Olaszországban két és fél hónappal a választások után valósággá kezd válni a legrosszabb forgatókönyv: úgy tűnik, a viccpártból lett populisták és a szakadárokból lett szélsőjobboldaliak alakítanak koalíciót. Bár az EU-ból már nem akarnak azonnal kilépni, kormányprogramjukban keményen nekimennek szinte az összes létező eurózónás államháztartási- és adósságszabálynak, miközben két kézzel szórnák a pénzt és adót csökkentenének. Az olasz államfő még megkavarhatja a dolgokat, de a piacok és a brüsszeli bürokraták már idegesek, és a világgazdaság szelein keresztül Magyarországra is begyűrűzött a balhé.
Egy évvel ezelőtt, Emmanuel Macron megválasztásakor egy megfelelően rózsaszín szemüveglencsén keresztül még úgy tűnhetett, hogy Európa civilizáltabbik felében megtört a nacionalista populisták előretörése. Ezt a narratívát erősítette, hogy a gazdasági növekedés is beindult, hosszú huzavona után a németeknek is sikerült felújítaniuk a nagykoalíciót, miközben a brexit egy egyre bizarrabb komédiává válik a britek részéről.
Úgyhogy ez év elején már talán rózsaszín szemüveg sem kellett hozzá, hogy az ember elhiggye, az EU most már visszatérhet a normális kerékvágásba, ami nagyjából úgy szokott kinézni, hogy mérsékelten erős gazdasági teljesítmény mellett a németek és a franciák vitatkoznak azon, hogy hogyan mélyítsék tovább az európai integrációt.
Aztán jöttek az olaszok, és odaszartak az asztal közepére.
Persze vannak, akik máshogy fogalmaznak, és valóban ismét el lehet sütni olyan korszakos közhelyeket, mint hogy
Mindez azonban nem változtat azon a tényen, hogy az olaszok márciusban megválasztottak egy populista viccpártot és egy szélsőjobbos, nemrég még az ország északi felének függetlensége mellett kampányoló politikai formációt, és ezek ketten úgy tűnik, hogy most, az utolsó pillanatban, amikor már mindenki biztosra vette, hogy tuti nem tudnak megállapodni, mégis koalícióra lépnek.
Ami azt jelenti, hogy az EU negyedik legnagyobb gazdaságát olyanok irányítanák, akik nem akarják visszafizetni az államadósságot, állami költekezést ígérnek az EU második legeladósodottabb országában, és egy csapásra kitoloncolnának félmillió menedékkérőt, miközben Vlagyimir Putyinnak is udvarolnának egy sort.
Ez nyilván nem sok jót ígér az EU-ra nézve, és a hatások már most elkezdték éreztetni magukat, még Magyarországon is.
A két párt megállapodása után most Sergio Mattarella államfőre figyel mindenki, ő ugyanis olasz lapok hétfő esti beszámolói szerint fenntartással fogadta a két párt közös, kompromisszumos miniszterelnök-jelöltjét, és a pénzügyminiszteri poszt várományosa sem tetszett neki. Ha közbeszól, azzal még megkavarhatja a két párt között nehezen kialkudott egyezséget.
A mostani koalíciót nagyjából úgy lehetne elképzelni, mint ha a Kétfarkú Kutyapárt és a Jobbik koalícióra lépne, már ha a Kétfarkú Kutyapárt nyolc-kilenc éve valódi politikai mozgalomként működne, és a Jobbik a Toroczkai-féle radikális vonalat vinné.
A márciusi választásokon az eredetileg Beppe Grillo humorista viccpártjaként induló, ám hamar jelentősebb választási koalícióvá terebélyesedő 5 Csillag Mozgalom lett a legnagyobb parlamenti párt, és hiába ígérték, hogy nem lépnek koalícióra senkivel, a hét elején úgy tűnik, mégis megállapodnak az annak idején az északi országrész elszakadásáért kampányoló szélsőjobbos Ligával.
A két pártot relatíve kevés dolog köti össze, ám a legfontosabb, hogy van közös ellenségük: Brüsszel és a feltartóztathatatlan migrációs hullám. Ezen kívül pedig nagyjából az ősi populista mantrát hozták mindketten, miszerint minden, ami Olaszországban folyik, az rossz, és mindent máshogy kellene csinálni; ez pedig rendkívül egyszerű lenne: elég friss arcokat megválasztani, akik a korrupt politikusokkal szemben valódi változást hoznak. Ennek köszönhetően pedig a jelek szerint mégis koalícióra lépnének, amivel
megalakulhat az Európai Unió első ízig-vérig populista, euroszkeptikus, oroszbarát radikális kabinetje.
Miniszterelnöknek a teljesen ismeretlen 53 éves firenzei jogászprofesszort, Guiseppe Contét jelölték. Ahogy már említettük, egyelőre az is kérdéses, hogy az államfő, a permanens olasz belpolitikai válság egyetlen józan (vagy legalábbis elvhű) szereplőjének tartott Sergio Mattarella elfogadja a jelöltet, hiszen Conte semmiféle politikai tapasztalattal nem rendelkezik, és nem egyértelmű, hogy miért lenne alkalmas az ország vezetésére. Mattarella korábban alkotmányjogász volt, és olasz lapok szerint a miniszterelnök alkotmányban biztosított hatásköreit és függetlenségét is szem előtt tartja, ami szerinte egy ilyen gyenge kormányfő mellett nehezen valósulhatna meg. Ha végül az 5 Csillag-tag, ám magát baloldalinak tartó Conte lesz is az ország új elnöke, legfeljebb az 5 Csillagot vezető, mindössze 31 éves, végzettség nélküli Luigi Di Maio, illetve a (45 éves, szintén végzettség nélküli) Matteo Salvini Liga-vezér bábja lesz.
Akiknek először felül kell kerekedni azon az egyszerű ellentmondáson, hogy a Liga támogatói a gazdag északiak, akik lenézik a szegény délieket, akik viszont az 5 Csillag bázisát adják. Ha pedig ez megvan, akkor háborúba kell indulniuk egész Európa ellen; a kormányprogramjukból legalábbis nagyjából ez következne. (A két pártvezér a hírek szerint a belügyi, illetve a külügyi vagy gazdasági tárcára pályázik, habár az olasz lapok szerint amennyiben Conte nem megy át az államfőnél, akkor hirtelen megint nőnének Luigi Di Maio kormányfői esélyei – csakhogy ezt Salvini eddig élesen elutasította.)
Ha hiszünk a marxi alapvetésben, akkor Olaszország a gazdasági gondok miatt jutott oda, hogy megválasztott egy sor legalábbis nem hagyományos felkészültségű vezetőt. Jelen esetben pedig nincs is különösebb ok kételkedni a gazdasági okok felől: Olaszország nagyjából harminc éve bukdácsol, 1988 óta csak egyszer volt 3 százalék fölött a növekedés éves üteme, cserébe volt három recesszió. A foglalkoztatási ráta itt a legalacsonyabb a fejlett országok között, adósságfronton a görögök után az olaszok a másodikok az EU-ban, már ha a GDP-hez viszonyítjuk az értéket (abszolút értéken az olasz adósság a görög hétszerese, de a gazdaságaik mérete között még nagyobb a különbség.)
Olaszország nem csak adósságfronton második Görögország mögött: ez a két ország abban is különleges, hogy jelenlegi gazdasági teljesítményük alacsonyabb, mint akár 2010 vagy 2005-ben volt. Görögországnak ehhez a modern gazdaságtörténet egyik leglátványosabb összeomlása kellett, Olaszország viszont csak azt hozta, amit már évtizedek óta: a szép, lassú, de biztos rohadást.
Bár az utóbbi időben nőtt az export, és a híresebb olasz márkáknak azért bejött a globalizáció és a kelet-ázsiai kereslet, az ország egésze inkább bukott, mint nyert a nemzetközi konkurenciával szemben. Az északi ipari- és luxuscégek sikereiből pedig nagyjából semmi nem csordogál le a szegény déli országrészekbe, ahol az egy főre eső GDP az északi fele. Az olasz gondok talán legjobb mérőfokai a termelékenységet, azaz a gazdaság hatékonyságát mérő statisztikák: az olasz adatok nagyjából azonosak voltak 1995-ben, 2010-ben és 2017-ben (korábbi adatok nincsenek).
Olaszország gyakorlatilag három évtizede egy helyben áll.
Nem nehéz belátni, hogy ilyen gazdasági helyzetben elég jól ülnek a populista ígéretek, és az 5 Csillag és a Liga nem fogták vissza magukat e tekintetben.
Az euroszkeptikus, bevándorlásellenes pártok elfogadottságán az is sokat javított, hogy 2014 óta stabilan évi 150-200 ezer között mozog a Földközi-tengeren keresztül Olaszországba érkező menedékkérők száma. Ez már egy ennél jobb helyzetben lévő országban is felélesztené a nacionalistákat (ld. sok más nyugat-európai állam), és elsősorban a Liga nem volt rest ráugrani a menekültválság jelentette politikai lehetőségre. A migráció kérdéskörében az olasz választási kampány hangneme nem volt messze a magyarétól, annyi különbséggel, hogy ott valóban rengeteg a bevándorló, és a kérdés nagyon is valós és súlyos, azonban évek óta megoldatlan problémát jelent.
A populisták programja ugyan sokat enyhült a kampány óta, és például az EU-ból és az eurózónából már nem akarnak azonnal és feltétlenül kilépni, de azért csak sikerült egy sor dologban nekimenni az EU-nak, miközben egyszerre ígértek adócsökkentést és kiadásnövelést. A koalíciós paktumban egyebek mellett olyanok szerepelnek, hogy
Bár a fentiekből a gazdasági rész egy normálisan működő országban akár még reális is lehetne, az olasz gazdaság speciális helyzetére legfeljebb részleges gyógyírt jelentene. Egyfelől bőven van igazság abban, amit az 5 Csillagon és a Ligán kívül számos közgazdász is hajtogat: az olaszok az euró legnagyobb vesztesei, ők szenvedték meg leginkább azt, hogy a közös valuta bevezetése óta a németek még a korábbiaknál is jobban leuralták gazdaságilag Európát, saját valuta híján pedig még annyira sem tudnak védekezni, mint korábban.
Másfelől azonban nem látszik, hogy miért működne önmagában az a recept, amit a koalíciós paktum sugall, illetve amit balos közgazdászok már hosszú ideje hajtogatnak: hogy ha Dél-Európa levetkőzné a németek által rájuk erőltetett uniós szigort, és szabadon költekezhetne, azzal be lehetne indítani a 2008 óta apátiában tengődő déli gazdaságokat. A valóság ezzel szemben az, ami a fenti grafikonokból is látszik: Olaszország bajai nem az euró bevezetésével és nem is az államháztartási szigorral kezdődtek. Ezek persze rontották a helyzetet, és egy valamivel lazább és támogatóbb német-francia hozzáállás sokat segítene. (Emmanuel Macron francia elnök egyébként nagy szószólója annak, hogy a szigor mellet az unió ösztökélje a déli beruházásokat és a növekedés beindítását.) Ez azonban még nem lenne megoldás.
Nem világos ugyanis, hogy az állami pénzosztás önmagában miért segítene egy olyan országon, ahol
30 éve töretlenül nő az államadósság, és folyamatosan kiköltekezik az éppen aktuális kormány, ennek viszont semmi lenyomata a gazdasági teljesítményen.
Bár egyes érvek szerint a bankszektor állami feltőkésítése és a fogyasztás megtámogatása mindent megoldana, az állami gazdaságösztönzéssel szemben szkeptikusabb szakértők szerint Olaszország valódi baja, hogy a második világháborút követő növekedési csoda lecsengése után az olaszok messze nem fektettek annyit a humán tőke fejlesztésébe és a technológiai innovációba, mint kellett volna; innovációt és humán tőkét viszont nem lehet egy kis gyors állami költekezéssel teremteni.
Emellett a demográfiai folyamatok is visszafogják az olasz gazdaságot, a híresen alacsony hatékonyságú és a maffiával is szoros kapcsolatokat ápoló államigazgatásról nem is beszélve. Bár az utóbbi három évtized összes kormánya azzal kezdett, hogy majd ők leszámolnak a korrupcióval, ez valahogy sosem sikerült.
Persze lehetne mondani, hogy a nagy szakértők okoskodása eddig semmire sem volt jó, itt az ideje teret adni a friss ötleteknek. Ezzel viszont az a baj, hogy
az 5 Csillag és a Liga elképzelései egyáltalán nem frissek és újak; a legtöbb lépést ezek közül bármelyik kormány meglépte volna, ha megtehette volna, vagy ha lenne értelme.
A legszembetűnőbb mindez a pénzügyi téren. Az olasz bankrendszer a válság óta elég jelentős forráshiánnyal küzd, és az utóbbi években már többször volt nagyon közel egy komolyabb bankpánikhoz az ország. Végül a nagyobb bajt sikerült a bankrendszer toldozásával-foltozásával elkerülni, de a helyzet továbbra sem jó: Olaszországban nagyon magas a nem teljesítő hitelek aránya, a bankoknak emiatt nincs pénzük, a követeléseiket pedig nem tudják behajtani.
Az új kormány ehhez képest
Ezektől egyáltalán nem lenne jobb Olaszországnak, cserébe talán kicsivel még rosszabb is. Ráadásul a reformtervek nagyjából mindegyikéhez uniós vagy más nemzetközi megállapodás kell, ami már első ránézésre teljesen esélytelennek tűnik.
Ha tehát valóban hatalomra kerül az 5 Csillag-Liga kormány, akkor borítékolható, hogy komoly harcok indulnak az EU-ban, hiszen programjuk gyakorlatilag az eurózóna kormányzásának és szabályrendszerének teljes átalakítását ígéri.
Ezen harc kimenetele elég kétséges: az olasz elképzelések nagyobbik részére az eurózónán belül nem igazán mutatkozik komolyabb fogadókészség. Bár
a valutaövezet tagjai és az Európai Központi Bank 2010 óta folyamatosan hajlítgatják a szabályokat, hogy az olaszok valahogy ne omoljanak össze, más az, amikor csinálnak egy kiskaput Rómának, meg amikor Róma le akarja bontani az egész házat.
A legvalószínűbb, hogy hamarosan az 5 Csillag-Liga koalíció is eljut oda, ahova a legtöbb kormányra kerülő populista: ráébrednek, hogy a gyakorlat sokkal nehezebb, mint az ígérgetés, és jelentősen visszavesznek a radikalizmusból. Ebben az esetben nem elképzelhetetlen, hogy folytatódik az utóbbi években kitaposott út, azaz Olaszország folyamatosan egzecíroztatja majd az uniós partnereit, azok meg olykor-olykor adnak egy kis kedvezményt az olaszoknak, bár pont annyit, amennyitől igazából senkinek sem lesz jobb.
Ám ugyanilyen valószínű az a forgatókönyv is, hogy a populisták tényleg populistaként viselkednek majd a kormányon, és beláthatatlan balhét csapnak Európában. Ahogy Donald Trump esetében is a katasztrófa és a megszokott kerékvágás között mozogtak az elvárások (és azóta az elnöksége is folyamatosan ezen két kategória között ugrál), úgy az 5 Csillag-Liga esetében is kifürkészhetetlen a jövő: a konszolidációtól az uniós kilépésig bármire van esély.
Sok más mellett rögtön az is teljesen elképzelhető forgatókönyv, hogy a furcsa koalíció hamarosan meg is bukik: pont elég belső feszültség és nézeteltérés van a két párt között ahhoz, hogy néhány hónapnyi kormányzás után durván összevesszenek egymással. Parlamenti többségük pedig eleve nem valami nagy, így egy-két kisebb pártbéli lázadás is megingathatja a kormányzást.
A piacok természetesen egyelőre elég idegesek, a pénzügyi rendszerben a károk már most mutatkoznak, a kötvényhozamok (amelyek az országgal szembeni pénzügyi bizalom legjobb mutatói) megindultak felfelé. Ez pedig nem csak az olaszoknak fog fájni:
Magyarországon már most is vannak kézzel fogható negatív hatásai az olasz populizmusnak.
Ahogy a Bloomberg írja, a lengyel, a cseh és a magyar valuta volt az olasz kormányalakítást övező piaci félelmek eddigi fő áldozata, és az európai folyamatok eleve az irányba mutatnak, hogy tovább fognak gyengülni a kelet-közép-európai valuták.
Az igazi vesztes viszont nem Magyarország vagy az EU lesz, hanem a történelmi tanulságok alapján Olaszország. Az 5 Csillag és a Liga nem az első populisták, akik meglovagolták a harmincéves stagnálást: hiszen ez az ország többször megválasztotta már Silvio Berlusconit is. De ahogy se Berlusconi, se a centrista baloldal nem tudta megváltani a világot, úgy vélhetően nem fogja tudni az 5 Csillag és a Liga sem. Cserébe elődjeiknél sokkal hajlamosabbaknak mutatkoznak szétverni még azt is, ami legalább működik Olaszországban.
(Borítókép: Luigi Di Maio a koalíciós tárgyalások után tartott sajtótájékoztatón 2018 május 21-én - fotó: Alessia Pierdomenico / Bloomberg / Getty Images Hungary)