forduló előtt vette át a Milant, és rögtön az európai topligák legrosszabb csapatával, a Beneventóval játszott. A meccs több szempontból is emlékezetes lett, hisz egyrészt az olasz újonc egy 95. percben szerzett kapusgóllal egyenlített, másrészt ez volt a Benevento első pontja a Serie A-ban. Valaha.
Inkább késeltek volna meg, mint hogy bekapjuk ezt a gólt!
– mondta Gattuso a meccs után.
Az olasz edzőnek rengeteget kellett dolgoznia, a morál a padlón volt. Ahogy telt az idő, úgy kezdett egyre intenzívebben és nagyobb akarással futballozni a csapat. A kezdőből kikerültek az olyan fékek, mint Riccardo Montolivo, Suso újra jobbszélső lett, Hakan Calhanoglu a középpálya közepéről kikerült balra, Giacomo Bonaventura visszakerült a középpályára, valamint rendbe tette a Bonucci-Romagnoli-Biglia hármast, ezzel stabilizálta a védekezést.
A Milan játéka lassan átalakult, fokozatosan agresszívebb, kreatívabb és precízebb lett, a csapatba pedig az került be, aki a legjobban teljesített, nem pedig az, aki a legdrágább volt. A Chievo elleni meccs előtt például Gattuso kirakta Nikola Kalinićet a meccskeretből, mert szerinte a horvát egyszerűen nem edzett teljes erőbedobással.
A szezon tavaszi felére ráadásul már nem csak a mentális felemelkedés látszott, hanem Gattuso edzői szeme is kezdett előjönni: jó meccstaktikák, okos cserék. Ugyanakkor ez még mindig képlékeny, az olasz edző is nyíltan bevallotta, hogy még rengeteget kell tanulnia. Az Arsenal elleni 2-0-s hazai vereség például nem csak azt mutatta meg, hogy a Milan kerete még mindig nincs a jobbak között Európában, de Gattuso taktikai képzettsége is távol van a jobb trénerekétől. (Bár a visszavágón nagyot mentek, vezettek, egy botrányos büntető miatt azonban idejekorán elszállt az esély a továbbjutásra.)
A Serie A-ban persze egy darabig lehet lelkesen, parasztlengőket osztogatva sikereket elérni, Európában bajosan. De ahogy az utolsó fordulókban láttuk, képtelenség teljes szezonon keresztül darálni, mert egyszerűen elfárad, formán kívül kerül a csapat, bár az sem elhanyagolható, hogy ebben a szezonban a Milan játszotta a legtöbb tétmeccset a Serie A-csapatok közül.
Sokat kell még Rinónak fejlődnie, hosszú távon pedig nagyon kell egy jó koncepció és egy sokkal mélyebb keret, amivel a legmagasabb szinten is eredményes lehet a Milan (a Juventus egyik legnagyobb erőssége éppen a hosszú és minőségi kispad). Az azonban mindenképp mellette szól, hogy tavasszal csak a világ legjobb csapatai közé tartozó Juventus és a bajnokaspiráns Napoli szerzett több pontot a Milannál, miközben Gattusóval a csapat csak összehozott egy Olasz Kupadöntőt és egy biztos Európa Liga-részvételt is.
Az igazi feltámadás talán még így sem vele fog megvalósulni, lehet, hogy csak azokat a mentális alapokat fogja lefektetni, amire majd egy magasabban kvalifikált edző építhet a későbbiekben. Ezzel és a talán gyengébb szezonzárással együtt is,
vitán felül áll, hogy Gennaro Gattuso messze a legjobb dolog, ami Zlatan Ibrahimovic óta a Milannal történt.
(Borítókép: Marco Bertorello / AFP)
(Az alcímek mind Gattusótól szármázó idézetek, amiket a Gazzetta.it gyűjtött össze)