Eljön-e az a pont egy színésznő életében, amikor úgy érzi, ideális helyzetben van a gyerekvállaláshoz? Hogyan lehet összeegyeztetni a színészkedést a gyerekneveléssel, és milyen érzés, ha sehogy? Sárközi-Nagy Ilona hiába érezte nagyon jól magát a debreceni Csokonai Nemzeti Színházban, végül nem bírta a távollétet a kisfiától, és elszerződött a társulattól.

A Kaposváron végzett, a színészetet is a kaposvári társulatnál kezdő színésznővel a Pécsi Országos Színházi Találkozón, a POSZT-on való fellépése után ültünk le beszélgetni arról, bánja-e, hogy szerepelt Sas Tamás Szinglik éjszakája című filmjében, mit csinálna ma, ha valaki akarata ellenére felhajtaná a szoknyáját, és hogy miért fél a népszerűségtől.

A POSZT-on a Három nővér Másáját játszottad. Álomszerep?

Rettenetesen féltem tőle, nem is akartam eljátszani. Azt éreztem, mi közöm nekem hozzá? Aztán egyszer csak kinyílt Mása világa, és elkezdtem jól érezni magam benne. Egy barátnőm is azt mondta, mindenki arra vágyik, hogy Mását játsszon, de nem értettem, hogy miért. Én Irina vagyok! Irinát még nagyon fiatalon játszottam el Kaposváron, talán 24 éves voltam, és nagyon betalált az a szerep: közel éreztem magamhoz a konfliktust az idealizmusa és a valóság között, a menekülését a lelkesedésbe, és a fokozatos kiüresedését, hogy hogyan teszi tönkre az álmodozás. (Mása a Csehov-darabban az a nővér, aki már kiábrándult valaha okosnak hitt, unalmas férjéből, de újra megtalálja a szerelem, csak épp mással. – K. B.) Én az a fajta színész vagyok, aki magából építkezik; másból nem is nagyon tudok. Ha olyat kell játszanom, ami távol áll tőlem, azt is megpróbálom a magam képére formálni.

És ha tényleg nagyon távol áll tőled egy igazán gonosz, gyilkos szerep?

Abban is meg lehet találni magamat. Nem gondolom, hogy olyan gonosz lennék, de biztos tudna találkozni vele a személyiségem. Inkább akkor vagyok gondban, ha nagyon extrovertált személyiséget kell játszanom. Az aztán tényleg nem jön egyből.

Az messzebb van tőled, mint egy gyilkos karakter?

Ez így rosszul hangzik, de igen. A színpadon igen.

A Három nővér legismertebb motívuma az elvágyódás – ebben már több vidéki színházba elszerződött, de budapesti bázisú színésznőként könnyen megtaláltad magadat?

A Három nővérben az elvágyódás belső elégedetlenség következménye. Bennem is rengeteg kétely és bizonytalanság van, de nem csak ezért vagyok folyton mozgásban. Eltöltöttem néhány évet Kaposváron, néhányat Debrecenben, és nem is tudom elképzelni, hogy egy helyen éljem le az életemet. Szükségem van új impulzusokra.

Akkor is, ha életed szerepeit játszhatod egy színházban, és még a városban is remekül elvagy?

Debrecenben tulajdonképpen ez volt: ebben az öt évben a tenyerükön hordoztak. És mégis eljövök. De ebben nagyon nagy szerepe van annak, hogy a kisfiam Pesten van, és vele szeretnék élni. Túl sok kompromisszumot kellett volna kötni, a családomnak túl nagy áldozatokat kellett volna hoznia, hogy mindnyájan Debrecenben éljünk.

Emellett sajnos jellemző rám, hogy ritkán tudok elmerülni az örömökben – még abban sem, ha egy színház a tenyerén hordoz. Nem hálátlan vagyok, csak nem tudom igazán elengedni magam. És csak utólag jövök rá, milyen jó volt nekem valahol, mennyi jót is kaptam, nem akkor élem át, amikor éppen történik.

Akkor szakmailag nincs is benned semmi elégedetlenség?

Nincs, sőt. A debreceni társulat egyre erősebb, egyre jobb munkák születnek. És a társulat is nagyon jó csapat: az első pillanattól otthon éreztem magam köztük. Kaposvárt is nehéz volt otthagynom a társulat miatt, és tulajdonképpen ott nevelkedtem fel. Amikor először maradtam ott a próba után a debreceni büfében, az nagyon hasonló, jó érzés volt. Nehéz ezt elengedni. De tudom, hogy jól döntöttem.

Azzal a lelkifurdalással nem tudnék színész lenni, hogy nem vagyok a gyerekem mellett.

Hogy nézett ki egy átlagos heted Debrecenben?

Azért is sokalltam be, mert az elmúlt évben egymás után két darabot próbáltam, közben pedig még az előző évből átcsúszott bemutató és egy felújítás is volt. Majdnem fél éven keresztül csak a vasárnapokat töltöttem otthon, hétfő hajnaltól szombat éjjelig lent voltam Debrecenben. A színészház és a színház között mozogtam oda-vissza, oda-vissza. Ez nagyon nehéz volt; megpróbáltam különböző módokat kitalálni arra, hogy legyen valamilyen kapcsolatom a hétéves kisfiammal: hogy mindennap felhívom, vagy hogy most ne hívjam, mert belehalok, vagy – mivel este is próbáltam – felvettem videóra az esti mesét, és elküldtem neki. De akkor is teljesen felőrölt ez a fél év. Ő nagyon jól viselte, nagyon jó fej volt: elmondtam neki, hogy eddig fog tartani, ezt még bírjuk ki, és utána együtt leszünk.

És kárpótolt mindezért a színészet?

Nem csináltam volna, ha nem. Rengeteg örömöm volt a játékban. Ritkán vagyok elégedett egy-egy előadással, de a próbafolyamatokat nagyon szeretem.

Amikor még nem voltál anyuka, elbizonytalanodtál valaha, hogy ezek miatt a nehézségek miatt esetleg még ne vállalj gyereket? Kell egy színésznőnek mérlegelnie karrier és család között?

Igazság szerint engem kész helyzet elé állított az élet, de nagyon örültem neki, épp azért is, mert nem tudom, mikor jutottam volna el arra a döntésre, hogy akkor jöjjön egy gyerek, mert most éppen úgy állok. Nem tudom, eljött volna-e ez a pillanat. Érdekes, hogy amikor a kisfiam bejelentkezett, hirtelen három főszerep-ajánlatot kaptam, de hát ezeket nem tudtam elvállalni. Ennek így kellett lennie; jólesett, hogy egyáltalán kerestek, még ha sajnáltam is, hogy nem játszhatok.

Nem tudom, találkoztam-e már olyan színésznővel, aki inkább nem vállalt gyereket. Akinek pedig van gyereke, úgy látom, ugyanezekkel a problémákkal küzd. Sokkal egyszerűbb, ha az ember egy városban lakik a családjával, de akkor is iszonyú logisztika ezt megoldani. Nemcsak a színészeknek:

az összes színházban dolgozó ember gyereke úgy nő fel, hogy a szülő azt látja, ahogy alszanak, beviszik reggel az iskolába, és kész.

Ezért is lófrál olyan sok gyerek a színházban, mert muszáj, hogy találkozz a gyerekeddel, ehhez pedig be kell vonnod ebbe az életbe. Eleinte én sem akartam behozni – de nem lehet távol tartani.

Vágytál arra, hogy Pestre szerződj?

Nem tudom, hogy fogalmazzak, hogy ne legyek érzelgős, de egy vidéki társulat tényleg egy nagy család: együtt vannak, összenőve, szeretetben. Csak vendégként játszottam Pesten, de ezt ott így még nem tapasztaltam. Viszont nem akarok vidéken élni. Ez a legnagyobb problémám: a családom, a barátaim Pestre kötnek, és nekem kell, hogy inspiráljon egy város – és hiába vannak máshol is tök jó városok, azzal nincs mit tenni, hogy minden Budapestre koncentrálódik.

Öröm vagy kényszer volt, hogy több városban is játszottál?

Kaposváron végeztem a főiskolán, ott is kezdtem, jól is működött, mégis azt gondoltam, jobb, ha beírom a telefonomba, hogy három év múlva jelezzen, el kell szerződnöm. Nem akartam, hogy azért, mert valami jó, és mert tuti helyen vagyok, ellustuljak. Muszáj új helyzetek elé állítanom magam, mert hajlamos vagyok eltunyulni és belekényelmesedni egy jó helyzetbe. Végül a háromból négy évad lett.

És a negyedik év tényleg tunyulós lett?

A negyedik év ajándék volt. Az nagyon nehéz időszak volt a magánéletemben, megfeneklettem, és ki akartam menni a világból. De amikor elkezdődött az évad, annyi jót kaptam! Akkor szavazta meg nekem a társulat a Komor-gyűrűt, amit ráadásul csak három év után kaphatsz meg, és nem szokták ennyi idő után rögtön odaadni valakinek. Nem fényezni akarom magam, de ez olyan nagy dolog volt akkor nekem! Nagyon lent voltam, de úgy éreztem, ezzel kirántanak onnan a hajamnál fogva.

De maradni azért nem akartál még néhány évet.

Azt éreztem, amíg fiatal vagyok, szeretnék kísérletezősebb dolgokban is részt venni: akkor indult újra a Koma Társulat, több osztálytársam – Vékes Csaba, Valcz Peti, Szabó Vera – is akkor csatlakoztak. Csak közben terhes lettem.

Kaposváron a „külső” körülmények befolyásolták a döntésedet? Akkoriban szinte évente cserélődtek a politikai alapon kinevezett igazgatók, sokat szerepelt a hírekben a színház.

Ez nagyon is befolyásolt. Négy év alatt talán négy igazgatóm volt; az nagyon zaklatott időszak volt. A változás fokozatosan zajlott, de volt egy pont, amikor azt éreztem, ez már nem az a színház: amikor eljött rendezni Román Sándor (az Experidance nevű, népszerű, kommersz, a szakma által nem túl nagyra tartott ExperiDance vezetője – K. B.). De alakulhatott volna minden másképp, ha jobban közelednek az érdekek. Sajnálom, hogy nem így lett.

Sokszor volt bennem harag is a politika miatt, de pont az elmúlt hónapokban éreztem úgy, hogy ezt már nem engedhetem be az életembe, mert túl sok energiát felemészt, és nem akarom, hogy megmérgezzen. Ez nem jelent apátiát, nagyon is van véleményem. Vannak előadások, amiken keresztül tudok erről beszélni, a magánéletemben pedig a saját értékrendemet követem; a legfontosabb, hogy mit adok át a gyerekemnek.

Most merre tovább?

Nem tudom. Tényleg nem tudom. Forgatni fogok a nyáron, a jövő meg... Remélem, jól alakul. Alternatív vonalon lesz játékterem, dolgozunk a Mancikkal is, de hiányozni fog a nagyszínpad. És a társulat lét is. De azért nem fogok elszakadni teljesen, a meglévő előadásaimat mindenképpen játszom majd.

Három másik színésznővel, Dobra Máriával, Szirmai Melindával és Tarr Judittal együtt van egy saját társulatod is, az E-Mancik Színházi Manufaktúra. Hogy született a társulat?

Először egy estet akartunk költőnők verseiből, aztán a saját történeteinkből hoztunk létre egy előadást. Társulattá alakultunk, és eldöntöttük, hogy ez lesz a mi utunk: női történetekről fogunk beszélni. Az első előadás, a Szomjas férfiak sört isznak helyettem után nagyon jó visszajelzések érkeztek: milyen jó, hogy végre valaki tök őszintén beszél a párkapcsolati problémákról, a harmincas nők útkereséséről. Most több téma is foglalkoztat minket, a #metoo, a gyerekvállalás, és a már megvalósult párkapcsolatokon belüli játszmák: ezekről akarunk majd beszélni a sikertelen párkeresésről szóló Szomjas férfiak után.

Hogy látod, változott bármi a színházban a #metoo-mozgalom hatására?

Egyelőre inkább csak a rossz hatását látom: olyasmik hangzanak el a próbákon, hogy „Jaj, nem érek hozzád, mert akkor feljelentenél zaklatásért!” Még nem tudják hogy kezelni a problémát, főleg a férfiak. Pedig ha eddig nem volt gond, hogy próbán megfogta a combomat – mert ez benne van a pakliban –, az most sem fog megváltozni. De nem lett jól kibeszélve a kérdés, nem lettek megoldások felkínálva, így csak fura féregnyúlványok születtek belőle. És ez nem tesz jót a közös munkának.

Bennem inkább történt változás: konkrétan rossz tapasztalatom csak ritkán volt, de már jobban felismerem az ilyen helyzeteket, és határozottabban, jobban ki tudok állni magamért.

Előfordult velem is, hogy ha valaki mondjuk felemelte a szoknyámat, azt gondoltam, nem akarok konfliktust, inkább arrébb megyek. Most már megmondanám, hogy ne emelgesd a szoknyámat, mert ez nem fér bele.

Ha ilyen hatása van a #metoo-nak, ha a nők tudják, hogy igenis kiállhatnak magukért, az már nagy eredmény.

Mennyire voltak gyakoriak a kellemetlen helyzetek a színházakban?

Nem mondom, hogy velem minden évben történt volna hasonló, inkább azért tűnik olyan gyakorinak, mert rengeteg ilyen történet van, szinte mindenkivel megesett valami. És az a baj, hogy fel sem merült, hogy ez probléma lenne. De azt is tudni kell, hogy ez nem a színházról szól. Középiskolásként kollégista voltam Budapesten: ott tényleg mindennapos volt a beszólogatás, a nyúlkálás az utcán, és az, hogy az emberek simán elmentek melletted. Nemhogy nem segítettek, de úgy néztek rád, hogy biztos te tehetsz róla.

És ha felemelték a szoknyád, miért nem tetted szóvá? Te is azt érezted, hogy biztos a te hibád?

Igen. „Biztos nem fejeztem ki magam elég konkrétan.” Vagy azt gondoltam, hogy „hát ő most részeg, és olyankor ilyen”. A #metoo-kampánynak azt kellene tudatosítania, hogy a határokat a környezet határozza meg. Ha az a környezet, amelyben élünk, azt mondja, hogy „öreg, ez nem fér bele, ezt ne csináld”, akkor sokkal nagyobb biztonságban vagyunk.

Játszottál a Szinglik éjszakájában, 2010 harmadik legnézettebb filmjében, egy közönségbarátnak szánt romantikus vígjátékban. Ez lendített bármit a karriereden, több felkérés jött utána?

Valamennyit lendített, de nem gondoltam ilyesmire, csak örültem, hogy forgathatok. Az is azon a nyáron történt, amikor mélyponton voltam. Aztán az más kérdés, hogy végül milyen lett a film. Amikor találkoztam Sas Tamással, jóízűen, ígéretesen beszélt arról, hogy milyen filmet szeretne, és milyenek lesznek a próbák. Aztán a próbák valahogy elmaradtak, a forgatás pedig iszonyú tempót diktált: 28 nap alatt forgattunk le egy kaszkadőrjelenetekkel és üldözésekkel teli filmet. A rutinosabb színészek nagyobb biztonságban érezték magukat, mint én, aki úgy éreztem, nem tudom, mit kell csinálnom. És nem is lett olyan a film, mint amilyet Tamás elképzelt.

Megbántad, hogy szerepeltél benne?

Amikor megnéztem a filmet, rosszul éreztem magam, de nem bántam meg, mert rengeteget tanultam belőle. Azelőtt még azt sem tudtam, mennyit mozoghatok egy beállításban, mit szabad és mit nem. És azt is megtanultam, hogy sokkal jobban fel kell készülni előre: abban bíztam, hogy majd közösen hozunk létre valamit, és majd összeadódnak az energiáink. De ez végül nem így lett.

A legutóbbi filmedet, a Hetedik alabárdost viszont még ennél is rövidebb idő alatt forgattátok le.

Viszont Vékes Csabi pontosan tudta, hogy mit akar, nagyon képben volt, fel sem merült, hogy ne tudjuk, mit játszunk. És a csapat is jó volt, a legutóbb egy közönségtalálkozón említette valaki, hogy olyan, mintha egy régóta összeszokott társulat lettünk volna. És ez tényleg így volt.

Zavar, hogy nagyon kevesen nézték meg?

Igen, többet érdemelt volna. Az, hogy ilyen rövid idő alatt forgott le a film, nyilván jobban megmutatja a hibákat. Kevés beállítás született, ami a vágásnál hiányt jelent. De a nézők borzasztóan szerették, és én is úgy láttam, hogy szerethető film lett.

Érdekel, hogy te mennyire vagy ismert és népszerű színész?

Nem, sőt, félek is tőle. De az nagyon is érdekel, hogy valami jót hozzak létre, hogy színészként hozzá tudjak tenni egy filmhez.

Hogy érted, hogy félsz tőle?

Az ismertségtől félek. A civil életben zárkózott vagyok, nem szeretem mutogatni magamat. Zavarba hoz, ha valaki felismer. Ha gratulálnak egy szerep miatt, az jólesik, de hogy híres legyek, és csak ezért mindenki felismerjen? Ettől a hideg ráz.