Talán nem is létezik olyan bűn, amelyet nem követtek el ma ebben a városban

– írta Minnie Vautrin, akinek a naplóját Anne Frankéhoz szokás hasonlítani, csak ő nem a holokauszttal nézett farkasszemet, hanem annak távol-keleti unokatestvérével.

Az amerikai nő épp a kínai Nankingban tartózkodott, amikor 1937. december 13-án a várost lerohanta a Japán Birodalmi Hadsereg, és a történelem egyik legbrutálisabb vérfürdőjébe kezdett. A hat héten át tartó pusztítás során legalább több tíz-, de valószínűbb, hogy több százezer embert gyilkoltak le különös kegyetlenséggel. Az események olyan mély sebet ejtettek a kínai-japán kapcsolatokon, amely a mai napig nem gyógyult be teljesen.

A városban ragadó Vautrin a kínai lakosság mentésében segédkezett, nyugatiként neki nem esett bántódása. 1941-ben öngyilkos lett.

Ha unatkoztunk, kínaiaikat öltünk

A két távol-keleti ország viszálykodása jóval régebbre nyúlik vissza, de 1931-ben mérgesedett el igazán, amikor a gyarmatbirodalmi törekvésektől vezérelt Japán elfoglalta Mandzsúriát. A következő évek kisebb-nagyobb összecsapásai 1937 júliusában előbb a második kínai-japán háborúvá dagadtak, amely aztán a második világháborúba torkollott, és csak 1945 szeptemberével, Japán kapitulációjával ért véget.

Kínát akkoriban a nacionalista Kuomintang és vezetője, Csang Kaj-sek irányította, aki Nankingot tette meg az ország fővárosának. A japán hadsereg sorra foglalta el a legfontosabb kínai városokat, és Sanghaj eleste után világossá vált, hogy Nanking se lesz sokáig tartható, ezért Csang Kaj-sek kivonta a legjobb csapatait, és Vuhanba csoportosította át őket.

Az Aszaka herceg és Macui Ivane tábornok által irányított császári hadsereg december 7-én zárta körül Nankingot. A város védelméért Tang Seng-cö tábornok felelt, de ő harc helyett csónakba szállt és elszökött. A város 13-án adta meg magát. A japán katonák ezután elözönlötték Nanking utcáit, és szinte példátlan vérengzésbe kezdtek.

Addigra már sokan elmenekültek, és a helyiek mellett a legtöbb európai és amerikai is elhagyta az ostromlott várost. A maradó 22 nyugati állampolgár biztonsági zónát hozott létre. Ezt John Rabe vezette, aki amellett, hogy a helyi Siemens-gyárat irányította, náci párttag is volt. Ennek is köszönhető, hogy a Harmadik Birodalom szövetségeseként Japán nagyrészt tiszteletben tartotta a biztonsági zóna sértetlenségét, így a lakóinak sikerült 200 ezer kínai életét is megmenteniük.

Legalább ugyanennyien viszont nem voltak ilyen szerencsések. Sokan a Jangcéba ugorva próbáltak menekülni, de a japánok a folyóba lőtték őket. Másokat az utcán végeztek ki. “Az első sorban állókat lefejezték, testüket a második sorban állók dobták a folyóba, mielőtt őket magukat is lefejezték. A gyilkolás folyamatosan tartott, reggeltől estig” – emlékezett vissza Omata Yukio japán haditudósító. A korabeli japán újságok szerint a katonák versenyeztek, ki tud több kínait megölni. Nem válogattak a módszerekben:

Amikor unatkoztunk, kínaiak megölésével szórakoztattuk magunkat. Élve eltemettük vagy a tűzbe löktük, botokkal halálra vertük vagy más kegyetlen módszerekkel megöltük őket

– olvasható egy japán katona 1984-ben kiadott naplójában.

Bár a részletek csak később derültek ki, maga a vérengzés már akkoriban se volt titok, például a magyarországi lapok is beszámoltak róla. A Pesti Hírlap december 18-i száma szerint “japán „gyilkoló osztagok” összeszedték a polgári ruhában járó kínai katonákat, akik ebben a zónában rejtőzködtek és sommásan lelőtték őket. A japán tisztogató őrjáratok előbb tüzeltek és csak azután tettek fel kérdéseket. Akinek testén friss sebesülést találtak, aki olyan ruházatot viselt, vagy akinél olyan tárgy volt található, amely csak kissé is emlékeztetett katonai felszerelésre — a fejének irányított revolvertől pusztult el. Néhány kínait azoknak az amerikai misszionáriusoknak szeme láttára öltek meg golyóval, akik ottmaradtak Nankingban.”

A japán katonák elvileg szökött és álruhás katonákat kerestek, de valójában válogatás nélkül gyilkolták a civileket, nőket és gyerekeket is – a fennmaradt fotók halomra lőtt emberekről, tömegsírokról, megerőszakolt nők meztelenül széthagyott holttestéről tanúskodnak. “Mindenféle borzalmas jelenetnek voltam szemtanúja. Fej nélküli gyerekhullák feküdtek a földön. Gyermekek, akiknek kinyomták a szemét” – mondta Kawano Hiroki katonai fotós.

A becslések szerint 20-80 ezer nőt erőszakoltak meg csoportosan, gyakran az áldozatok családjainak szeme láttára. “Az unokatestvérem hét hónapos terhes volt. Nyolc katona halálra erőszakolta. A tizennégy éves unokatestvéremet a katonák elvonszolták és megbecstelenítették. Újra és újra beledöftek a szuronyukkal és meghalt” – mesélte egy akkor tizenegy éves szemtanú.

Bár Japán rendre tagadta, ma már tudható, hogy a vezetés nemcsak tisztában volt a katonák kegyetlenkedéseivel, de bátorította is a civilek elleni fellépést. A nankingi vérengzés egészen 1938 februárjáig tartott.

A szembenézés felelőssége

A nankingi események megítélésének érzékenysége már csak abból is nyilvánvaló, hogy az áldozatok számát a mai napig tudományos és politikai vita övezi, a kérdéssel külön Wikipédia-szócikk foglalkozik. Nemcsak azért nehéz biztosat állítani, mert kevés a konkrét adat, és mert mindkét fél hajlamos az alul- és fölülbecslésre. Az sem egyértelmű, ki számít a “nankingi mészárlás áldozatának”. Bár a becslések 20 és 400 ezer között mozognak, a ma leginkább elfogadott skála 40 és 300 ezer fő közé esik (ez utóbbi a hivatalos kínai szám), attól függően, hogy csak a városban vagy a környékén megölt kínaiakat is beleszámítják-e; csak a hat héttel vagy tágabb időszakkal számolnak-e; illetve csak a kivégzett hadifoglyok és civilek vagy a harctéren elesett katonák is ebbe a körbe tartoznak-e.

Valójában persze nincs sok értelme a számháborúnak, ahogy a más történelmi kataklizmákkal való összehasonlítgatásnak sem. Az 1937-es vérengzés egyik legismertebb feldolgozása a Nanking megerőszakolása - a második világháború elfeledett holokausztja. Iris Chang amerikai újságíró 1997-es könyve (majd az abból készült 2007-es dokumentumfilm) nankingi túlélők, részben a saját nagyszülei beszámolója alapján készült. Bár sok kritika érte az elfogultsága és a pontatlanságai miatt, kétségtelen, hogy ráirányította az utókor figyelmét a történtekre. A címében megjelenő holokausztpárhuzam, a két történelmi trauma közös nevezőre hozása pedig a kínai emlékezet- és aktuálpolitikának is fontos eleme.

A maga idejében a nemzetközi sajtót is bejárták a nankingi pusztítás hírei, de az események mégis rövid úton feledésbe merültek. A Kuomintang vezetőinek Tajvanra menekülése és az 1949-es kommunista hatalomátvétel után az ország új vezetőinek nem állt érdekében se a Nankingot védő nacionalisták mártírrá avatása, se a konfliktus kiélezése Japánnal. Ha néha mégis felmerült Nanking, inkább abban a kontextusban, hogy a biztonsági zónába húzódó nyugatiak hagyták meghalni a kínaiakat, a nacionalisták pedig nem tudták megvédeni a várost.

A japántól elszenvedett atrocitások akkor nyertek újra teret a kínai közbeszédben, amikor a hirtelen beindult gazdasági növekedés aránytalanságai elmélyítették a társadalmi különbségeket, illetve egyre kiterjedtebbé vált a korrupció: a hatalom a nacionalizmus és a patriotizmus erősítésével igyekezett elfedni a társadalmi problémákat. Felállt egy tudományos bizottság a nankingi mészárlás kutatására, amely több mint 1700 túlélő vallomását gyűjtötte be; városszerte emlékműveket emeltek; cikkek és filmek mesélték újra a vérengzés történetét; a kínai diaszpóra, különösen az Egyesült Államokban élők, szintén támogatta a tragédia élő emlékezetbe emelését. 1985-ben külön múzeum is nyílt “a japán hódítók nankingi mészárlásának áldozatai” tiszteletére; az épület tervezője a jeruzsálemi holokausztmúzeumból merített ihletet. Ezzel párhuzamosan az eseményeket a biztonsági zónában a helyszínen átvészelő nyugatiakat is megváltotta az emlékezetpolitika.

Az események idején a katonák brutalitása még Japánban is felháborodást keltett. Macui tábornokot és Aszaka herceget visszahívták Kínából. Macui ugyanazzal a lendülettel le is szerelt. Élete végéig bűntudat gyötörte, még szentélyt is emeltetett az áldozatok tiszteletére. Érdekes adalék, hogy bár a felelőssége nem kétséges, a mészárlás első napjaiban épp tuberkulózissal kezelték, így az eseményekre valójában nem sok közvetlen hatása volt. Ettől függetlenül a második világháború után a Távol-keleti Katonai Bizottság őt tette meg a vérengzés fő felelősévé, és 1948-ban felakasztották.

Ezzel együtt a felelősségre vonások minimálisak voltak. Aszaka hercegé például teljesen elmaradt, mert az amerikaiakkal kötött vádalku értelmében a császári család tagjainak nem kellett bíróság elé állniuk. De összességében se sokan bűnhődtek. A második világháború távol-keleti hadszínterein elkövetett háborús bűnöket vizsgáló 1946-48-as tokiói perben mindössze 28 vádlott állt a bíróság elé, közülük 25-öt ítéltek el.

A helyzet ennek ellenére nem fekete-fehér: Japán fontos szerepet játszott abban, hogy a világ megismerhesse a nankingi mészárlást. A hetvenes években egy japán újságíró, Kacuicsi Honda élen járt az események feltárásában. Később Japán történészek is segítséget nyújtottak a nankingi múzeum létrehozásában.

A múlt árnyai

Japán először 1972-ben kért bocsánatot, de egyes politikusok vagy ismert emberek azóta is újra és újra kétségbe vonják a nankingi mészárlás megtörténtét, ami persze csak újabb olaj a kialudni még nyolcvan év után se nagyon hajlandó tűzre:

• 1994-ben Nagano Shigeto frissen beiktatott igazságügyi miniszterként kitalációnak minősítette a mészárlás történetét, és megismételte a korábbi narratívát, miszerint a japán hadsereg csak a nyugati gyarmatosítóktól szabadította fel Ázsiát.
• 2005-ben kínaiak több tömegtüntetést is szerveztek, a konfliktus egyik oka az volt, hogy Japánban olyan választható tankönyvek jelentek meg, amelyek relativizálják, incidensnek minősítik a nankingi eseményeket.
• 2007-ben a japán kormánypárt száz képviselője nevezte kitalációnak a nankingi mészárlást, amelynek a megtörténtét szerintük semmilyen bizonyíték nem támasztja alá.
• 2012-ben Nanking megszakította a kapcsolatot japán testvérvárosával, Nagojával, mert a város polgármestere azt találta azt mondani, hogy a mészárlás “valószínűleg sosem történt meg”.
• Japán 2015-ben tiltakozott, amiért Hszi Csin-ping kínai elnök az előző évi decemberi megemlékezésen 300 ezer áldozatról beszélt, ami jóval magasabb szám a Japánban elfogadottnál.
• Abe Sinzó japán miniszterelnök 2015 nyarán, a japán fegyverletétel 70. évfordulóján újra bocsánatot kért országai háborús bűneiért. (A hagyomány szerint a mindenkori miniszterelnök tízévente bocsánatot kér, az akkori már a harmadik ilyen volt.)
• 2015 őszén viszont már az UNESCO-nál tiltakozott Japán, amiért a szervezet világemlékezet-programja a listájára vett a nankingi mészárlásról szóló több dokumentumsorozatot. Japán szerint a programot politikai célra használja fel Kína, utóbbi szerint viszont “fenyegetőzhet azzal japán, hogy megvonja a támogatását az ENSZ-szervezettől, de nem tudja eltüntetni szégyenfoltjait a történelemből. Minél jobban próbálja azokat kitörölni, annál sötétebbek lesznek”.
• Idén januárban egy japán szállodalánc tulajdonosa váltotta ki a kínaiak haragját, mert álnéven kiadott egy könyvet, amelyben azt írta, hogy az egész mészárlást csak a japánok befeketítésére találták ki. Ráadásul a szállodái minden szobájába berakatott egy példányt a könyvből.

Mindezzel együtt az utóbbi időben már inkább a megbékélés volt jellemző a két ország viszonyára. Biztosan lesznek még konfliktusok, de talán lassan halványodni kezdenek a múltbeli sérelmek. Az idő múlását jelzi az is, hogy a nankingi mészárlás túlélői közül már csak alig százan vannak életben. A legidősebb éppen néhány nappal a 80. évforduló előtt halt meg, kereken 100 éves volt.