Könyv az életünkről, mindennapjainkról, azok nehézségeiről 14 kortárs író egy inspiráló novelláskötetben
MEGVESZEMMegírták a világ legtutibb pletykakönyvét
További Stenk cikkek
Köszi szépen, hogy eljöhettünk, és hogy leírtad mindazt, amiről megbeszéltük, hogy nem beszélünk.
Ha jól emlékszem, Papp Szabolcs (Supernem) búcsúzott így a sok szempontból rendhagyó könyvbemutató végén Lévai Balázs most már négykötetes írótól (producertől, rendezőtől, satöbbitől). Hogy nem tudom pontosan idézni, az annak köszönhető, hogy a Beállás könyvvel, a Black Sheep elektro-pszichobeat banda egy pólójával és egy korsó sörrel a kezeimben bajosan tudtam a telefonomba bepötyögni, amit mondott.
Igen, tudom, a könyvön kívül egyik sem a szó hagyományos értelemben vett elengedhetetlen kelléke egy könyvbemutatónak. De az sem, hogy egy színpadon a szerző és a moderátor (a sokat beszélni képes Lévai Balázs és a még többet beszélni képes Winkler Róbert) beszélgetése közben a könyvből fel-felolvasó színészen (Nagy Ervin) kívül zenészek is felbukkanjanak, sőt, zenéljenek is. Márpedig itt felbukkantak, a már említett Papp Szabi mellett a szintén supernemes Pulius Tibor, Czutor Zoltán a Belmondóból és Lecsó a Pál Utcai Fiúkból/Kiscsillagból.
Ja, és végül az is elég rendhagyó elemnek számíthat egy könyvbemutatón, hogy miközben a beszélgetést/felolvasást/zenét hallgatja az ember az ingyen viszkivel vagy a baráti árú sörrel a kezében, azon jár az agya, hogy az este igazán autentikus befejezése még egy viszki és még egy sör lenne, esetleg utána még néhány, meg egy kis ugrálás a Hello Zep! vagy a The Joystix-koncerten, és aztán másnap valami csúnya fejfájással ébredni. Valahogy úgy, mint Puska, a Black Sheep menedzsere egy szivaros-lovas affér másnapján, abban az állapotban, amikor ölni tudnánk egy fájdalomcsillapítóért és egy kávéért, és a fejfájás mértékéből próbáljuk kitalálni, hogy hol és mikor lehetünk.
Oké, most itt felmerülhet néhány kérdés, ha valaki nem olvasta a Beállás című Lévai-könyvet. És/vagy nem ismeri túl mélyen a magyar garázsrock (laza mocsokrock) világát.
Például hogy mi az a Black Sheep zenekar, mi az az elektro-pszichobeat, ki az a Puska, és ha egy Black Sheepről szóló könyv bemutatója volt, akkor miért nem ők zenéltek? (És persze hogy miért volt ingyen a viszki, de azt én se tudom.) Szóval a Black Sheep egy nagyon-nagyon fiktív zenekar, a nagyon-nagyon fiktív elektro-pszichobeat zene nagyágyúi játszanak benne, akikkel – és a könyvben szereplő többi kitalált bandával – egy csomó vicces, abszurd, groteszk, de legfőképpen is: nagyon-nagyon fiktív szituáció esik meg (kacsint).
A fellépés idejére beszédképtelenné részegedő énekes, a hatalmas vidéki buli után csillárral a hóna alatt felébredő zenész, az „öt srác, öt szív, öt betű: EDDA” felkonf, az eltűnt ló, az elvonó és a rehab, a rockerekre gerjedő képviselőnő, a koncert előtt okoskodó vidéki politikus, az egykor basszusgitározó és vízilabdázó nagydumás menedzser – elvileg mind kitalált karakterek, kitalált történetek. Persze, persze. Senkinek nem jut eszébe a Márhívó – aki másképp ismeri, „ittva az ojtonéden” vagy „reperaturgyán”, és meghallgatható remek Egyedi Péter-feldolgozásban is –, se Arató András, se a könyv szerint laza mocsokrockban (már ezért az álműfajért megérte kitalálni az egészet) utazó Superlativusról a Supernem, se a Beatles-tetkós Imiről a Stones-tetkós Papp Szabolcs, se a főszereplőről a hozzá hasonlóan pólós és basszeros múltú Lévai Balázs.
Nem csoda, hogy a könyvbemutatót Winkler azzal a kérdéssel indította (ekkor még se póló, se sör, pontosan felírtam): „Ez a könyv nyilván teljes fikció,
a szereplői nem valódi karakterek. De mégis: közülük hányan vannak itt?”.
Lévai persze elismerte, hogy „nem megúszható, hogy ezen gondolkodjanak, hogy ki ki a könyvben”, meg hogy „az ember abból dolgozik, amije van”. De azért állítja, nincsenek egy az egyben megfeleltethető karakterek benne, az „olcsó és béna megoldás” lett volna. Hogy például a főszereplőről, a rehabról visszatért sztárról sok ismerőse asszociált Kiss Tibire, de „isten látja lelkem, ez nem megfeleltethető így”.
Persze azt is elismerte, hogy sok duma és szituáció van, ami felismerhető, létező sztori, „ezek a kedves gyanútlan zenészek befogadtak maguk közé, és nem gondolták, hogy jegyzetelek”. De aztán ezeket elkezdte átírni, illetve hogy ne egy unalmas (és a sok férfizenész miatt kellően szexista) anekdotakönyv legyen, megjelenik benne a szerelem és van egy rejtélyesnek ható bűnügyi szál is benne. Hogy működött a regénnyé írás? Például így: „mesélte egy zenész, hogy akkora buli volt vidéken, hogy másnap reggel a hóna alatt egy csillárral ébredt fel. Ez volt a kiindulópont, de a többit én költöttem hozzá” – ismertette az egyik fejezet fogantatását.
Hogy mi lett a hozzáköltés vége? Egy furcsa egyvelege a Pletykaanyunak és a Stage Passnak. Egyfelől egy olyan pletyka- vagy anekdotakönyv, ami biztonsági játékos, mert bizonyíthatóan senki nem felismerhető benne, és ami folyamatosan játszik velünk, hogy ez vagy az kivel történhetett meg, hogyan történhetett meg. Másfelől egy olyan dokumentarista könyv, amely fikciós keretek között, de mégis elég pontos képet fest arról, hogyan működött az elmúlt tíz-tizenöt évben, pontosabban működik tulajdonképpen egészen máig a magyar könnyűzenei szcéna. Nagyon szórakoztató olvasmány, én lényegében kétszeri nekiülésre végeztem is vele, de egy kérdés, egy nagyon nem hagy nyugodni:
(Lévai Balázs: Beállás. Athenaeum, 3499,- forint)
Rovataink a Facebookon