Sáros erdélyi falvak, népviseletben táncoló lányok és legények, mezőgazdasági munkát végző asszonyok és férfiak tűnnek fel Korniss Péter legismertebb fotóin. Képei miatt hiába vádolták nacionalizmussal és nosztalgiával, a fotográfust valójában – ahogy ő maga is fogalmazott – a kelet-európai sors érdekelte. Egy eltűnő és egyébként is nehezen megtalálható életforma megörökítése volt a célja, és ahogy egy interjúban mondta, a szokások mellett a szokások szigorú rendje érdekelte.
Korniss Péter Kolozsváron született 1937 nyarán, 12 évesen került Budapestre, így a középiskolát már itt végezte el. 1955-ben felvették az Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karára, ahonnan később az 1956-os forradalomban és szabadságharcban folytatott tevékenységéért kizárták. Ezután segédmunkásként kezdett dolgozni különböző munkahelyeken, majd a Budapesti Fényképész Szövetkezet Andrássy úti riportosztályára került. A fényképész szakvizsga után, 1961-től, három évtizeden át a Nők Lapja munkatársa volt, ahol kezdetben fotóriporterként, majd képszerkesztőként dolgozott.
Fotóriporteri munkája balett-társulatok és néptáncegyüttesek fényképezésével kezdődött. Egy véletlen folytán került a Balettintézet és az Opera közelébe, egy lebetegedett kolléga helyére ugrott be a Képes Sport külsős fotósaként. „Itt is ugrálnak, ott is ugrálnak” – győzte meg a főnöke. Innen már csak egy lépés volt a néptánc iránti szerelem, ami megértette az egyébként sokat utazó Korniss-sal, hogy az igazán nagy élményekért nem kell feltétlenül Afrikába mennie, elég csupán tüzetesebben szétnéznie a szülőföldjén, ahol 1967-től kezdett el fényképezni, és ahová aztán évtizedekig visszajárt. Székre Novák Ferenc („Novák Tata”), a Bihari Táncegyüttes koreográfusa vitte el. Itt találkozott először a táncházzal és a paraszti világgal, ami aztán az egész életét meghatározta. „Bevallom, egész éjjel nem tudtam aludni.”
Korniss a pályája során tizenhat ország múzeumaiban és galériáiban állított ki, munkái megjelentek például a Geo magazinban, a National Geographic, a Forbes és a Fortune oldalain is. A mostani, Folyamatos emlékezet című kiállításának (kurátorai: Baki Péter és Jerger Krisztina) három évig válogatott képanyaga 2018. fenruár 11-ig meghosszabbítva látható a Magyar Nemzeti Galériában.
Korniss Péter első képei Erdélyben, valamint Magyarországon és a környező országokban készültek. Olyan falvakban, amelyek a szocialista viszonyok között is megőrizték a paraszti kultúrát. Ez egy asszony a kazlak közt, 1976-ban. (Fotó:
Korniss Péter)
A hatvanas évek végén és a hetvenes évek alatt – tehát amikor Korniss ezeket a képeket készítette – Erdély és a paraszti világ nemhogy divatos téma nem volt, hanem különösen érzékeny területnek számított. Szénahordó asszony 1977-ből. (Fotó:
Korniss Péter)
Korniss képein kezdetben olyan ünnepélyes rituálék jelentek meg, mint a siratások, lakodalmak, keresztelők, húsvéti ünnepségek. Később fordult a hétköznapi momentumok felé. Asszonyok a sírhantnál, 1973. (Fotó:
Korniss Péter)
„Tudtam, hogy amit ma látok, az a tegnap.” Ravatalos ház 1973-ból. (Fotó:
Korniss Péter)
Korniss Péter a hetvenes évek végétől a lakó- és munkahelyük között ingázó munkásokra helyezte a fókuszát. Arra a rétegre, amelyik kiszorult a mezőgazdaságból, ezért a városokban keresett munkát, vagyis a hétköznapokat munkásszállókon töltötte, a hétvégéket pedig, ha tehette, a falun maradt családdal. (Fotó:
Korniss Péter)
Korniss a fekete vonaton találkozott egy tiszaeszlári brigáddal, amelynek egyik tagját, Skarbit Andrást aztán mintegy tíz éven át fotózta. A Tiszaeszlár és Budapest között ingázó Skarbit megtalálása csaknem másfél év munkája volt. „Skarbit Andrást (...) Bármilyen furcsán hangzik is – a fényképezőgép választotta ki magának” – áll A vendégmunkás című könyv előszavában. A kép a miskolci pályaudvaron készült, 1984-ben. (Fotó:
Korniss Péter)
„Az érdekelt, mi lett azokkal az emberekkel, akik a nagy társadalmi változások, átalakulások következtében elvesztették a földet.” (Korniss) (Fotó:
Korniss Péter)
„Skarbit András azok közül való, akik osztályuk helyzete szerint mindig is a társadalmi átalakulás nehezét viselték el. Minden történelmi sorsfordulónak ők a legfőbb teherviselői, minden társadalmi átalakulás rajtuk hengeredik át.” – írta Losonczi Ágnes szociológus. (Fotó:
Korniss Péter)
Skarbit 25 éven át dolgozott a Fővárosi Gázműveknél, illetve ingázott Tiszaeszlár és Budapest között. Ezen a képen az otthoni kertben, kezében óriástökkel látható, 1982-ben. (Fotó:
Korniss Péter)
Vasárnapi öltözködés Skarbitéknál, a családfő már készül a hétfői munkanapra, 1985. (Fotó:
Korniss Péter)
„Tudja, Péter, itt Pesten én olyan semmi ember vagyok." Skarbit András a villamoson, 1986-ban. (Fotó:
Korniss Péter)
Skarbitnak és a hozzá hasonlóknak a város csak szállást adott, otthont nem. A paraszti életforma ezen a képeken már városi környezetben jelenik meg. Ételszekrények az 1979 és 1985 közti időszakból. (Fotó:
Korniss Péter)
„Annyira átlagos, amennyire csak lehet, és közben azt érzi az ember, hogy van itt egy ember, aki mintha soha életében, egyetlen percre nem lett volna boldog. És mivel átlagos, lehet mondani, hogy van vagy volt itt egy lakosság, népesség vagy mi, amelyik soha életében, egyetlen percre nem volt boldog. És van vagy volt egy ember, a kezében kamerával, aki nem fordította el a fejét. Aki dokumentálta, hogy ha esetleg kérdezik vagy alkudni lehet, el tudjuk mondani: megbűnhődtük már a jövendőt is. Ők bűnhődték meg nekünk” – írta Fáy Miklós
egy októberi blogposztban Skarbitról, aki ezen az 1984-es felvételen egy autószalon előtt látható.
(Fotó:
Korniss Péter)
Halotti tor vidéken, 1985-ben. Az elmúlás és a temetések témája ebben a sorozatban is visszatér. (Fotó:
Korniss Péter)
„Nem is értem, miért őrá esett Korniss választása, nincs benne semmi rejtett szépség, hogy ha jobban megnézed, a profilja vagy a szeme, vagy a tartása. Talán csak annyiban volt más, hogy elviselte az arcára, magára irányított objektíveket. Annyira átlagos, amennyire átlagos lehet valaki, svájcisapkás melós, utcakövet rak, gödörbe ereszkedik, kenyeret vág, alszik, olvas. Születik, elvegyül, kiválik. Férj, apa, nagyapa” – írta Fáy a már említett blogposztban. Skarbit ezen a felvételen az unokájával játszik. (Fotó:
Korniss Péter)
„Ez a nehéz beszédű ember a kamerán keresztül megnyílt nekem” – mondta Korniss Skarbitról, aki ezen az 1997-es képen az új autójában látható, két évvel a halála előtt. Skarbit András 1986-ban ment nyugdíjba, majd 74 éves korában halt meg 1999-ben. Felesége, Erzsike 2013-ban hunyt el. Mindketten a tiszaeszlári temetőben nyugszanak, a házuk azóta üresen áll. (Fotó:
Korniss Péter)
Korniss 1989 után visszatért régi képei helyszínére. A kelet-európai országokban történt változások megváltoztatták a falvak életét, a globalizáció új témát adott a fotósnak. Ezeken a képeken megjelennek a coca-colás üvegek, Michael Jackson-poszterek, a nyugati filmek és plakátok. Ezen a felvételen egy ikerpár látható kalapban és sportcipőben, 1997-ben. (Fotó:
Korniss Péter)
„Meg kellene örökíteni azt, ami hamarosan eltűnik! Fotográfusként ennél szebb feladatot nem is találhattam volna magamnak.” Anya és fia 35 évvel később, kezükben Korniss bekeretezett fényképével, 2008-ban. (Fotó:
Korniss Péter)
Karácsonyi hangulat és betlehemesek a szántóföldön, 2011-ben. A Nemzeti Galéria Korniss-kiállításán külön szekcióba rendezték a fotós betlehemezést feldolgozó képeit. (Fotó:
Korniss Péter)
Korniss a betlehemezős képein a hagyományt szembesíti a jelennel, ezeken a munkáin ugyanis az autentikus falusi betlehemezők találkoznak a városi környezettel. A képek szereplői olykor lakótelepi környezetben, összegraffitizett falak előtt láthatóak. (Fotó:
Korniss Péter)
A kiállítás utolsó szekciója a Budapesten munkát vállaló erdélyi asszonyokkal foglalkozik, akiknek a munkái lehetővé tették, hogy Korniss a két fő témáját, vagyis az eltűnő hagyományos paraszti világot és a vendégmunkás életformát összehozza. (Fotó:
Korniss Péter)
Sok erdélyi asszony a szülőhelyétől távol, a magyar fővárosban keres magának megélhetést. Többnyire takarítanak, idős embereket gondoznak vagy népművészeti portékákat árulnak, majd a megkeresett pénzt hazaküldik vagy hazaviszik a családjuknak. Ez a sorozat az elmúlt három évben készült, és a Magyar Nemzeti Galéria kiállításán látható első alkalommal. (Fotó:
Korniss Péter)
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Rovataink a Facebookon