Így lett Hansból Falco, Ausztria legnagyobb popsztárja

60 éve született Falco, a valaha volt legnagyobb osztrák popsztár, vagy ha szigorúak akarunk lenni, Ausztria egyetlen igazi popsztárja. Ugyancsak az egyetlen német nyelvű előadó, aki vezette az amerikai slágerlistát, és sokan a német nyelvű rap megteremtőjének is őt tartják. Falco a kevés nagy, nem angolszász popelőadó egyike, aki már az életében is legendás volt, a halálával pedig visszavonhatatlanul az lett.

Akárcsak a rock and roll ikonikus halottjai esetében Jim Morrisontól Kurt Cobainig, Falco halála is a mai napig találgatások tárgya, épp a napokban állt elő valaki újra az öngyilkosság teóriájával, amit persze már sosem lehet meggyőzően bizonyítani.

De egyébként is, Falco, mint az igazi sztárok általában, rendkívül ellentmondásos egyéniség volt, viszont ő tényleg olyan színvonalon élhette azt a bizonyos magas életet, mint amilyenről nagyjából minden más popénekes vagy zenész csak ábrándozhat - nemcsak Ausztriában, de az egész közép-európai régióban. Így aztán egy nagyon kicsit még mi is a magunkénak érezhetjük.

Falco jó zenész volt, tehetséges és karizmatikus, de még önmagában ez sem lett volna elég mindehhez, amit elért. Itt van hát a tíz legfőbb ok, amiért Hans Hölzelből osztrák világsztár lehetett.

1. A stricitől a playboyig

Falco már Hansként is tudatosan készült a sztárságra, és kezdettől fogva tisztában volt vele, hogy ehhez nem elég jól zenélni és énekelni. Nem véletlenül David Bowie volt a példaképe, akitől rengeteget tanult: Falcóként sokszor játszott szerepet és bújt egy nem létező alterego bőrébe, míg a saját egyéniségét csak többszörös szűrőn keresztül tárta a világ elé. Így ő lett a parodisztikus bécsi strici a Der Kommissarban, a punk Mozart az Amadeusban, kéjgyilkos a Jeannyben és így tovább. A nemzetközi hangzású művésznevét pedig egy keletnémet síugrótól, Falko Weisspflogtól kölcsönözte.

A rövid hajú, stílusosan öltözködő Falco már image-ében is más volt, mint a hippis megjelenésű bécsi zenészkollégái, és sosem kötelezte el magát egyetlen zenei stílus mellett sem, hanem mindent megpróbált a maga egyéniségére szabni. Ez a pályája későbbi szakaszában már nem mindig jött össze, de a végén azért még a eurodance-be is belekóstolt. Falco semennyire nem volt zenei úttörő, viszont remek érzékkel nyúlt épp divatos műfajokhoz, és igazította azokat a saját stílusához.

Bowie-tól pedig nemcsak trükköket tanult el, hanem több dalban is tisztelgett előtte: a Helden von heute egyértelműen a Heroesra adott válaszként íródott, a Junge Roemernél le sem lehetne tagadni a Let's Dance hatását, mint ahogy a Sand am Himalaya sem születhetett volna meg a Sound and Vision nélkül.

2. Lehet németül is

Lehet egy produkció bármilyen tökéletes, az időzítés legalább annyira fontos, mint bármi más. Így volt ez Falco idejében is, aki idejekorán ismerte fel, hogy a német nyelven éneklésben komoly potenciál rejlik. Addig a valamirevaló német előadók főleg angolul énekeltek, és ez csak a nyolcvanas évek elején megjelenő német új hullám, a Neue Deutsche Welle idején kezdett megváltozni. Falco ugyan a szomszédos Ausztriából ugrott fel a Neue Deutsche Welle szekerére, de ő is hasonló hivatkozási pontokat használt a zenéjében, mint azok az előadók, és lett végül a német új hullám világsztárja (az alábbi képen egykori lakóháza látható, ahol a Der Kommissart írta).

Külföldről nézve Falco is egy volt a hangos, feltörekvő és németül éneklő előadók közül, és ugyan a Der Kommissart még angolszász előadóknak kellett feldolgozniuk a nemzetközi sikerhez, a helyzet rövidesen megváltozott. A már évek óta jelen lévő Kraftwerk mellett olyan új nevek kerültek a listákra külföldön is, mint Peter Schilling (Major Tom) és a Trio (Da Da Da), és a nyolcvanas évek közepén már egyáltalán nem volt annyira furcsa, hogy német előadók dalai szólnak az amerikai rádióból. Igaz, ezeket eleinte még le kellett fordítani angolra, de a 99 Luftballons már német nyelven is hódított (bár még készült angol verzió), és végül 1986-ra beérett a gyümölcs, és a Rock Me Amadeus minimális változtatásokkal, német nyelven lett világsláger.

3. Az utolsó nemzetközi playboy

A nyolcvanas években egyébként is kinyílt a világ a popzenében: a Music Television egzotikusnak ható külföldiek klipjeit játszotta, a németek mellett norvég, holland és egyéb európai előadók énekeltek világslágereket (A-ha: Take On Me, Taco: Puttin' On The Ritz, sőt az osztrák Opus: Live Is Life), és ennek az egyre sokszínűbb világnak a nemzetközi playboyt alakító Falco lehetett az emblematikus alakja. A nyomában még olyan, egyéb osztrák együttesek is rövid nemzetközi karriert futhattak be, mint az Erste Allgemeine Verunsicherung és később az Edelweiss.

Falco a szövegeiben amúgy is hangsúlyozta a nemzetköziséget: “Zürich, Konstantinápoly, Kenya, Hawaii, Panama, Himalája, Jamaica, Tucson, Arizona, Toronto, New York, Amman - csak néhány földrajzi név a dalszövegeiből” - írja róla Ewa Mazierska, aki szerint ebből a sokszor egyetlen dalon belül elhangzó földrajzi nevekből (például Rio és Tokió a Vienna Callingban) egy gazdag utazó képe alakulhat ki a hallgatóban Falcóról, és ezt a képet a videoklipjei és az életstílusa még tovább erősítették. Falco ezek alapján nem egy provinciális osztrák popénekes, hanem egy valódi milliomos világpolgár, akinek a világ alig várja, hogy a lába előtt heverhessen.

4. Nemzetközi koprodukció

És ha már nemzetköziség, maga a produkció is multinacionális volt, még ha az ízig-vérig bécsi Falco körül is szerveződött. Az énekest egy bécsi producer, Markus Spiegel fedezte fel, de menedzsere már a német Horst Bork volt, aki a német popipar egyik központjában, Hamburgban dolgozott, és így az osztráknál lényegesen nagyobb piacon is otthonosan mozgott.

De még fontosabb, hogy Falco legnagyobb slágereiért egy holland testvérpár volt felelős: Rob és Ferdy Bolland, akik a korszak felkapott szerző-producer párosát alkották. Írtak dalt Samantha Foxnak többek között, az In The Army Now című dalukat a Status Quo vitte sikerre, Falcónak pedig ők írták a Rock Me Amadeust, a Jeannyt, a Vienna Callingot, vagyis tulajdonképpen az összes nagy slágerét a Der Kommissar kivételével (a szövegeket természetesen Falco jegyezte). Miután Falco a nyolcvanas évek végén szakított a Bolland fivérekkel, évekre teljesen el is tűnt a listákról.

5. Manhattan-Schönbrunn-Deutsch

A nemzetköziség a legegyértelműbben Falco dalszövegeiben volt tetten érhető: a “Manhattan-Schönbrunn-Deutschnak” nevezett sajátos nyelvében az irodalmi német nyelv, a bécsi dialektus és az angol keverékét beszélte. Ennek köszönhetően egyrészt bárki érthetett valamit a szövegeiből, másrészt csak kevesen voltak a világon rajta kívül, akik teljes egészében vették az adást.

Falcónak a nyelv ráadásul rendkívül fontos volt: sokat merített például a háború utáni osztrák irodalom legjelentősebb csoportosulásának tartott, avantgárd Wiener Gruppétól, és egyes kritikusok egyenesen a német nyelvű líra megújítójaként jellemzik. A Wiener Gruppe legfontosabb írója, a már szintén elhunyt H. C. Artmann is költőként méltatta és a bécsi könnyedség nemes hagyományainak örökösét látta benne. Falco szövegeiről és nyelvi leleményeiről pedig külön könyv is megjelent már.

6. A botránynál nincs jobb PR

A régi iparági bölcsességet Falco maradéktalanul a magáévá tette, és kezdettől fogva élt is ezzel az eszközzel. Már az első saját dala, a Ganz Wien is kicsapta a biztosítékot, miután arról énekelt benne, hogy egész Bécs heroinon és kokainon pörög, és utána is rendszeresen tesztelte a közvélemény tűrőképességét. Interjúiban, médiamegjelenéseiben is az aranyifjú playboy képét sulykolta, a magánéletével, alkohol- és drogfüggőségével, nőfaló imidzsével pedig sokszor került a bulvárlapokba.

Egyik legnépszerűbb dala, a Jeanny is sokat köszönhetett a botránynak: a szöveget ugyanis Falco egy stalker szemszögéből írta egy meggyilkolt lányhoz, és a dal ( a klip ismeretében) igazi össztűz alá került, különösen az NSZK-ban, ahol több rádió bojkottálta is a kritikusai szerint a nemi erőszakot és a kéjgyilkosságot népszerűsítő dalt. Na és vajon sikerült ezzel kinyírniuk a kislemezt? Épp ellenkezőleg: a Jeanny Falco legsikeresebb dala lett Németországban, még folytatás is készült hozzá. Horst Bork később aztán elmondta, hogy eredetileg a dal egy lányról szólt volna, akinek a szülei nem szeretik az új barátját, ezt azonban Falco nem érezte elég ütősnek, és végül már időszűkében a stúdióban kitalált pár üres fenyegetést, mint hogy “senki sem fog megtalálni téged”, amelyeknek semmi közük nem volt az eredeti szöveghez.

7. A drogok

Méghozzá rengeteg. A már említett Ganz Wienben Falco rögtön egész Bécset a drogok rabságában álmodta, de a Der Kommissar is tele volt kokainos utalásokkal. Némiképp ironikus, hogy az utolsó, még Falco életében nagy slágerré lett dala, a Mutter, der Mann mit dem Koks ist da is nyilvánvalóan a kokainra játszott rá, mely nagy szerepet játszott az életében (mondhatnánk, ebben is Bowie-t követte).

Amilyen felszabadultan dobálózott a drogos utalásokkal a dalaiban, olyan intenzitással is tömte magába őket. Meg is lett a böjtje: pályája nagy részében kábítószer-, alkohol- vagy gyógyszerfüggőséggel küzdött, mely nemcsak a házasságára és az emberi kapcsolataira nyomta rá a bélyegét, hanem a pályájára is. Nagyjából konszenzus van ugyanis abban, hogy Falco azért maradt kétslágeres csoda Amerikában, mert egyrészt nem volt hajlandó odaköltözni, másrészt teljesen megbízhatatlanná és kiszámíthatatlanná vált. Bork szerint például a Virgin Music hiába kínált neki komoly szerződést, végül azért álltak el az üzlettől, mert Richard Branson személyesen is szeretett volna előtte találkozni Falcóval, ő azonban mindháromszor lekéste a repülőt.

8. A bécsi vér

Minden nemzetközisége dacára Falco tősgyökeres bécsi volt, aki akkor sem hagyta ott a várost, amikor a menedzsere unszolta, hogy költözzön Amerikába: “Nekem az amerikai zászlóban is a piros-fehér sávok tetszenek a legjobban” - indokolta a vonakodását a hazafias énekes. Falco több dalában is tisztelgett imádott Bécse előtt: Ganz Wien, Vienna Calling, Wiener Blut, nem is beszélve a Rock Me Amadeusról, és persze a klipjeiről.

Mindez azonban nem mond ellent a világpolgár Falcónak sem, sokkal inkább azt mutatja, hogy az ő világában Bécs még mindig a századfordulós, dekadens kulturális központ, és minden út oda vezet. Falco szövegeit is inkább a kisebb bécsi punk/művész szcéna ihlette, mely nem igazán passzol a kedélyes, Mozart-golyós, habos kávés Bécs-képhez, amely általában él a világban. Egyébként Mozart, a Schönbrunn és a Kék Duna-keringő mellett még egy osztrák klisét, A muzsika hangját is megidézett (ugyan a musical és a film amerikai, a sztori egy osztrák család története): a The Sound of Musik című számában ráadásul be is szólt Kurt Waldheim köztársasági elnöknek, akinek a megválasztása a második világháborúban játszott vitatott szerepe miatt kavart botrányt.

9. A rapper

Falco tudta magáról, hogy énekesként nem emelkedne ki az átlagból, ezért az egyik legnagyobb leleménye a rap jelentőségének felismerése volt, a Der Kommissar pedig az egyik első fehér rapsláger is lett. Bár előszeretettel emlegetik az első fehér rapperként, azért ez nem teljesen igaz: röviddel előtte kísérletezett a műfajjal a Clash (The Magnificent Seven), a Blondie (Rapture) és a Tom Tom Club (Wordy Rappinghood), de nem sokkal maradt le Falco sem, és a kontinens első rapslágere kétségtelenül az övé volt.

Sőt, a fenti úttörőkkel ellentétben Falco nem csak egy-két dal erejéig kóstolt bele a műfajba, hanem tudatosan maradt a műfajnál: “Falco nagyon figyelmesen tanulmányozta az amerikai hip-hop első hullámát. Rengeteget tanult a korai rapperektől, akárcsak David Bowie-tól” - mondta róla Peter Kruder, a kilencvenes évek népszerű osztrák downtempo duójából. Továbbá Smudo, a német hiphop egyik legfontosabb intézménye, a Fantastischen Vier tagja is bevallja, hogy Falco nélkül vélhetően sem ő, sem a műfaj tartana most ott, ahol.

10. Mozart, a punk

Volt már szó jó időzítésről, de semmi nem vallott olyan tökéletes ütemérzékre, mint a Rock Me Amadeus: egy évvel Milos Forman világsikerű filmje után egy dal Mozartról, “az első punkról”, és egy klippel, amely szintén a filmre rímel. A szövegben Falco korának rock and roll sztárjaként írja le a szupertehetséges, de a valódi örömét a hedonista önpusztításban lelő zenészt, és nem kell sok asszociációs készség, hogy rájöjjünk, a dalbeli Amadeus valójában maga Falco.

Mindehhez jött egy ellenállhatatlan kórus és egy szintifutam, bivalyerősségű szintidobok, no meg Falco védjegyszerű, semmivel sem összehasonlítható “rappelése”, és kész is volt a sláger. Az Amadeus nem is annyira dal, mint egy hangkollázs, amely pont a lehető legmodernebbnek hangzott a maga idejében, ma viszont mindennél jobban ordít róla a nyolcvanas évek. De a legabszurdabb tényleg az lehetett, hogy a hallgatók nagy rész egy szót sem értett Falco félig német, félig angol dumájából, mégis imádta ezt a számot, mely három hétig vezette az amerikai, egy hétig pedig a brit slágerlistát.

+1

Ma már Falcónak legendája, múzeuma is van, és halálában is az egyik legismertebb valaha élt osztrák a világon: készült róla életrajzi film, könyvek sorozata jelent meg róla, a 60. születésnapjára válogatáslemez jelent meg, és dolgozik Bécsben egy valódi Falco-imitátor is. Mindehhez azonban az is kellett, hogy 41 évesen tragikusan fiatalon meghaljon.

Ahogy azt az osztrák filmrendező, Paulus Marker mondta: “Falco jó időben halt meg. Ez nagyon farizeusnak vagy akár ízléstelennek is tűnhet, de ami a legfontosabb a popbizniszben - a halhatatlanság, az elérhetetlenség, a hősiesség -, csak így érhető el.”