Akikre megharagudott Che Guevara, mert mell alakú házakat építettek vaginaszökőkúttal. Hurrá, Építészeti Filmnapok!

Tavaly is pompás volt a Toldi moziban az Építészeti Filmnapok, és az lesz idén is. Akkor egy merev Urbanista-bérletet állítottunk össze a szervező Kortárs Építészeti Központtal karöltve, amivel csak a kiválasztott öt filmre mehetettek be vele. Most ennél sokkal rugalmasabb a rendszer: te választhatod össze a bérletedhez a vetítéseket. Én az alábbi ötöt ajánlom időrendi sorrendben, amivel reményeim szerint segítek összerakni a saját öt filmedet: ha például utálod az ízlésemet, messze kerüld el ezeket! (Ja és ha csak a címben emlegetett kubai sztori érdekel, tekerj le az utolsó filmhez.)

Végtelen boldogság

Március 2., csütörtök | 19:00

A fesztivál nyitófilmjét nem láttam még ugyan, de tiszta szívből ajánlom. Annyira, hogy erre én is elmegyek (és kicsit örülök is neki, hogy nem sikerült előre megnéznem), ugyanis Ila Bêka és Louise Lemoine készítette, akik zseniális dolgokat alkotnak. Például a 25 Bis-t is, amiről pár bekezdéssel lejjebb esik majd szó, és aminél jobb filmet idén még nem láttam. Talán a Végtelen boldogság felülmúlja majd csütörtökön? A filmet a Sainsbury Wellcome Centre kisfilmmel együtt vetítik, további részletek itt.

Parabeton – Pier Luigi Nervi és a római beton

Március 3., péntek | 17:00

Akik fújolják manapság a látszóbetont, mint múló trendi izét, egyszerűen elfeledkeznek róla, hogy ez egyáltalán nem valami mai divathóbort. Sőt, a fénykora inkább a múlt században volt. Mármint a legutóbbi, hiszen a Római Birodalom kedvenc építőanyaga szintén ez volt. Heinz Emigholz rendező ennek a két fénykornak a betonalkotásait állítja párba: ókori épületek váltakoznak a neves olasz építész, Pier Luigi Nervi házaival. Nem propaganda ez a betonépítészet mellett – hogy is lenne az, egy árva szó nem hangzik el a filmben –, inkább amolyan hátradőlős, belebambulós mozi, mint valami chill out szoba egy partiban. Kicsit kár is, hogy ilyen korán vetítik. Aki viszont szeretne szöveget is hozzá, az meghallgathatja másnap magát a rendezőt a Perret Franciaországban és Algériában vetítése utáni beszélgetésen. A Parabetonhoz egy kísérőfilm is tartozik, A kupola. További részletek itt.

Zaha Hadid – Aki mer, az nyer

Március 3., péntek | 19:15

A Látnoki mesterek szekcióban három építészportrét mutatnak be, amiből egy valamire való sznob egészen biztosan nem a mindenki által ismert Zaha Hadidról szólót ajánlaná. Hanem mondjuk azt, amelyik a mesterét, Frei Ottót mutatja be pillekönnyű szerkezeteivel, vagy épp az amerikai sci-fi-építészet zsenijét Eero Saarinent. Bár mi tagadás, van bennem egy adag sznobizmus, de én mégis Hadidot ajánlom. Egyrészt mert neki volt a legizgalmasabb élete: egy iraki kislány elhatározza, hogy építész lesz, aztán évekkel később Londonban megvalósítja az álmát, majd évtizedek múltán a világ valaha élt leghíresebb női építésze lesz. Másrészt ez egy BBC-doku, az pedig nekem igazi garancia (nem véletlen, hogy a tavalyi válogatásba is becsúszott egy film tőlük). Pontosan tudják, hogy kell közönségfilmet csinálni, akkor is, ha komoly művészetről van szó: ahelyett hogy művészkednének, egyszerűen bemutatják az alkotót és az alkotásokat. A filmben ráadásul a legtöbbet maga Zaha Hadid mesél, gyermekkori fényképekről, tervekről, házakról. A fesztiválon a  Bishop Edward King Chapel című kisfilmmel vetítik együtt, bővebb infót itt találtok róla.

25 Bis

Március 4., szombat | 15:30

Ez a film egyszerűen levett a lábamról. A témája sem rossz: egy Auguste Perret tervezte, kilencemeletes szecessziós párizsi házról van szó, amit a lakók, és mindenek előtt a gondnok mutat be. Láthatjuk, hogyan nézett ki akkoriban egy nagypolgári francia lakás, milyen volt több mint száz éve a szemétledobó, és a szívünkhöz kaphatunk azon, hogy az üvegtéglákat egy építész lopta ki a falból egy Perret-kiállításra, ezért a helyükön most beton van. Na de ez mind semmi! Az igazi történet a mindig pörgő, romantikus, szívtipró gondnok körül forog, akinek olyan a szövege, ahogy azt egyetlen forgatókönyvíró sem írná meg, s úgy adja elő, ahogy azt egyetlen színész sem játszaná el. Ha megnézed, tuti mosolyogva jössz ki utána a vetítőteremből.  Kísérőfilmek:  Jean Nouvel – Reflexiók és Francis Kéré – Építész világok között. Bővebb infót itt találtok új kedvencemről.

Befejezetlen terek

Március 5., vasárnap | 13:15

A győztes forradalmak után mindig van pár év, amikor az addig elnyomott művészeti irányzatok egy kis levegőhöz jutnak és kivirulnak, mielőtt a megszilárduló hatalom eltiporná őket. Így volt ez az oroszoknál egy évszázada az expresszionizmussal, a konstruktivizmussal, vagy épp az avantgárddal, és így történt Kubában is egy egészen egyedi organikus építészeti stílussal. Az új rezsim egy művészeti iskolát álmodott a burzsoá golfpálya helyére, és a hatvanas évek elején meg is indult a fejlesztés: egy álomszerű, egyedi, nyitott, organikus formákat követő rendszer, melyben a női nemi szervek épp úgy ihlető források voltak, mint a feketék építészeti öröksége vagy a középkori olasz városok. Aztán pár évvel később úgy döntöttek Che Guevaráék, hogy a művészet az rossz dolog, aki pedig nem a szovjet házgyári "építészetet" követi, áruló. ("Én is szeretem a szexet, de nem építészekkel!" - fakadt ki akkoriban egy rendszerpárti kritikus az iskolaépületek tervezőire.) A hatalmas campus fejlesztése félbemaradt. Az alkotók – Ricardo Porro, Roberto Gottardi Vittorio Garatti – kálváriája épp olyan volt, mint kelet-európai társaiké. Az elhagyatott iskola pedig idővel felkerült a világ 100 legveszélyeztetettebb épületének listájára: ez volt az egyedüli, amelynek még éltek az alkotói. A filmben interjúkkal, aktuális és archív felvételekkel mutatják be az alkotók, az épület és persze Kuba bő félévszázados történetét. További részletek a filmről itt.

Az Építészeti Filmnapok többi filmjét itt böngészhetitek, ha pedig még több építészeti és városfejlesztési történetre vagytok kíváncsiak, kövessétek az Urbanistát a Facebookon. Ja és találkozunk csütörtökön!