Lehet-e spoilerezni egy természetfilmet?

Premier előtti vetítésen mutatta be kedden a National Geographic a tévécsatorna újdonságát, a magyarul Volt egyszer egy bolygó címmel, március 25-én látható One Strange Rock sorozatot.

Amit a sorozatról tudni kell:

• a Volt egyszer egy bolygó tíz, egyenként 45 perces, egymástól független, eltérő tematikájú részből áll,
• az első rész (Gasp, magyarul “Éltető légkör”) március 25-én, vasárnap este 22:00-kor kerül adásba a NatGeón,
• a forgatás két évig tartott,
• a sorozat felvételei mind a hat kontinensen és az űrben, 45 országban, összesen 195 helyszínen forogtak,
• a National Geographic azt állítja, hogy a kétéves forgatás során annyi nyersanyag keletkezett, hogy abból egy több éven át tartó mozimaratont lehetne rendezni,
• a legnagyobb mélységben található forgatási helyszín az új-mexikói Lechuguilla barlang volt, 489 méterrel a felszín alatt,
• a legmagasabb forgatási helyszín a Nemzetközi Űrállomás volt, amely 370-460 kilométeres magasságban kering a Föld körül,
• forgattak a világ leghidegebb (Kangiqsujuaq, Kanada) és legforróbb (Danakil mélyföld, Etiópia) helyein is,
• a sorozat producere Darren Aronofsky, rendező (Fekete hattyú, Rekviem egy álomért, Pi, A pankrátor, stb),
• a sorozat fő műsorvezető-narrátora Will Smith, színész (Sötét zsaruk, Legenda vagyok, Én, a robot, A függetlenség napja, stb),
• Will Smith-en kívül több híres űrhajós, így például Chris Hadfield, Mae Jemison, Mike Massimino, Leland Melvin és Peggy Whitson is szerepel az epizódokban.

A Természettudományi Múzeumban tartott vetítésen tehát az Éltető légkör című nyitóepizódot mutatták be a sajtónak. (Picit lamentálnék itt a magyar fordításon: mind a sorozat címe, ami nyilván szándékosan a nyolcvanas évek “Egyszer volt...” ismeretterjesztő rajzfilmsorozatait idézi, mind az epizód címe lehetett volna némileg hűbb az alkotók szándékaihoz.)

Az biztos, hogy nem könnyű manapság a kábeltévés piac természetfilmes, ismeretterjesztő szegmensében kiemelkedőt alkotni, amikor olyan bámulatos sorozatok készülnek halomra, mint a BBC Föld és Élet sorozatai, vagy akár a NatGeo korábbi ásza, a Kozmosz: Történetek a világegyetemről. A látott epizód alapján kétségtelen, hogy a csatorna nem riadt vissza, és igyekeztek minden eddiginél grandiózusabb, különlegesebb alkotással előállni. Ez persze a már fentebb említett rengeteg forgatási helyszínben is megnyilvánul, de még inkább azok különlegességében, amire csak egy példa: a kezdő részben jeleneteket lehet látni a thaiföldi Wat Phra Dhammakaya templomnál tartott Mágha Pudzsá (Tabodve hónap teliholdja) fesztiválról, ahová korábban soha nem engedtek külföldi stábokat forgatni.

A szinte korlátlan technikai és exkluzív forgatási lehetőségek ellenére mégsem lett a látott epizód sem túlságosan bravúroskodó, sem giccsbe hajló. Ahogy ezt a vetítés végén Juhász Árpád geológus is megjegyezte, a film nem lett agyondrónozva, a time lapse felvételek is épp annyi ideig tartanak, amíg a mondanivaló indokolja, a készítők szépen kiegyensúlyozott képi világot teremtettek, se fejfájdítóan harsány, se álmosító nem lett a végeredmény.

Ebben kétségtelenül nagy szerepe lehetett a producer Aronofskynak, a bizarr látványvilágú és agytornásztató filmjeiről híres-hírhedt rendezőnek. Aronofsky keze nyoma azonban másban is megnyilvánul, mégpedig abban, hogy a Volt egyszer egy bolygó eléggé újszerű, más természetfilmes sorozatokhoz képest különleges dramaturgiát követ. Olyannyira átjön a fikciós történetmesélős hatás, hogy jelen beszámoló írásakor azon kell töprengeni, miképp fogalmazzak, hogy ne spoilerezzem el az epizód végét. Spoilerezni egy természetfilmet, hahaha.

Az Éltető légkör a bolygónkat körülvevő, a földi élet, így az ember fennmaradásához szükséges levegőről mesél, de ezt olyan nonlineáris struktúrában, időben és térben kalandozva teszi, mintha legalábbis egy Bolygónk, a Föld-be oltott Ponyvaregényt néznénk. Az epizód több szálon fut egyszerre, a sztárűrhajósok (elsősorban a kanadai Chris Hadfield) vendégszereplése külön teker a “cselekményen”, és a konklúzió, vagy nevezzük inkább tanulságnak, legalább olyan meglepő, mint a Fekete hattyú vége.

A szokatlanul kuszán szőtt narratíva egyik nagy előnye, hogy mindvégig sikerrel tartja fenn az érdeklődést, már-már izgalmat, olyannyira, hogy közben folyton azt kérdezi a néző, hogy "ez most hogy jön ide? és mi lett a másik szereplővel?", viszont hátránya, hogy egyes átkötések helyenként zavarosnak, következetlennek, némely jelenetek feleslegesnek tűnhetnek, sőt elvarratlan szál is akad a nagyívű légkörtörténeti fejtegetésben (kockáztatva a spoilerezést javaslom a nézőknek, hogy figyeljenek arra, hogy miféle élőlényeket lel egy kutató egy savas afrikai tóban, és hogy mi a szerepük ezeknek a föld légköréről felfestett nagyszabású tablóban.)

Ez utóbbi döccenéstől eltekintve az epizód jól működik, a dramaturgia remekül hullámvasutazza a légkörről szerzett ismereteinket számos új elemmel gazdagítva azokat, a kapott hoppá élmény pedig kiemeli a természetfilmes mezőnyből. Ha a többi kilenc rész is legalább ennyire jól összerakott és lebilincselő lesz, akkor egy szavunk se lehet.