Ezekről a lemezekről volt kár lemaradni idén nyáron

A végéhez közeleg a nyár, és a legutolsókat rúgja az idei fesztiválszezon is, ezért a Stenk úgy döntött, hogy augusztus utolsó hétvégéjén, a nyár legjobb klipjei mellett, csokorba gyűjti az elmúlt néhány hónap legjobb lemezeit. Pontszámok nélkül, tényleg csak azokat, amiket a legjobban szerettünk.

Schoolboy Q: Blank Face LP

Schoolboy Q az egyik legnagyobb közreműködő király, de közben nyilván vannak saját cuccai is, mint a legutóbbi Blank Face. Schoolboy ezen a lemezen állati jól kombinálja a nyugati parti gengszter sztilót az újsulis beatekkel és hangzással, miközben a szövegvilág még mindig az afroamerikai közösség hánytatott sorsát és kevésbé ismert történeteit dolgozza fel. Egyedül az a béna E-40 közreműködés nem kéne. (sajó)

Eric Copeland: Kids In A Coma

Eric Copeland a Black Dice nevű zajelektronikus banda egyik tagja, amit én minden próbálkozás ellenére teljesen hallgathatatlannak találok, szerencsére a sokadik szóló albumára ez egyáltalán nem igaz. Mármint a zaj része egy kicsit: a Black Bubblegum 3 perces popdalokból áll, csak mintha a lehető legrosszabb minőségű, és legalkalmatlanabb hangszereken játszanák, valahol egy pincében, ahol minden felszerelés már zárlatos, meg zajos, meg a mikrofon is néha megrázza az énekest, sőt, valószínűleg a falak is penészesek. Na de ennek ellenére tök szuper hallgatni, bár a közepe felé meg kell acélozni az ember lelkét, ha társaságban rakja be, és mindenki hülyén kezd el rá nézni. (klág)

Jank: Versace Summer

Az idei nyár egyik legjobb gitárlemezét három philadelphiai srácnak köszönhetjük. Alapvetően meg kéne ijedni attól, ha valakik weed popként hivatkoznak a saját zenéjükre, de valószínűleg csak arról van szó, hogy a Jank tagjai nagyon szeretnek szívni. Ezt a zenén kevésbé hallani, mert tele van ötletes, matek rockos gitártémákkal, hamiskás, üvöltésbe áteső énekkel, amit manapság a tengerentúlon negyedik hullámos emóként szoktak jellemezni. Csak azért nem használom a progresszív szót, mert ahhoz ez a zene túl őszinte. (sajó)

The Moles: Tonight's Music

Az ausztrál Richard Davies évtizedek óta gyarapítja a független kultelőadók sorát, hol szólóban, hol pedig a Moles, a Cardinal vagy a Cosmos tagjaként. Talán a legsikerültebb első zenekara, a pszichedelikus gitárpopot játszó The Moles volt, mely már két évtizede feloszlott, Davies viszont most újra elővette a nevet, és amerikai indie zenészek segítségével felvett egy új albumot. Méghozzá elég vaskosat: 24 szám, 75 perc, láthatóan az eladhatóság a legutolsó szempont volt. Pedig ha tényleg úgy kezelte volna, mint egy rendes albumot, és lenyesegette volna a felesleget, ez egy kiváló gitárpop lemez lehetne, mondjuk 15 számmal és 50 perccel, szerencsére a Spotify korában ez a probléma könnyen orvosolható. Minimál hangszerelésű, gyakran pszichedelikus hatású dalok, melyek idézik a nyolcvanas évek új-zélandi indie legendáit ugyanúgy, mint az amerikai független rock virágkorát. Ezért még a tavalyi visszatérő Chills-lemez méltó párjának sem túlzás nevezni, sőt, nekem még jobban is tetszik annál. (inkei)

Skegss: Everyone Is Good at Something

Ausztrália csak úgy ontja magából a jobbnál jobb punk- és rockzenekarokat, amik egyáltalán nem csinálnak bonyolult dolgokat, de azokat legalább totál hitelesen. A Skegss is valami ilyesmi, szörfös-deszkás-strandolós punk baromi egyszerű, táncolható témákkal és olyan vokállal, mintha Ausztráliában minden füves hülye gyerek tudna tökéletes popdalokat írni csak valamiért ragaszkodnak a szakadt hangzáshoz és a gitárokhoz. (sajó)

Omni: Deluxe

Az egyik dolog, amiért szeretek minden egyes héten összerakni egy A hét lemeze-playlistet az összes heti elérhető megjelenéssel, mert beledobálok egy csomó számomra teljesen ismeretlen albumot is, aztán néha DJ Shuffle csodákra, és kiadja az év egyik legjobb albumát. A Deerhunter már kivált tagja alapította Omni olyan, mint a remek korai posztpunk zenekarok (egy kis Josef K, még egy pici Devo): rövid számok, dúdolható refrének, bökdösgető gitárok, egyszerű szövegek. Az ilyesmi tök jó, és szerencsére nem tűnt el nyom nélkül 1982/2012-ben. (klág)

JEFF The Brotherhood: Zone

A nashville-i Orral testvérek még négy évvel ezelőtt dobtak nagyot, amikor Dan Auerbach Black Keys-frontember vezérletével összeraktak egy több, mint tisztességes garázsrock albumot tele feszes powerpop dalokkal. Aztán gyorsan el is tűntek, mert nélküle képtelenek voltak igazán jó lemezeket csinálni. Az idei Zone az első olyan, amin végre megint találni zajos, szimpla, dallamos háromperceseket, amik faék egyszerű refrénekre épülnek, de hát pont ez a jó bennük. Ahogy a 2012 Hypnotic Nights, úgy most a Zone is képes volt végre egy kis sörözős semmizést hozni a nyárba. (sajó)

Dinosaur Jr.: Give a Glimpse of What Yer Not

Hiába ismerik egymást már több évtizede, J Mascis és Lou Barlow viszonya továbbra sem zökkenőmentes, egész konkrétan hiába zenélnek hosszú ideje egy zenekarban, nincsenek beszélőviszonyban egymással. Erről maga Barlow mesélt egy augusztusi interjúban, aki azt mondta, neki igazából sosem voltak barátai, már a középiskolában sem haverkodott senkivel. A különös viszonyt a dobos, Murph is megerősítette, aki szerint Mascis és Barlow többnyire rajta keresztül kommunikál egymással. Hogy ennek ellenére hogyan létezhet a Dinosaur Jr, az már önmagában is jó kérdés, de hogy képesek még így is király lemezeket készíteni, az már szinte megmagyarázhatatlan. Márpedig a mostani Give a Glimpse talán a legjobb darab a Dinosaur Jr életművének visszatérés utáni időszakából. (kovács d.)

Thee Oh Sees: A Weird Exits

Van, akit zavar, ha egy zenekar félévente kiad valamit, és ezt abszolút meg lehet érteni. A Thee Oh Sees viszont pont ezért állati jó, hogy abból a több tucat megjelenésből, amit az elmúlt években összeraktak a második, harmadik lemez mindig állati jó. Ez a mostani is inkább a pozitívum, mint fárasztó ismétlődés, tele villámgyors, mérges, süvítő gitárrepesztéssel, némi öncélúskodó prüntyögéssel és folyamatos jammeléssel, amitől az ember nem is érzi a dalok között a különbséget csak azt az állandó zajtömeget, amiből ki-kiszedve egy-két hangot az ember rájön, hogy John Dwyer még mindig kurva jók.  (sajó)

The Monkees: Good Times

A Monkees sztorija jól ismert: eredetileg csak fiktív zenekarként alakult meg egy amerikai tévésorozathoz 1965-ben, de a négy zenész hamar függetlenítette magát, és valódi zenekarként jelent meg a színen. Méghozzá hogyan: 1967-ben több lemezt adtak el Amerikában, mint a Beatles és a Rolling Stones összesen. A korszak egyik legnépszerűbb amerikai zenekara aztán hamar földbe állt, de időnként újra összeálltak egy új lemez és turné erejéig. 2012-ben aztán meghalt a frontemberük, az angol születésű Davy Jones, a maradék három tag viszont nélküle is megünnepelte a zenekar fennállásának 50. évfordulóját egy új lemezzel.

Az album producere a Fountains of Wayne gitárosa, Adam Schlesinger lett, és egy sereg mai zenész írt nekik számokat - például Rivers Cuomo (Weezer), Noel Gallagher és Paul Weller közösen, és persze Andy Partridge (XTC), az ő dala (You Bring The Summer) igazi nyári himnusz. Vannak aztán még régóta a szekrény mélyén heverő, és most felturbózott felvételek is, így egy dalt még Jones is énekel, de azt is örömmel nyugtázhatjuk, hogy Micky Dolenz, Mike Nesmith és Peter Tork hangja sem kopott meg fél évszázad alatt sem. A lemez így egészen friss hatást kelt, a legjobb pillanataiban hibátlan power pop, amilyen a Monkees slágerein (is) nevelkedett zenészektől elvárható. (inkei)

Snoop Dogg: COOLAID

Snoop Dogg tőlem balettot is rendezhet, arra is kíváncsi leszek. Most, hogy már egy ideje elhagyta a reggae-s Snoop Liont és a funkos Snoopzillát, végre folytatja ezt béna rapzenét, amit a 2015-ös Bushon annyira nem érzett még. Ez a mostani album ezerszer jobb, mint a tavaly visszatérés, egészen elképesztő látni, hogy Snoop tényleg csak úgy löki ki magából a dalokat és valószínűleg egy légkalapács hangjára is simán tudna hozni három verzét. Nyilván nem fogja ő már semmilyen szintem megújítani a műfajt, de arra még simán jó, hogy néha napján összerakjam pár kifejezetten szórakoztató dalt. Csak Wiz Khalifától tiltsa már el valaki.  (sajó)

Mark Barrott: Sketches From An Island 2

Lehet, hogy csak nekem van különös vonzalmam az easy listening zenéhez, de szerintem van abban valami szép, ha valaki minden képességét megfeszítve olyasmit készít, amit direkt háttérzenének szántak. Mark Barrott már ezt csinálja egy ideje az International Feel lemezkiadó atyjaként, olyan tengerparti lounge-ot, amit tényleg arra szántak, hogy függőágyakban fekve, halkan hallgassa az ember. Vagy hogy elképzelje, hogy az milyen. Én elképzeltem, és tök jó. (klág)

BadBadNotGood: IV

Egyesek már régóta tudják, hogy hamarosan ismét divatba jön (vagy már itt is van) a jazz, köszönhetően főleg Flying Lotus munkásságának és kiadójának, illetve egy csomó olyan fiatal arcnak, akik a kissé beporosodott műfajt kimozdították a komfortzónájából. Ebben élen jár már egy ideje a kanadai BadBadNotGood, akiket kb. kirúgtak a jazzkonziból, amiért hiphop dalokat dolgoztak fel. Több se kellett, Amerikában szinte minden magát progresszívnak tartó rapper felkereste őket egy kis együttműködésre, aminek köszönhetően ma már a BadBadNotGood a saját jogán is egy izgalmas, előremutató, vagány produkció. Így kell megszerettetni a gyerekekkel a jazzt. (sajó)

Dan Lissvik: Midnight

Dan Lissvik egy szinte hihetetlen munkabírású producer/zenész Svédországból, ő volt a remek Studio duó egyik fele, dolgozott a Young Galaxy és a Taken By Trees lemezein is, mondjuk a hozzáállása mindig ugyanaz: a német elektronikus hőskorszakából szintik, elszállós dub, diszkódobok, sivatagi gitárok, aztán megy addig, amíg meg nem unja. Én speciel sosem unom meg, meg hát most így nyár végére tök jó hallgatni valamit, amitől hirtelen aszfaltbuggyasztó kánikula lesz a szobában. (klág)

Rae Sremmurd: SremmLife 2

Atlanta olyan az amcsi hiphopnak most, mint a magyar alternek Pécs, már nem is igazán lehet követni, hogy melyik héten melyik arc a legforróbb játékos a pályán. A Brown tesók sem éppen a legfrissebb felfedezettek, és ez a trapes klubrap is kezd már azért elfáradni, de valahogy még mindig izgalmasabb két kora huszonéves srácot hallgatni, ahogy tök őszintén csak jól akarják érezni magukat, mint egy csomó öreg bűnözőt, akik 40 éves korukra sem voltak képesek összeszedni egy érettségire való szókincset. (sajó)