Orbán Viktort épp onnan szívatják, ahová a szívét teszi

CBELO20100405013
2018.01.18. 12:14 Módosítva: 2019.08.02. 08:45

Ez a cikk 2018 januárjában született, de most, bő másfél évvel később, a magyar futballcsapatok csütörtöki Európa Liga-(le)szereplése után ismét aktuálisnak érezzük.

 Orbán Viktor saját elmúltnyolcának egyik központi kérdése a magyar sport, jobban mondva a Magyar Sport ügye. Sokszor előjön, hogy bár orvos akart volna lenni kiskorában, vagy tanár, mert akkor az éppen darabjaira hulló egészségügynek vagy a siralmas állapotban lévő oktatásnak jutna annyi figyelem, szeretet és törődés, mint a sportnak. Meg pénz, csilliárdnyi.

Hát, van egy rossz hírem. Vagy jó. Ha Orbán történetesen a sport helyett az egészségügybe vagy az oktatásba lenne szerelmes, semmivel nem lennénk jobb helyzetben.

Az, hogy a sport a szívügye, nem nagyobb tragédia az országnak, mintha a szövegértés vagy a gyerekorvosok száma miatt aggódna.

Legfeljebb csak neki az.

Hogy miért? Mert azzal, hogy Orbán számos pontban számára sikeresen újjáélesztette a kádári – bizonyos elemeiben a Horthy-kori – Magyarország társadalmi modelljét, újjáélesztette annak egyik legnagyobb rákfenéjét is. Ami ráadásul a NER működésének, mindennapjainak egyik sarokkövévé is vált: ez pedig a kontraszelekció.

Egy normális, versengő társadalomban, legyen szó gazdaságról, államigazgatásról, oktatásról, politikáról vagy sportról, a rendszer működésének alapja a teljesítmény és a versenyhelyzet. Ez teszi lehetővé a fejlődést, az előrelépést.

Azonban a NER lényege a hatalom gyakorlóit kiszolgálók, az alávetettek feltétlen hűsége és lojalitása – gondoljunk csak Szijjártó Péter faék egyszerűségű, de csodálatosan bevált szakmai hitvallására (miszerint: Orbán Viktor), esetleg Szöllősi Nemigazgyuri György életére és munkásságára –, vagy ugyanezen alávetettek kiszolgáltatottsága: a sor itt hosszú lehet a közmunkásoktól az államosított iskolák tanárain át a Voldemort nagyurakig vagy akár Rogán Antalokig. A Fidesz egyetlen üzenete, ahogy a Cink ezt három éve megírta, hogy „tartozz közénk, és jó lesz neked” – jó lesz, mert boldogulsz, vagy jó lesz, mert megúszol.

Egy ilyen alávetetti rendszerben értelemszerűen a kontraszelektált emberek kerülnek vezető pozíciókba,

legyenek tanácselnökök vagy kormányhivatal-vezető főispánok, vb-titkárok vagy pártlapok főszerkesztői, fejlesztési miniszterek vagy igazgatók az Angol Parkban, netán a korábbi strómannál butábbnak tűnő strómanok. A fontos, hogy a képességeik ne tegyék őket alkalmassá a betöltött pozíciójukra, hiszen ekkor a hatalom tudja őket büntetni vagy jutalmazni, rajta múlik bukásuk vagy további felemelkedésük. És akkor nem is az számít, hogy valódi legyen a „jobban teljesít", elég csak beszélni róla, pláne, hogy sok csatornán és végtelen mennyiségű pénzből tehetjük.

Csakhogy ha valahol, a sportban elválik a szar a májtól, a tehetség és a teljesítmény a szövegeléstől. Itt méterek vagy centik vannak, tized- vagy századmásodpercek, könyörtelen számok. És gólok – szintén könyörtelenül számolva. Egy andorrai vagy luxemburgi vereséget, vagy azt, hogy a női kézisek sporttörténelmi kudarccal zárták a vb-t, a férfi kézisek most pont nélkül jönnek haza az Eb-ről, úgy, hogy a sportág egyik legjobb edzője, a BL-győztes Vranjes még meccset sem nyert a válogatott kispadján – szóval ezeket nem lehet megmagyarázni azzal, hogy Soros. Vagy hogy Brüsszel.

Az ellenfelet nem lehet a magyar határtól 8 méterre feltartóztatni egy Csatár Stop típusú politikai porhintéssel.

A magyar sportot, hiába olyan fontos Orbánnak, az teszi tönkre, ami Orbán rendszerét fenntartja: a kontraszelekció és a kényünk-kedvünk szerint osztott közjavak, főleg a pénz. Igen: hiába ömlik a pénz a taóból, állami vagy állammal üzletelő cégek védelmi pénzként is felfogható szponzorációiból a futballba, a kézilabdába vagy bármelyik látványsportba, az nem ér semmit. Sőt, közgazdasági modellek írják le – ebben a cikkben többek között nálunk is –, hogy ha egy rosszul működő rendszer hirtelen több pénzhez jut, az csak konzerválja az alapjaiban hibás rendszert.

Hiába épülnek stadionok és nevezünk el lassan egy szimpla öltözőt is akadémiának, amíg az egész országot maga alá temető kontraszelekció a sportpolitikát áthatja, addig nem lesz jobb a helyzet. Amíg a sportszövetségek vagy meghatározó sportegyesületek élén a politikából odapasszírozott pártfunkcionáriusok ülnek, akiket az első szakmai kérdésben könnyebben szétszívatnak, mint egy szem luxemburgi csatár a Korhut–Korcsmár-duót, addig sem lesz jobb a helyzet.

Sírhat Kubatov Gábor a Fradi élén, hogy rongyos 14 millió euróból kellene színvonalat produkálni – miközben délszláv csapatok fele ennyiből tudnak –, örülhet Kocsis Máté, hogy a kézilabdába is ömlik a tao, mint árcsökkentett benzin a mezőkövesdiek csapatbuszába, elhatárolódhat Deutsch Tamás MTK-elnök az MTK kiesésétől, vagy büszkélkedhet Orbán Viktor, hogy a stadionja akkorára nőtt, hogy már benéz a konyhaablakon. Ezek olyan csuklóból tolt porhintések, amikhez politikusként hozzászoktak a sorosozások és migránsozások forgatagában. Csak sajnos a sportban nem működik, hogy kétharmad meg Soros, Brüsszel, migráns, megvédtük.

És itt mutatkozik meg Orbán legnagyobb tévedése és a rendszer legnagyobb rákfenéje. Hiába látványosak a kudarcok, ő már képtelen a korrekcióra. Mert ilyen emberileg: annyira hisz az igazában, hogy a kudarcot is sikernek látja. És ilyen a rendszere is: már nincs senki a környezetében, aki ellentmondana neki.

Hajbókoló mamelukok veszik körül Orbánt, akik miatt nem veszi észre, hogy valójában milyen gyenge is a teljesítmény.

Aki kívülről jött, ehhez a rendszerhez az is gyorsan igazodik, pláne, ha korábban a ruandai kispad jelöltjei közé került be, csak ott nem őt választották. De nemcsak a sportban van ez így, lásd: világszínvonalú egészségügy.

Így aztán ő még mindig hiszi, hogy amit csinálnak, az jó, és ami nem is jó, majd ettől fog egyszer csak megjavulni. És ezt nem én mondom, ő maga mondja: „Sokan mondják azt, hogy a magyar futball szar, de a helyzet az, hogy nagyon szépen fejlődik, és előrefelé haladunk, nem igaz, Gyuri?”

Abszolút, miniszterelnök úr, mi?

Hát, nem.

Kibeszélheti ezt a cikket az Index Facebook-oldalán:

Borítókép: MTI Fotós: Beliczay László