Nekik is sikerült, mint a Talpas lányának

Tiszabőn, az ország egyik legszegényebb településén még mindig nagy szónak számít, ha valakinek sikerül leérettségiznie. Nagyon hamar, sokszor már az első évben otthagyják az középiskolát a tiszabői gyerekek. Haza hívja őket a családjuk, mert otthon van rájuk szükség vagy maguk döntenek úgy, hogy a tankötelezettség lejártával inkább elmennek közmunkásnak, napszámosnak. Így döntött a 19 éves Norbi is. “Kiiratkozott” – ahogy ő fogalmazott. Alig járt be a törökszentmiklósi iskolába, ahol asztalosnak tanult, szerinte a hiányzásai miatt előbb-utóbb úgyis kirúgták volna. Jelenleg a családsegítőhöz jár tanfolyamra, amiért minden hónapban pénzt kap, abból él. Azt tervezi, ha annak vége, elszegődik apja mellé, aki kőművesként dolgozik Budapest környékén. De a legjobb az lenne, ha a “plasztik gyárban” kapna munkát, mert úgy tudja, ott 300 ezret is megkeresnek a gyártósor mellett a munkások.

Szerettem volna, hogy tovább menjen, de ha itt megbukott, akkor ott mire lett volna képes?

– magyarázta Kati, a tizenhétéves Klaudia édesanyja. Attól féltek, hogy a hiányzások miatt eltiltják őket a közmunkától, ezért inkább be sem iratták középiskolába a lányt. Egyszer ez már megtörtént a családdal, három hónapig sem Móni, sem pedig a férje nem mehetett közmunkára, ami hatalmas érvágást jelentett a családnak. “Hát, segít itthon, eljár dolgozgatni napszámba” – felelte Klaudia anyja, mikor arról kérdeztem, mi lesz a lánnyal. Testvére, Zsolt alig várja, hogy betöltse a tizenhatot, és közmunkára mehessen.

Visszahúzza őket a közeg

Tiszabőn a fiatalok többsége azt követi, amit maga körül lát, ez húzza vissza őket – mondta erre a huszonhatéves Irénke. A lány azon kevesek közé tartozik, akik végigcsinálták a középiskolát és leérettségiztek: a 20-25 fős általános osztályából rajta kívül egyetlen gyereknek sikerült ugyanez. Szülei mindig arra biztatták, hogy tanuljon, mert a szegénységből csak úgy lehet kitörni, ha viszi valamire. Most a járási kormányhivatalban dolgozik, és nagy tervei vannak.

Irénke a hátrányos helyzető fiataloknak szóló Arany János Kollégiumi Program támogatávásal végezte el a középiskolát. Könnyű volt beilleszkednie a kollégiumi közösségbe, mert olyanok közé került, akik többre vágytak, mondta. Sokan már a program elején kihullottak, főleg a fiúkra volt ez jellemző, Irénke szerint azért, mert azt látták otthon, hogy a férfi feladata a család eltartása.

Az érettségit a törökszentmiklósi Lábassy János Szakgimnázium és Szakközépiskolában tette le, utána azonban sokáig sehol sem kapott munkát. Hiába küldte el rengeteg helyre az önéletrajzát, válaszra sem méltatták. A környéken amúgyis nehéz munkához jutni, de romaként még nehezebb. Az önéletrajzán szerepelt, hogy a rossz hírű Tiszabőről származik, ez már eleve megbélyegezte. Egy nap fogta magát, felült a törökszentmiklósi buszra, bement a munkaügyi központba, ahol kihívta a vezetőt és megmondta neki: dolgozni akar, segítsenek neki munkát találni.

Nem felejtem el soha, összesen ötszáz forint volt nálam, annyit tudott adni anyukám, a hazaútra már nem is volt pénzem.

Egy hét múlva felhívták a tiszabői kormányhivataltól. Egy ideig ott közmunkásként dolgozott, később átkerült a járási hivatalhoz, ahol állami tisztviselői státuszt kapott.

Irénke nem elégszik meg az érettségivel, és azzal, hogy biztos, jól fizető munkája van a kormányhivatalban. Munka mellett levelező szakon el fogja kezdeni a főiskolát, óvónőnek tanul majd. Azt is tudja, hogy a főiskola után nem akar tovább Tiszabőn maradni, “szeretnék már innen kiszakadni.” Budapest a cél, az sem tatrtja vissza, hogy senkit sem ismer a fővárosban, egyedül is megállja a helyét, jelentette ki határozottan.

Hiányzik az akaraterő

Irénkéhez hasonlóan Beáta is a tiszabői sikertörténetek közé tartozik. Legkisebb gyerekként egyedül ő érettségizett le a családjából, ahol kilencen voltak testvérek. A többiek mind közmunkán vannak vagy családot alapítottak. Szülei a kezdetektől fogva támogatták, hogy tanuljon, pont azért, hogy ne legyen olyan, mint ők, akiknek nem volt se lehetőségük, se pénzük erre. Beáta már az általános iskolában is jó tanulónak számított (rajta kívül senki sem szerzett érettségit az osztályából) később a középiskolában sem okoztt neki gondott a tanulás. Az elején félt egy picit a kollégiumtól, mivel szégyenlősnek tartja magát, végül feltalálta magát az új közegben. A szülei is féltették, nehéz volt megszokniuk, hogy nem látják nap mint nap legkisebb gyereküket. Az Arany János Kollégiumi Program miatt minden hónapban voltak bentmaradós hétvégék, ezért csak kéthetente járt haza.

Nemcsak a szülői biztatásra van szükség a kitöréshez. “Nem olyan vagyok, mint a többiek itt. Én mindig feljebb és feljebb akartam jutni.“ Akaraterő is kell, ami sok tiszabői fiatalból hiányzik, csupán azt folytatják, amit a környezetükben látnak, véli a lány. Számára elképzelhetetlen lett volna, hogy 14-15 évesen gyereket szüljön, sokáig a szülei sem engedték, hogy ismerkedjen, barátja legyen. Ezt akkor rosszul élte meg, de utólag azt mondja, jobb volt ez így. “Annyi eszem lett volna, hogy ne áldozzam fel a szerelemért a tanulást.” Gyerekkora óta rendőrnek készül, mindig is szeretett sportolni, jó szakmának gondolja. Idén végül nem felvételizett, mert csak határvadásznak mehetett volna, amit nem akart, ezért inkább vár egy évet, addig a tanodában dolgozik adminisztrátorként.

Ha a Talpas lányának sikerült, akkor az enyémnek is menni fog

Erika az elsők között volt Tiszabőn, akik le tudtak érettségizni. Ez a kilencvenes években sem volt könnyű, sokáig úgy nézett ki, hogy az általános iskola után nem tanulhat tovább: mivel kilencen voltak testvérek, a szüleinek nem volt pénze a taníttatására. Évekig mindenféle alkalmi munkát végzett, amikor jött egy lehetőség, Szolnokon egy új, alapítványi szakiskola indult, kifejezetten hátrányos helyzetű roma és nem roma fiataloknak. Hatvanan – köztük harminc tiszabői kezdte el az iskolát, közülük végül körülbelül tízen fejezték be, többen férjhez mentek, gyerekük született, emlékezett vissza a kétgyermekes nő.

Erikának nem volt egyszerű elszakadnia az otthontól, félt, hogy a többségi társadalom nem fogadja be. Sokszor érték atrocitások származása miatt. A rendőrök rendszeresen igazoltattták, nem hitték el, hogy romaként iskolába jár. Már jóval a főiskola után az is megtörtént vele, hogy egy, tanároknak szóló tréningen az előadó angolul kezdett el hozzá beszélni, mert fel sem merült benne, hogy egy romának lehet diplomája.

Attól is félt, hogy ha kiszakad a roma közösségből, akkor nem fogják majd visszafogadni.

Ismer olyan családot, ahol kitagadták a gyereket, mert főiskolára ment. Erika ritkán járt haza, ha tehette, hétvégékenként is bent maradt a kollégiumban. Nem akarta, hogy visszahúzza az ottani közeg, ahogy az sokakkal megtörtént.

Egészen korán, még az általános iskola elején jött rá, hogy ő többre vágyik ennél. Volt egy tiszabői tanár, aki észrevette Erika tehetségét és akarását, és felkarolta: megengedte, hogy bejárjon az óráira, táborokba, kirándulásokra vitte. Ekkor jött rá, “hogy a világ sokkal nagyobb, és nemcsak Tiszabő létezik.” A faluban, de még a családjában sem bíztak benne, hogy sikerülhet neki az érettségi. Szülei minden félévben ki akarták venni az iskolából, hogy elküldjék dolgozni, ezért mindig jól kellett tanulnia, hogy ösztöndíjat kapjon.

Ez akkor változott meg, amikor elkezdett – ahogy a faluban mondták – “felsőbb iskolába” járni, a Szent István Egyetem Bölcsészkarára, és mellette tanított a szolnoki iskolában. “Onnantól nem voltam testvér. Tanárnéni voltam, magáztak.” Hirtelen pozitív példa lett a faluban. Ha a Talpas lányának sikerült, akkor az enyémnek is menni fog – mondogatták a családok. (Talpas volt Erika apjának a gúnyneve a faluban.) Sikerének nagy szerepe volt abban is, hogy később öccse és egyik húga is leérettségizett. Erika jelenleg a szolnoki Aba-Novák Agóra Kulturális Központban dolgozik művelódésszervezőként. Itt azzal foglalkozhat, amivel igazán szeret: van egy ifjúsági klubja (“Együtt-Egymásért” Ifjúsági Klub), ahová roma származású hírességeket hív meg előadást tartani, emellett beszélgetéseket, drámapedagógiai előadásokat, kézműves foglalkozásokat szervez. Férje, gyermekei, munkája Szolnokhoz kötik, mégis rendszeresen visszajár Tiszabőre, ahol azt látja, hogy egyre több szülő akarja, hogy gyerekeik tanuljanak, leérettségizzenek, szakmát szerezzenek.