A világ legbátrabb újságírónője bizonyította, hogy Verne-nek igaza volt

Jules Verne egyik leghíresebb regénye a 80 nap alatt a Föld körül, annak ellenére, hogy az íróra jellemző futurisztikus, korabeli sci-fi ötletek teljesen hiányoznak belőle, a kalandregényt ehelyett gyakorlatilag egy brit világbirodalmi portré színesíti. A könyv 1873-ban jelent meg, és rögtön minden olvasójában felpiszkálta a kérdést: vajon a valóságban is körbe lehet utazni a Földet 80 nap alatt? Ez persze akkorra felfedezőknek, profi utazóknak már többször sikerült (sokan reklamáltak is, hogy valójában az ő utazásuk ihlette az írót), a regény azonban azt vetette fel, hogy egy átlagember a bárki számára elérhető tömegközlekedéssel képes lehet a nagy utazásra.

Mindez papíron egészen reálisnak tűnt. 1869-70-ben készült el az amerikai keleti és nyugati partot összekötő vasútvonal, nyitották meg a Szuezi-csatornát, és ért össze egyetlen hosszú útvonallá az Indiát átszelő vasút. Ezzel pedig teljes lett a Földet megkerülő turistaútvonal is, pontosan, ahogy a regényben:

• Londontól Olaszország déli csücskéig vonattal,
• onnan a Szuezi-csatornán át Bombayig hajóval,
• keresztül az indiai szubkontinensen Calcuttáig vonattal,
• onnan hajóval Hongkongba,
• tovább egy másik hajóval Japánba,
• át a Csendes-óceánon a következő hajóval San Franciscóba,
• keresztül Amerikán vonattal New Yorkig,
• és onnan egy újabb hajóval Liverpoolba, majd vonattal Londonba.

(A léghajós/repülőgépes rész, ami a sztori szinte összes filmes feldolgozásában ikonikus jelenet, az eredeti regényben nem szerepel.)

A gyakorlatban 16 éven át senkinek nem akaródzott Phileas Fogg után csinálni a nagy kalandot, annak ellenére, hogy a regényhős brit arisztokrata az úton megtalálja az igaz barátságot, szerelmet, és még a dátumválasztó vonalat is. (Amit egyébként az időzónákkal együtt csak a 20. század elején rajzoltak fel hivatalosan a térképekre.)

Tényfeltáróból világutazó

1889-ben aztán – fittyet hányva arra, hogy mennyire biztonságos egy fiatal nőnek egyedül utazgatnia a világban akár még ma is –, egy 25 éves amerikai hölgy, Nellie Bly vállalkozott a feladatra. Bly akkor már ünnepelt sztárújságíró volt Joseph Pulitzer lapjánál, a New York Worldnél (és ez egyébként csak az írói álneve volt, valójában úgy hívták, Elizabeth Jane Cochran). Nem is érdemtelenül: egy 1887-es oknyomozó cikksorozatához magát őrültnek kiadva tíz napra bevonult egy New York-i elmegyógyintézetbe, hogy leleplezze az ott uralkodó embertelen körülményeket és a személyzet kegyetlenkedéseit. A Tíz nap az őrültek házában örökre megváltoztatta a tényfeltáró riport műfaját. Hamar rá is ragadt a „világ legbátrabb újságírója” jelző.

A Föld körüli út is az ő ötlete volt, majdnem egy évbe telt meggyőzni a szerkesztőjét és magát Pulitzert, a tulajdonost, hogy érdemes belevágni a dologba. Bly kikötötte, hogy egyedül, mindenfajta külső segítség nélkül hajlandó csak utazni, annyi poggyásszal, amit ő maga elbír. Ebben még túl is teljesítette a regényt, hiszen ott Phileas Fogg a komornyikjával utazik kettesben, Indiától pedig csatlakozik hozzájuk Aouda, a máglyahaláltól megmentett indiai hercegnő is, akinek a történet végén Fogg meg is kéri a kezét.

Bly egyetlen kis bőrönddel vágott neki az útnak, benne fehérneműkkel, egy váltás ruhával és cipővel, tisztálkodási szerekkel, az íráshoz szükséges felszereléssel, és 200 font készpénzzel. A főszerkesztője sokáig erősködött, hogy vigyen magával egy revolvert, de Bly ezt elutasította. Ráadásul nem is volt különösebben rutinos utazó, hosszabb hajóúton például még sosem járt előtte. Ez rögtön az utazás első szakaszán, a New Yorkból Londonba tartó hajón megbosszulta magát, ahol Blyt annyira megviselte a tengeribetegség, hogy a kapitány attól tartott, bele fog halni. Európában, bár késésben volt az eredeti menetrendhez képest, Bly tett egy két napos kitérőt, hogy Párizsban magával Jules Verne-nel találkozhasson. Az író nagyon izgatott volt, hogy valaki a gyakorlatban próbálja bebizonyítani, hogy lehetséges, amit ő megírt a regényben.

Percről percre a Föld körül

Mivel a korabeli távírótechnika már elég fejlett volt, Bly folyamatosan küldte haza a rövidebb-hosszabb bejelentkezéseit és élménybeszámolóit az útról, ami köré a New York World óriási felhajtást csapott. Még egy tippjátékot is meghirdettek, hogy hány nap alatt fog körbeérni a Földön; a legjobb tipp beküldője egy európai vakációt nyert. Az olvasók imádták a kalandjairól készült élménybeszámolókat, pedig igazán izgalmas vagy veszélyes helyzetekbe sosem sodródott. Viszont érdekes emberekkel és kultúrákkal találkozott útközben, és ezekről nagyon színesen számolt be, az egyiptomi aligátorvadászoktól a japán női divaton és a kínai leprásokon át az idős skót hölgyekig, akik egy hozzá hasonló, csak nem olyan sietős, 2 éves világ körüli úton voltak, amikor találkozott velük.

Egy váratlan húzással a konkurencia is lecsapott az ötletre: a Cosmopolitan magazin előre megneszelte, hogy mire készül a vetélytárs, és ellen-utazót indított, szintén egy hölgyet, Elizabeth Bislandet (akit egyébként egy nappal az indulása előtt vettek fel a laphoz, és korábban külsősként a New York Worldnek is írt). Bisland ugyanaznap, de a másik irányban indult el New Yorkból a Föld megkerülésére, és a Cosmopolitan igyekezett a két nő közti versenyként eladni az egész sztorit. (Ez aránylag kevéssé sikerült nekik, mert frissen indult havilapként sokkal kevésbé tudták a köztudatban tartani a saját versenyzőjüket, mint a több százezres példányszámú napilap New York World). Maga Bly csak félúton, Japánban tudta meg egy helyi lap riporterétől, hogy versenytársa akadt.

Az újság akkor került nehéz helyzetbe, amikor Bly felszállt a Japánból Kaliforniába tartó hajóra, és azzal két hétre elhallgatott (ez a szakasz egyébként a regényben 22 napot vett igénybe, itt sokat behozott Bly az addig összeszedett hátrányából Fogg-gal szemben). A lap ezt úgy kezelte, hogy elkezdett bizonytalanságot kelteni az olvasókban, azt lebegtetve, hogy a bátor újságírónő esetleg el is tűnhetett az óceánon, semmi hír nincs róla. A trükk bevált, és amikor a hajó kikötött San Franciscóban, az egész sajtó igazi szenzációként ünnepelte – amin persze az egész aggodalomról mit sem sejtő Bly volt a legjobban meglepődve.

Ezzel az nagyjából el is dőlt, hogy sikerült megismételni a Verne fantáziájában megszületett utat, elvégre csak a legbiztonságosabb szakasz volt hátra, vonaton Amerikán át. Az idő azonban szűkös volt, ezért Pulitzer biztosra ment, és kibérelt számára egy egész vonatot – pontosabben egy egyetlen kocsiból álló, speciális szerelvényt, amit nem kötött semmilyen menetrend. Az út innentől egyfajta diadalmenetté változott (főleg miután kiderült, hogy Bisland eközben Angliában lekéste a hajóját, és biztosan később fog csak befutni), minden vasútállomáson tömegek ünnepelték a hamarosan hazatérő hőst. Bly végül bőven a 80 napos határidő előtt, 72 nap, 6 óra, 11 perces idővel futott be a New York World szerkesztőségébe.

A hazatérés után

A nagy utazás története később könyvben is megjelent (72 nap alatt a Föld körül címmel), de Bly újságírói pályafutása már nem sokáig tartott. 1895-ben, még mindig csak 31 évesen teljesen váratlan és megdöbbentő módon feleségül ment az akkor 73 éves Robert Seaman iparmágnáshoz, akivel alig egy hónapja ismerték meg egymást. Az írástól azzal vissza is vonult, és egészen 1922-es haláláig a család gyárait igazgatta.

(A 72 nap alatt a Föld körül magyarul sosem jelent meg, de az eredeti angol verziót elolvashatja itt.)