A király, akit népszavazás emelt a trónra, pedig csak 0,002%-ot kapott

További Ma Is Tanultam Valamit cikkek

1862 novemberében minden idők egyik legfurább népszavazását tartották Görögországban: a görögök ugyanis királyt választottak, márpedig egy rendes monarchiában ezt a címet alapjáraton örökléssel vagy opcionálisan fegyveres hódítással szokás megszerezni. Görögország azonban egyáltalán nem volt akkoriban rendes monarchia, úgy általában az ország alig harminc éve létezett csak, miután évtizedes háborúskodás árán sikerült kivívniuk a függetlenségüket és ledobni a törökök rabigáját. Sokat nem tudtak kezdeni a szabadsággal, a kormányzót megölette a saját testvére, és belecsúsztak egy csúnya polgárháborúba; végül három nagyhatalom, Oroszország, Franciaország és Anglia beavatkozása (akik már a törökök elleni függetlenségi háborút is segítették) csinált rendet.

A három ország vezetői az 1832-es londoni konferencián jól meg is beszélték, mi legyen Görögországgal, kikiáltották a királyságot, és megtették az akkor 17 éves Wittelsbach Ottó bajor herceget királynak, I. Ottó néven. Harminc éven keresztül vezette az országot, és ezalatt leginkább azzal foglalkozott, hogy a három nagyhatalmat egymás ellen kijátszva igyekezett hatalomban maradni. Eleinte népszerű volt, de amikor feleségül vett egy német hercegnőt, és az királynőként nem volt hajlandó áttérni a lutheránus hitről a görög ortodoxra, azt a mélyen vallásos görögök igencsak a szívükre vették. Az sem segítette Ottó népszerűségét, hogy rendszeresen csalta a királynét, a leghírhedtebb afférja azzal a Jane Digby nevű brit arisztokrata botrányhőssel volt, aki előtte az apja, I. Lajos bajor király szeretője volt, Ottóval párhuzamosan pedig a görög hadsereg első számú vezetőjével, Hrisztódulosz Hadzipétrosz tábornokkal is kavart.

Akárhogy is, 1862-ben a népharag elsöpörte I. Ottót, de mivel a görögöknek csak a király személyével volt bajuk, magával a királyság intézményével nem, Ottónak pedig nem született gyereke, úgy döntöttek, népszavazást írnak ki a trón öröklésének kérdésében. A dolog egyébként merő formaságnak tűnt, mivel a görögök elsöprő többsége Viktória brit királynő második legidősebb fiát, Alfréd szász–coburg–gothai herceget szerette volna a trónon látni. A szavazás eredménye is ezt erősítette meg: Alfréd a leadott 240 ezer szavazatból 230 ezret kapott, ami közel 96 százalékos többséget jelentett. Igen ám, de a londoni konferencián a három nagyhatalom kikötötte, hogy a görög trónra nem léphet senki a francia, angol vagy orosz királyi családból. Ez a kitétel elvileg azt szavatolta volna, hogy a három ország közül egy sem jut túl nagy befolyáshoz Görögország felett, a népszavazásnak viszont elég csúnyán keresztbe tett, ugyanis az Alfréd mögötti helyezettekről is sorban derült ki, hogy valamelyik tiltott királyi dinasztia leszármazottja.

A versenyből végül az első 17 helyezettet kellett diszkvalifikálni a londoni konferencia kitétele miatt, és a királyválasztást így, írd és mondd 6 (HAT) szavazattal Vilmos herceg, a dán Schleswig–Holstein–Sonderburg–Glücksburg dinasztia sarja. Ez 0,0025 százalékot jelent. Megjegyzendő, hogy még az öreg Ottó király is kapott egy szavazatot (sosem derült ki, hogy vajon ő voksolt-e saját magára). A parlament csont nélkül elfogadta a nép döntését, és a 18 éves herceget I. György néven királlyá koronázták. Bár az előzmények nem éppen erre mutattak, de György népszerű és sikeres uralkodó lett, kerek ötven éven át vezette az országot, a leszármazottai pedig egészen 1973-ig, a királyság megszüntetéséig ültek a trónon.