Ha anya tizenöt év után hazajön, bőven van mit megbeszélni

A tizenkilencedik században már az is forradalmi, felháborító és példátlan tett volt, ha egy nő azt mondta, elég, és kisétált a házasságából. Ma már – ha a dolog társadalmi megítélése olyan őrülten sokat nem is változott, azért – inkább arról szokás beszélni, mi jön ez után, milyen lehetőségei vannak, és milyenek nincsenek egy egyedülálló nőnek a világban.

Ibsen Nóra című klasszikusa véget ért a főszereplőnő döntésénél: Nórának elege lett abból, hogy hiába teljesít erején felül a családjáért, hiába nehezednek az ő vállára a legfontosabb döntések, nemhogy hálát nem kap érte, de még hibásnak is állítják be, mert a férje nélkül cselekedett, és mert a jó szándékával esetleg, talán kellemetlen helyzetbe hozhatta a férjét. Elege lett, hogy csak azért, mert nő, mert feleség, feleannyira sem veszik emberszámba, mint ha férfi lenne, és kilépett a családja életéből. Nem csoda, hogy már legalább két színdarab született arról, mi történt, miután Nóra elhagyta a férjét. Az egyiket – aminek pont ez a kérdés a címe – a Nobel-díjas Elfriede Jelinek írta, és néhány éve mutatta be az Örkény Színház, a másik egy tavalyi Broadway-siker, a fiatal amerikai Lucas Hnath hasonlóan fantáziadús című drámája, a Nóra 2. Ezt most mutatta be az Orlai Produkciós Iroda a Szentendrei Teátrumban, Magyarországon először.

A Nóra 2. tizenöt évvel a „Nóra 1.” után veszi fel a fonalat: a címszereplő bekopog ugyanazon az ajtón, amihez annak idején kulcsa volt, és ennyi idő után először újra megjelenik a régi házában, mivel kiderült, a férje, Torvald azóta sem adta be a válókeresetet, így papíron még mindig házasok. Úgyhogy a mindössze négyszereplős, végig ugyanabban a szalonban játszódó drámában előbb a régi nevelőnőjével, majd a férjével, végül egyik – szintén elhagyott – lányával is találkozik, hogy aztán szűk másfél óra alatt le is zavarjon mindent, ami csak felmerülhetett ebben a tizenöt évben.

Amiből, mármint a másfél órából már sejthető, mennyire is megy majd mélyre ez a színdarab: semennyire. A Nóra 2. nem az a dráma, amely a nők helyzetéről, társadalmi szerepéről, kihívásairól vagy ezek változásairól akarna beszélni, pedig egyébként el-elhangzik egy-egy (mármint szó szerint egy-egy) mondat, amiből egy másodpercig mindig úgy tűnik, mintha érdekelték volna a szerzőt ilyen témák. Például amikor Emmy, Nóra nagykamasz lánya azt mondja az anyjának, ő például nagyon is szeretne megházasodni, mert vele ellentétben izgatja a gondolat, hogy valakinek odaadja magát, szinte a másik tulajdona legyen; vagy amikor arról beszélnek, mennyire nehéz és körülményes egy nőnek elintéznie a válást, bezzeg egy férfinak két tollvonás az egész. Vagy amikor szóba kerül, hogyan reagál a férfitársadalom arra a gondolatra, hogy egy nő a házasság ellen érvel – az „eredeti” Nóra ilyen, túlzottan leegyszerűsítő olvasata is csak annyira szolgál, hogy felépülhessen belőle a konfliktus a cselekményben. Ahogy a többi magas labdát sem csapják le; aki nagyon akar, elgondolkodhat rajtuk ennyi alapján, de a szerző a világért sem erőltetné, az egyszer biztos.

Nem: a Nóra 2. nem azt a szűkebb réteget célozza, amelynek tagjait eleve foglalkoztatják a társadalmi egyenlőtlenségek, és nem is azt a csak egy picivel szélesebb kört, amelyet egy érthetően tálalt szöveggel érdeklődővé lehetne tenni. A Nóra 2. egy Broadway-sikerdarab, ami a lehető legszélesebb közönséget akarja megszólítani, ezért ódzkodik mindentől, amibe belefájdulhatna bárki feje. Viszont ennek a „műfajnak” a kifejezetten erős és jól megírt darabjai közé tartozik, az meg már tényleg nagyon szőrszálhasogató kérdés, egy családi konfliktusokról szóló drámához miért pont a nők társadalmi helyzetének színházi alapművét, a Nórát kellett kiindulási alapul választani, túl persze a cím miatt könnyebben eladható jegyek csábos hívogatásán.

Lucas Hnath a témának kizárólag a családi-párkapcsolati-magánéleti vonzatait vizsgálta, de azt kifejezetten okosan. Azt, hogy hogyan fogadja egy sértett és önérzetes férj, ha ennyi idő után viszontlátja az őt elhagyó nőt; hogyan próbál rajta bosszút állni, és milyen érvekkel készül ellene a másik. Hogy milyen hatással lehet a nagylány életére, ha először látja a szűlőanyját azóta, hogy benőtt a feje lágya. Milyen megbántottságot vagy dühöt okozhat a magukra hagyott gyerekeket gyakorlatilag felnevelő dadában, ha a ház asszonya egyszer csak betoppan, hogy rögtön újabb szívességet kérjen, ahelyett, hogy akár alázatosan megköszönne mindent, amit az elmúlt tizenöt évben tett?

És a színdarab agya abban van, hogy a szerző minden szituációban elkerüli a közhelyességet, akármennyire is adná magát. Például az anya-lánya jelenetben, ami könnyen lehetne sírós-megbocsátós vagy zaklatott-dühös ujjgyakorlat is, ehelyett egy kimondottan érdekes élethelyzet lesz belőle egy magabiztos, a világot sajátosan látó fiatal nővel és az elvárásainak kudarcával szembesülő anyával. Ráadásul a jelenet így remek lehetőséget ad a lányt játszó László Lilinek arra, hogy megmutassa a tehetségét: nem lehet mást nézni a jelenetében, mint őt, annyira izgalmasan mutatja kiismerhetetlenül rejtélyesnek, tűzrőlpattantnak, magabiztosnak, okosnak, meg valahogy furcsán egyszerre kedvesnek és lekezelőnek ezt a figurát.

Az előadás rendezője, Galgóczy Judit jó érzékkel tudja tompítani az előadás sikerdarab-jellegét: bízik a szövegben és a színészeiben is, és nem akarja sem túlmozgásos szereplőkkel, sem felesleges látványelemekkel elterelni a figyelmet arról, hogy ha nem is pszichológia mélyfúrásról, de azért a könnyed nyári szórakoztató előadásoknál mégiscsak súlyosabb darabról van szó, hosszú, statikus párbeszédekkel. Így Juhász Katalin egyszerre nagypolgári hangulatú és minimalista díszletében szerencsére leginkább Szakács Györgyi komplementer színekből (piros–zöld, fekete–fehér) álló jelmezei válnak figyelemfelkeltővé.

És persze a színészek, akik miatt annyira bátornak azért nem is kellett lennie Galgóczynak, biztosan tudva, hogy az ő hátuk könnyen elbír egy ennyi szövegelésből épített babaházat. Kováts Adél Nórája olyan, mint egy egyenes, hajlíthatatlan gerincoszlop: minden változó helyzetben változatlan erő sugárzik belőle, de a nagyszerű az, hogy Kováts valahogy még azt is meg tudja mutatni, hogy emögött a magabiztosság mögött komoly és hosszú munka áll. Ki tudja, hogyan képes erre a színésznő, talán egy-egy apró megbicsaklással a hangszínében, vagy az egyenes hát alig észrevehető görcsével, amit a folyamatos odafigyelés tett állandóvá.

Bodnár Erika tulajdonképpen majdnem ugyanezt tudja a dada szerepében, csak fordítva: ő az alázatos szolgáló pózát tartja fent folyamatosan, de úgy, hogy minduntalan előtör a felszín alól az önérzet és annak egészen biztos tudása, hogy van is mire önérzetesnek lennie. Csankó Zoltán Torvaldként azzal tudja érdekessé tenni az orrát fenn hordó, felfuvalkodott alakot, hogy a legkevésbé sem ösztönös dúvadként ábrázolja őt, hanem olyasvalakiként, aki ésszel és átgondoltan nézi le a másikat, mindig azt keresve, hogyan lehet nyerni egy-egy játszmában: Csankó intellektuális vonássá tudja tenni a beképzeltséget.

Így a családi sértettségek, harcok és a végén – elég hatásos módon – egy pillanatig felvillanó szeretet drámája mindvégig izgalmas tud maradni, úgy a logikus szöveg, mint a remekül értelmezett szövegmondás miatt. Aztán a végén Nóra úgy lép ki újra, másodszor is ugyanazon az ajtón, hogy közben a nők helyzetének a jövőben remélhető megváltozásáról beszél. És nem ő egyedül hagyja el a színpadot, de a függöny lehullásával az a remény is, hogy Ibsen szüleménye, Nóra még egyszer legalább valami akár csak tizedannyira tanulságosat mondjon ezen az estén, mint a teremtője.