El lehet menekülni végleg az emberektől?

Mert azt nagyjából mindenki el tudja képzelni, milyen fogni egy baromi nagy hátizsákot, és kivonulni a társadalomból; sőt, ez kifejezetten romantikus gondolat, sokan kipróbálnák pár hétre vagy hónapra. Minden este tüzet rakni, gombászni, befelé fordulni, lejönni a Facebookról, aztán ugyanott megírni, milyen volt. De abba már sokkal nehezebb belegondolni, mi van, ha nem egy vadregényes fellángolásról van szó, hanem arról, hogy az ember semmilyen módon nem szeretne része lenni annak, amit az emberi faj pár ezer év alatt kiépített ezen a földön, és amit civilizációnak nevezünk? Ha nem akar más emberekkel érintkezni, nem akar tőlük semmit, ő sem akar adni nekik semmit, csak szó szerint el akar tűnni minden szem elől. 

Engedélyezi ezt a társadalom? Vagy minden, legalábbis a nyugati világban élő emberre rákényszerít legalábbis egy minimális szintű együttműködési kötelezettséget? Létezik egyáltalán olyan hely, ahová legalábbis egy kicsit nem kúszik be a civilizáció akár legvékonykább csápja?

A Winter’s Bone – A hallgatás törvénye című, négyszeres Oscar-jelölt film rendezője, Debra Granik (aki a filmjével annak idején felfedezte Jennifer Lawrence-t) ezt a kérdést járja körül új, nyolc év hallgatás után készült filmjével, a Ne hagyj nyomot!-tal. Megspékelve még egy súlyosbító körülménnyel: a háborús veteránt játszó, poszttraumás stressz-szindrómával küzdő főszereplő nem egyedül van, hanem egy kamasz lányt nevel. Így még nehezebb a kérdésre a válasz, hogy lehet-e a társadalomtól teljesen elszeparáltan élni, mert a férfi nemcsak önmagáért, de egy másik emberért is felelős.

A főszereplőket körülvevő világ ugyanis a lehető legbarátságosabb és leginkább gondoskodó, azaz a Ne hagyj nyomot! alapkonfliktusa nem az, amit várni lehetne: hogy a lázadó erdei ember és a betondzsungel öltönyös képviselője összecsapnak, és vagy sikerül leverni a lázadást, vagy nem. És ettől az egész sokkal árnyaltabb tud lenni, mert a nézőnek így szinte nem is kell a külvilágra koncentrálnia, hanem végig azonosulhat a főszereplővel, végig megpróbálhat belehelyezkedni az ő helyzetébe. Így, hogy nem kell törődni a jól ismert nyugati, civilizált állásponttal, a film sokkal inkább ki tud zökkenteni, és ezzel át tud lökdösni egy ismeretlenebb tartományba.

Igaz, Granik filmje ennél nem is ad sokkal többet, mert nincs is a cselekményében semmi olyan igazán kézzel fogható konfliktus, mint A hallgatás törvényében (abban Jennifer Lawrence karaktere az eltűnt apja után nyomozott egy csomó olyan bűnöző között, akik nagyon szerették volna, ha a lány nem tesz fel kérdéseket). Sokkal meditatívabb történet ez, de nem unalmas, részben azért, mert igazán filmszerű film. Granik – és ez már nyolc éve is pontosan látszott – nagyon ért az atmoszférateremtéshez és a látványhoz: a Ne hagyj nyomot! minden egyes képe magába szippant, legyen akár roppant erdő, akár gyárkéményes nagytotál egy városról, akár roskadozóan-precízen felépített tábor egy eldugott kis réten, akár erdei remeték kempingje a hegyekben. És a színészeiből is a legjobbat hozza ki, nem csoda, hogy nála figyeltek fel Lawrence-re és korábban Vera Farmigára is: ezúttal is olyan szuggesztív mind a nagyon intelligens és erős, ettől pedig végig érdekes lányt játszó Thomasin McKenzie, mind pedig a valami mélyen belefészkelt, fekete lénnyel küzdő Ben Foster, hogy akkor sem lehet nem rájuk figyelni, amikor éppen nem csinálnak semmit.

Granik paradox módon egyszerre visszafogott és erősen rendezői világát tökéletesen jellemzi, hogy a nagyon is – szó szerint – földközeli filmben egyetlen egy szimbólumot helyezett el. És talán pont ettől – hogy a sok földhözragadtság, táborépítés, tűzcsiholás, fagyási sérülésektől való szenvedés és a többi után egyszer csak váratlanul megjelenik egy költői metafora – az egész csak még hatásosabb lesz. A történetnek azon a pontján, amikor a lány szíve szerint már meggyőzné az apját, hogy fogadja el az emberek veszedelmes közelségét, hiszen tényleg nincs mitől tartani, a lány megismerkedik egy méhésszel. Hogy aztán megmutassa az apjának, milyen különös, hogy ezek az állatok megtehetnék akár azt is, hogy megöljék az embert (hiszen az csak 500 csípést tud elviselni), de ha nagy odafigyeléssel sikerült kiépíteni velük a bizalmat, akkor akár védőruha nélkül is lehet hozzájuk közeledni.

És tulajdonképpen pont erről szól a Ne hagyj nyomot! is. A háborús veterán ki nem mondott, de könnyen elképzelhető előéletén keresztül arról, hogyan szerezhet az ember az őt körülvevőktől több száz döfést, annyit, amennyit már talán el sem tud viselni. A társadalommal való óvatos közeledésen keresztül arról, hogy mindig van lehetőség kiépíteni azt a bizalmat, ami ahhoz kell, hogy se ők ne akarjanak nekem rosszat akkor sem, ha megtehetnék, se én ne higgyem azt, hogy mindig veszélyben vagyok a többiek között. És arról, hogy mi van akkor, ha valaki egyszerűen soha nem lesz képes levetni a védőruhát, ha méhek közelében van.

Debra Granik – és a film alapjául szolgáló regényt író Peter Rock – nem adnak választ erre a kérdésre, csak felteszik. A mindvégig melankolikus, valahogy mégis pozitív hangú film nem akar mást, csak halkan megjegyezni: vannak ilyen emberek, és nem biztos, hogy helyes róluk erővel lerángatni a védőruhát.

 Borítókép: outnow.ch