A tengeri cigányok gyerekei úgy látnak víz alatt, mint a delfin

2018.08.15. 05:12

Délkelet-Ázsiában, az Andamán-tenger apró szigetein, félúton Mianmar és Thaiföld között él egy népcsoport, mokennek nevezik magukat (a külvilág meg vízi nomádnak, illetve tengeri cigánynak hívja őket a vándor életmódjuk miatt). Nagyjából 2-3000-en lehetnek, és az életük minden mozzanata szorosan az óceánhoz kötődik - éppen ezért akkor kerültek először a nemzetközi érdeklődés középpontjába, amikor a 2004-es csendes-óceáni cunami elmosta a lakóhelyeik nagy részét. Nagyjából ekkor derült fény a moken gyerekek különleges tulajdonságára is: meghökkentően élesen látnak víz alatt. A ehhez hasonló szuperhős-képességek egyébként nem ritkák arrafelé, a szomszédban, a Fülöp-szigetek egyik bennszülött törzsének tagjai például egy génmutáció miatt simán kibírnak 10 percet is a víz alatt egy lélegzetvétellel. Egyébként őket is tengeri nomádnak nevezik, de most vissza a thaiföldi vízicigányokhoz, és az ő speciális képességükhöz.

Szemlencse által homályosan

Valószínűleg mindenki kipróbálta már strandolás közben, hogy mi történik, ha kinyitja a szemét a víz alatt, és azt tapasztalta, hogy bármilyen tiszta is a víz, a víz alatti látvány nagyon homályos (többek között ezért találták ki az úszó- és búvárszemüvegeket). Ennek egyszerű fizikai magyarázata van, csak a szemműködés alapmechanizmusát kell ismerni hozzá.

A látásunk a fénytörés elvén működik: jön a fény a nagyvilágból, nekiütközik a szemünknek, aminek a legkülső rétegén, a szaruhártyán megtörik, és így jut be a retinához. Itt a fényérzékeny sejtek érzékelik, és átalakítják az idegrendszer számára értelmezhető elektromos jelekké. Ezek a jelek bemennek az agyunkba, ami összerakja belőle a képet, amit a szemünk éppen lát. A fénytörés optikai jelensége akkor következik be, ha a fény két eltérő sűrűségű anyag határához ér; itt aztán a sűrűségektől függ, hogy mennyire, milyen szögben törik meg a fény. A szemünk úgy alakult ki, hogy a levegő és a szaruhártya sűrűség-különbségéből adódó fénytörés irányítsa pont a retinára a bejövő fényt. Ha azonban mindez nem a levegőben, hanem a víz és a szaruhártya határán történik, a fénytörés szöge más lesz, a retinára rossz helyre érkezik be, az pedig a bejövő zavaros információból csak homályos képet tud összerakni.

Vagyis a moken gyerekek valami olyan trükköt alkalmaznak, amivel ezt a hatást valahogy semlegesítik. Erre elvben kétféle megoldás is létezik, a pupilla méretének csökkentőse, és a szemlencse formájának megváltoztatása. Utóbbit a köznyelv hunyorításnak nevezi, és mindannyian használjuk önkéntelenül is olykor, főleg az enyhe rövidlátók szemüveg helyett.

Felnőtteknek nem

Mint kiderült, a moken gyerekek - akik egyébként gyakorlatilag a teljes, ébren töltött idejükben a vízben vannak - mind a két módszert egyszerre alkalmazzák. Egyrészt nagyjából az emberi szemnél anatómiailag elérhető minimum méretére tudják összeszűkíteni a pupillájukat, másrészt nagyon rugalmas a szemlencséjük, és egészen extrém módon tudják változtatni az alakját. Utóbbi azért különösen érdekes, mert a hunyorgási reflex egyébként normál esetben víz alatt nem indul be; annyira homályos a kép, hogy az agyunk meg sem kísérli ilyen módon korrigálni.

A dupla trükk egyébként az állatvilágból ismerős, több faj, például a delfinek és a fókák is ugyanezt a mechanizmust alkalmazzák, ha át kell kapcsolniuk a szemüket víz alatti és feletti üzemmód között.

A moken gyerekek szuperlátása felnőttkorra elvész. Ennek egyrészt az lehet az oka, hogy a vadászó-halászó-gyűjtögető életforma miatt már nem töltenek annyi időt a vízben, másrészt felnőttkorra a szemlencse sokat veszít a gyerekkori rugalmasságából, és fizikailag nem lesz alkalmas a delfinlátásra. A kutatók meglepetésére a képességnek nem (vagy nem kizárólag) genetikai háttere van, és az egy bizonyos szintig tanulható. Egy kísérletben európai gyerekeket dobtak egy hónapra a mokenekhez hasonló körülmények közé, és minden egyes gyereknél kialakult valamilyen mértékben a pupillaösszehúzós-hunyorítós szuperlátás. Érdekes módon ez nem fokozatosan jött, hanem minden gyereknél más-más időpontban egyszer csak hirtelen bekattant, és onnantól sokkal jobban láttak víz alatt. Amikor azonban autentikus körülmények között, a moken törzs lakóhelyén próbálták megismételni a kísérletet, az kudarcba fúlt: a sós tengervíz ugyanis irritálta a gyerekek szemét - a mokeneknél, akik tulajdonképpen a tengervízben nőnek fel, ez nem fordult elő.

Ma is tanultam valamit 1-2-3-4-5

5 könyv
Több mint 600 meghökkentő, érdekes és tanulságos történet!

MEGVESZEM
Ma is tanultam valamit 5

Megint 150 vadonatúj, izgalmas téma ismét meglepő válaszokkal

MEGVESZEM