Találkoztak a Sziget legkeményebb számkivetettjei

A Hatebreed az A38-on, a Pro-Pain a Barba Negra Trackben

IMG 1576
2017.08.17. 20:58

Már majdnem tíz éve nincs a metalnak saját színpada a Szigeten, néhány éve pedig már mindenestül ki is szorult a műfaj a legnagyobb magyar fesztiválról, sőt, idén a VOLT-ról is. Úgyhogy a rockereknek bőven maradhatott pénze arra, hogy egymás után két nap is koncertjegyet vegyenek: augusztus 15-én a Hatebreed, másnap pedig a Pro-Pain, az amerikai hardcore/metal színtér két legendás együttese jött Budapestre, hogy megmutassák, a hardcore még mindig a legsallangmentesebb műfaj a világon.

Mindkét koncert olyan volt, mint visszamenni időben valahová oda, amikor a koncertek még csak annyiról szóltak, hogy pár ember felment a színpadra a hangszereivel, és kész, aztán az adta hozzá a speciális effekteket meg a hangulatfokozást, hogy ők mennyire tették oda magukat. Ha van műfaj, amelyben lényegében elképzelhetetlen bármi más ezen kívül – tűzijáték, piró, fejen állva pörgő dobcucc és a többi –, hát az a hardcore. Persze ezekkel sincs semmi gond, de néha azért

jól esik úgy nézni meg egy huszonvalahány éves, Grammy-díjra jelölt együttest, mintha a szomszéd garázsban próbáló haverok ugrottak volna be az A38 hajóra zenélni egyet.

A hajó ráadásul ehhez tökéletes helyszín is volt, nem is csak az ahogy általában, úgy most is tökéletes hangzás miatt, hanem mert ebben a pár száz fős klubban az egésznek tényleg megvolt a garázsrock-hangulata. Nem mintha a Hatebreed ne lenne képes egy sokkal nagyobb közönséget is ugyanannyira megvadítani, ahogy így tettek már 2004-ben is, a Sportszigeten, ahol a Slipknot iszonyatosan vérszegény mekegése előtt hoztak szívbajt pár ezer emberre a légkalapács-finomságú zenéjükkel, vagy akár két éve a Rockmaraton nagyszínpadán egy olyan monstre koncerttel, amihez élsportolói állóképesség kellett, ha az ember végig akarta mozogni az egészet.

Márpedig a Hatebreed koncertjei alatt nem nagyon lehet mozdulatlannak maradni, már csak a minden számukra jellemző lüktető ritmus miatt sem: mintha a hajókabinunk egyik falát folyamatosan csapkodná a viharos tenger, a másikat meg a szikla, aminek nekifutottunk. De azért sem, amilyen lelkesedéssel Jamey Jastáék játszanak: a frontember, akinek az együttese épp húsz éve adta ki az első lemezét, és aki volt, hogy négyszázezer ember előtt játszott, legalább háromszor elmondta, mennyire örül, hogy telt házas a koncert – azaz eladtak hatszáz jegyet –, olyan letörölhetetlen vigyorral a száján, mint a kisgyerek, aki végre megkapta a rég kinézett játékot a szüleitől. És ez a keresetlen őszinteség – aminek az érzetét csak tovább erősítette a tökegyszerű kiállás: pár fickó rockzenekaros pólókban, és ennyi – végig jellemző volt, ennél pedig kevés dolog tud szimpatikusabb lenni egy koncerten.

Ami ráadásul ezúttal igazi fan service volt: leltárszerűen végigmentek az összes lemezükön, mindegyikről elővéve a legjobbakat és/vagy a leghíresebbeket, kicsit kiemelve a debütalbumot, a Satisfaction Is the Death of Desire-t, ha már annak van idén születésnapja. Szóval már csak a dalok miatt is igaz lenne, hogy ez a buli volt minden hardcore-rajongó nedves álma, de a hangulat ezt még megszorozta legalább hárommal.

Egyrészt az, amilyen élvezettel és profizmussal Jasta a közönséget kezelte, újra meg újra circle pitre buzdítva mindenkit (vagy háromszor elmondva, hogy na, csak egyet még), közönségénekeltetéssel (vagyis nem is kellett énekeltetni, úgyis tudta kívülről az összes számot, aki itt volt), meg a folyamatos stage diving teljesen nyugodt tolerálásával, annak ellenére, hogy az ember azt hinné, egy óra után már nem lehet olyan kellemes, ha a színpadra mászik melléd percenként négy ember, esetleg megölelget, lepacsizik veled, majd a gitárosoddal, aztán megvárja, amíg a nagydarab biztonságiak kedvesen tohonya atyai unszolással rábeszélik az ugrásra, hogy mire a közönség elkapja, a következő már kövesse is. De úgy tűnt, Jasta számára ennél semmi sem hétköznapibb, sőt, még emellett is egy csomószor leállt pacsizni az első sorokkal.

És ha egy együttes zeneileg is tökéletes formában van, mint most a Hatebreed, láthatóan beledarálja a szívét is a gitárba meg a dobba, vagy kitűzi a mikrofonállványra, és olyan hangulatot csinál, amit valami Woodstock-emlékfesztiváltól várna az ember, akkor az is belefér, hogy egyetlen szűk óra után véget is érjen az egész. Ennyi időbe is belefér pont elég mindenből, ha ennyire intenzív az élmény.

És másnap a Pro-Pain is érezhetően képes lett volna ugyanezt hozni a Barba Negra Track hátsó kis színpadán. Pláne, hogy az ő koncertjük alaphangulatát még az a levegőben szikrázó tisztelet is meghatározta, amit a frontember, Gary Meskil érdemelt ki. Alig több mint egy hónapja rabolta ki és verte kis híján agyon jégcsákánnyal egy banda Brüsszelben. A kórház még tizenkét napig bent akarta tartani, amikor ő inkább eljött saját felelősségére, és

amint meggyógyult annyira az állkapcsa, hogy használni tudja, folytatta az európai turnét – ezért nem kellett lefújni a budapesti koncertet sem.

Ami többet jelent egyszerű kedvességnél a rajongók felé: mintha ez is azt bizonyítaná, hogy ez a zene tényleg fontos annak is, aki előadja, nem csak azoknak, akik hallgatják. Annyira fontos, hogy nincs semmi, ami az útjába állhatna – márpedig metalt általában pont azért hallgat az ember, mert valami ilyen érzést akar átélni. És e mellé jött még ugyanaz a szimpatikus egyszerűség, ami miatt már a Hatebreed koncertje is akkorát ütött, meg ugyanaz a lelkesedés, ugyanaz a csúcsforma, amit a remek előző lemez, a Voice Of Rebellion is nyilvánvalóvá tett.

Ehhez képest iszonyú dühítő módon a körülmények nem tették lehetővé, hogy mindez igazán érvényesüljön. Az is szomorú, hogy a Pro-Pain – ezek szerint – aránytalanul kevesebb embert érdekel Magyarországon, mint a Hatebreed, pedig minőségben messze nincs köztük ekkora különbség: száz-százötven néző, ha összegyűlt a Barba Negrában. De ezzel nincs mit tenni, bár talán a szerencsétlen, egymás utáni dátumon lehetett volna hangolni valamennyit (de amerikai együttesek esetében ezzel se nagyon van mit tenni), pláne esetleg egy buliba szervezni a kettőt.

Viszont a Barba Negra Track kis színpadán egészen minősíthetetlen volt a hangzás. Nem annyira, amennyire mindenki szívja a fogát mindig, minden koncerten, hogy azért egy kicsit több basszus elfért volna, és különben is, az ének nem volt elég bivaly (bár az is érthetetlen, miért kell, hogy a hangosítás nehézsége téma legyen minden koncerten abban az évtizedben, amikor az emberiség robotot juttatott a Marsra). Hanem annyira, hogy abból a szánalmas kásából, ami a koncert elsőtől utolsó percéig nem változott semmit, azt sem lehetett felismerni, hogy éppen melyik dalt játssza az együttes, de még a felkonfok is érthetetlenek voltak, pedig olyankor még a zene se szólt.

Így pedig minden tökéletesen adott volt ahhoz, hogy a koncert élvezhetetlen legyen, ami már csak azért is szomorú, mert ha nem is először járnak nálunk, a Pro-Pain korántsem akkora visszatérő, mint a pár évente idetévedő Hatebreed. Az már csak Gary Meskilék dicsérete, hogy ilyen körülmények között is létre tudtak hozni valamit, ami miatt nem volt totálisan elfecsérelt ez az este: a számokból még a kásán is túláradó erő és energia, a zenészek lelkesedése és általában a hangulat nyomott annyit a latban, hogy a szintén csak egyórás koncert utolsó harmadára már igazi koncertszerű atmoszféra alakuljon ki, és megteljen a színpad előtti, eleinte kínosan üres tér is bulizókkal.

Pedig tényleg érezhette volna úgy minden metalos Budapesten, hogy el van kényeztetve: két ilyen kaliberű együttes huszonnégy órán belül elég nagy dobás. Abba meg jobb nem is belegondolni, mennyire lett volna nagy élmény, ha a Hatebreed és a Pro-Pain egy este lép fel a hajón, és Meskiléknek is megadatik az a lehetőség, ami Jastáéknak. Hogy elemi erővel, zsigerekig hatolva mutassák meg, mit tud adni ez a fajta a zene a közönségnek.

Ne maradjon le semmiről!