Jiří Menzel: Mi árad a politikusokból? Semmi. Nullák

„Szinte filmsztárnak érzem magam!”

– mondja a filmsztár a tényleg az amerikai filmeket idézően villogó vakuk kereszttüzében, egy kicsit már görnyedt háttal, lassacskán betipegve a díszvendégnek fenntartott asztal mögé. „Ez már nem is fotózás, ez orgia!” Aztán megjön talán leghíresebb filmjének főszereplője is, és szeretettel szájon csókolják egymást. Végül, mielőtt leülne, még azt mondja magyarul: köszönöm szépen.

Az Oscar-díjas cseh filmrendező, a magyarok egyik nagy kedvence, Jiří Menzel sokadszor jár Magyarországon; most a Jameson CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál hívta meg, hogy életműdíjat adjon át neki, a Sörgyári capriccio főszereplőjének, Magda Vášáryovának pedig Európa-díját, mondván, a színészetével, filmjeivel ő is épp annyira európai értékeket képvisel, mint a tavalyi, első díjazott, Juliette Binoche. (Tavaly Binoche-sal is beszélgettünk Miskolcon, interjúnk és beszámolónk itt olvasható.)

Menzel jövőre lesz 80 éves, nemrég kórházban volt, és nem lehet nem észrevenni rajta a kort, ha nem is kitartó életvidámságán, inkább azon, ahogy nehezen hallja a mellette ülő szlovák egykori színésznő, jó ideje már politikus-diplomata Vášáryová szavait is. Amikor a nekik szervezett sajtótájékoztatón egy újságíró rákérdez a hogylétére, a tolmács nem is hajlandó lefordítani az életkorára vonatkozó részt: „Azonnal kirohanna a teremből!” Mindenesetre Menzel azt mondja: „Boldog vagyok, hogy élek. Nagyon szép az életem, nagyon szépek a gyerekeim, és bár kicsi a nyugdíjam, de szépen csordogálnak a jogdíjak, úgyhogy a gyerekeim élete tulajdonképpen be van biztosítva. Mi hiányozhatna még?”

A Szigorúan ellenőrzött vonatok, az Én kis falum vagy az Őfelsége pincére voltam rendezője, Bohumil Hrabal egyik legjobb barátja és legnagyobb értője azért nagyon is tisztában van a generációs kérdésekkel. Sokat beszél arról, milyen lenézőek voltak annak idején velük az idős rendezők: „Fent hordták az orrukat a fiatalokkal szemben, aztán mostanra én is ilyen lettem. Egyes filmek miatt már én is fintorgok, ami talán nem is azt jelenti, hogy ezek rosszabbak, csak azt, hogy én lettem idősebb, jobban szeretem már azt, amihez hozzászoktam. De a mai fiatalokra is pontosan ugyanez a sors vár.”

Na meg az öniróniája is remekül működik még, habár a fene tudja, van-e irónia benne, vagy csak nagyon őszinte, amikor arról beszél, hogy bár különféle filmakadémiai tagságai és zsűrizései miatt rengeteg filmet kell néznie, szinte nincs egy sem, amin ébren is tud maradni. „Ezt önök is nyilván tudják a saját tapasztalatukból, hogy minél több filmet néznek meg, annál inkább csökken a lelkesedésük, kihuny a szenvedélyük.” Ehhez képest elég nagy szó, hogy a beszélgetés során egyetlen filmet említ a közelmúltból, amin sem el nem aludt, sem kikapcsolni nem akart: a Saul fiát.

„De azért nem tudnám még egyszer megnézni, annyira erős film. Nem tudtam aludni utána. Akár irigykedhetnék is a rendezőre, hogy képes volt ilyesmit létrehozni, de igazából boldoggá tesz, hogy sosem kell ilyen filmet forgatnom. Idegesít, hogy valaki ennyire jó.” Menzel, aki nemcsak vendégként, de még – ahogy ő fogalmaz: amatőr – színészként is sokat járt Magyarországon, a magyar rendezőkről szólva hozzáteszi, sokakhoz hasonlóan ő is nagyon szeretné, ha Szabó István végre újra filmet rendezne Az ajtó után, amiben neki is volt egy kis szerepe. „De ehhez pénz is kell, és nekem ilyesféle hatalmam nincsen. Azon kívül István nagyon erős személyiség, kevés vagyok én ahhoz, hogy bármire rábeszéljem.”

De hogy őt magát mire lehet rábeszélni, az ezen a beszélgetésen nem derült ki: az Index jövőt firtató kérdésére azt mondta, világ életében csakis megrendelésre dolgozott, és még véletlenül sem önkifejezésből, úgyhogy legközelebb majd akkor fog dolgozni, ha újra jön olyan megrendelés, amire igent tud mondani, mert nem érzi úgy, csak a nevére van szükségük. „De ez nem nekem baj, én úgyis lusta vagyok, hanem a filmiparnak.”

Menzel sajátos mozizási narkolepsziája okai között egyébként az is szerepel, hogy a mai filmekben már nincs meg az a humor, amire ő igazán vágyik, legalábbis ez derült az Index ezt firtató kérdésére adott válaszából. „A mozi humorával kapcsolatos kérdésekre csak szomorú választ tudok adni. Ma a filmesek és kritikusok közt is él az a hiedelem, hogy ami szórakoztató, az nem igazán értékes. Az elmúlt öt évben a világ fesztiváljain nem láttam egyetlen vígjátékot sem, sőt, egyetlen jelentet sem, amin mosolyoghattam volna. Az öntelt filmesek elkeserítő módon félnek a vicces helyzetektől, és pont így tud győzni az olcsó humor. Pedig Shakespeare, Molière, Goldoni, Oscar Wilde, Fellini példájából is tudhatjuk, hogy még a legkomolyabb tragédiákban is van helye a humornak, és csak a jó komédiák maradnak fenn hosszú ideig – ki tudna mondani még egy színészt Chaplin korából? Miközben egy Antonioni-filmen ma már húsz perc után elalszol. Ha egy film túl komolyan veszi magát, az nevetségessé válik, én is mindig gyorsan kikapcsolom azokat a filmeket, amelyekben alig van helye a humornak és az együttérzésnek.

Mindannyian érdemesek vagyunk arra, hogy mások mosolyogjanak rajtunk.”

Menzel viszont nemcsak mások filmjeivel kritikus, már amennyiben a krónikus aluszékonyságot a kritika egyik formájának tekintjük: a saját filmjeit sem nézi. „Ha megvolt a bemutató, már nem akarom látni őket. De amikor kórházban voltam, a tévében pont egy részlet ment a Sörgyári capriccióból: az, amikor az épp mellettem ülő hölgy egy ágyban van, és Rudolf Hrusínský gyógyítja. Egyszerre csak megfeledkeztem arról, hogy a saját filmemet nézem: akkor tudatosult bennem, hogy egy film sosem a rendezőtől vagy a vágótól lesz olyan, amilyen, hanem a benne szereplők személyiségétől. Ha a művésznő helyett valaki más szerepelt volna abban a jelenetben, talán mindenki elaludt volna ezen a jeleneten, de Magda egyénisége valami olyat hozott létre, amit szívesen néztem ott, a kórházi ágyban fekve, és ezt köszönöm neki.” Vášáryová azt mondja, a film előtt csak áldozatokat, szerencsétlen nőket játszott, de ez megváltozott, és mellesleg Csehszlovákiában ő lett a sörivás jelképe – pedig nem is szereti igazán a sört.

Menzel elmeséli azt a történetet is, ahogyan Prága belvárosának közepén először találkozott Vášáryovával, és mivel az addig inkább mesedarabokban szereplő színésznő nem ismerte Bohumil Hrabal regényét, aminek a megfilmesítését épp előkészítette, beszaladt egy közeli boltba, és megvette neki a könyvet. De a producerek sem a pozsonyi színésznő utaztatását nem akarták fizetni, sem a színházi munkái miatti egyeztetési nehézségeket nem akarták vállalni, úgyhogy közölték, Menzel keressen csak másik színésznőt Prága belvárosában, vagy ahol akar. Úgyhogy felhívta a színésznőt a rossz hírrel, aki úgy vette fel a telefont: „Megkaptad a levelemet?” Menzel nem tudta, miről van szó, mindenesetre megbeszélték, hogy nem fognak együtt dolgozni, és elköszöntek. Aztán másnap megtalálta a lapot, amiben volt egy mondat: „Elolvastam a regényt, és kiürítettem a fridzsidert.” „Akkor újra bekattant bennem valami, és azt mondtam: nem, én nem akarok más színésznővel dolgozni” – emlékszik vissza Menzel, aztán hozzáteszi: „Én akkor még nem tudtam, hogy Magda terhes, pedig ez a tény nagyon sokat segített a filmnek. Aki áldott állapotban van, az belülről ragyog, sugárzik.”

És látszik, hogy Menzel tényleg büszke a filmjére, mégis, amikor arról kérdezem, habár egy korábbi nyilatkozata szerint a csehek sosem ismerték el igazán a saját tehetségeiket, mára már a helyén kezeli-e az országa, egy kicsit lesajnálóan néz rám pár másodpercig, majd közli: „Ez egy felesleges kérdés. Ez nem fontos. Egyszerűen boldog vagyok, hogy egy ilyen színésznővel dolgozhattam.” A díjakról is azt mondja, számára nem a Szigorúan ellenőrzött vonatokért kapott Oscar-díj jelenti az elismerést, hanem az, hogy sok Oscar-díjas filmmel szemben ezt még mindig vetítik, és még mindig nézhető is.

Vášáryová hozzáteszi: „Egyáltalán nem zavar, hogy nem bálványoznak bennünket, bár Jirka nagyon szép szobor lehetne, nagyon szépek a fülei. De az biztos, hogy ha meghalunk, a sírunk fölött már a legfantasztikusabb dolgokat fogják mondani azok, akik egész életünkben nem szerettek minket.” „Én már alig várom” – vágja rá erre Menzel, majd hozzáteszi, Vášáryová sírja fölött mellesleg még az is elhangzik majd, miért kellett olyan korán abbahagynia a filmezést. „Ezt sosem bocsátják meg nekem” – feleli a színésznő, aki amúgy úgy véli, az első igazán nagy sikere az lesz, „Ha elérem, hogy végre normális elnökünk legyen.”

Menzel szerint egyébként nem is tér el annyira Vášáryová mostani és egykori hivatása, a politika és a színészet. „Lehet bármilyen jó a színész, ha csak játszik, de nincs egyénisége, az számomra unalmas, márpedig a többség ilyen. A politikusokkal ugyanez a helyzet. Politikus csak az akar lenni, aki sehol máshol nem tud érvényesülni, de hatalomhoz akar jutni: ezért van tele a kormány csupa olyan emberrel, akit még személyiségnek sem neveznék, akiknek csak egyéni érdekeik vannak. Churchill, Havel vagy Masaryk személyiségek voltak, akik nem csak a saját érdekeiket tartották szem előtt. Nézzék meg maguk is a saját politikusaikat: mi árad belőlük? Semmi. Nullák.”

Vášáryová szerint azért ez is csak ugyanúgy van, mint bármilyen szakmában: „A színészek között is vannak jó nagy disznók, csak ez nem olyan nagy baj, mert nekik nincs hatalmuk.”

Az egykori színésznő politikusként a magyarok nagy barátjának tartja magát, mert, mint mondja, a magyarok rengeteget segítettek Szlovákiának abban, hogy a világ ne egy kis orosz szigetként tekintsen rájuk. De ez már a rendszerváltás után volt, a korábbi korszakra már nem emlékszik ilyen boldogan: „A nyolcvanas évek elején elkövettem életem egyik nagy hibáját: elveszítettem a reményt. Pedig katolikusként tudom, mennyire fontos a hit, a remény és a szeretetet, amiből a hit és a szeretet oké is volt, de a reményről azt sem tudtam, mit jelent. Aztán megtörtént a rendszerváltás, és azóta minden napért hálás vagyok, és boldognak érzem magam még akkor is, ha persze akadnak problémák. De ezek csak azért vannak, hogy megoldjuk őket. Azóta minden reggel, ahogy felébredek, azt mondom magamnak, a reményt soha nem szabad elveszíteni: hinni kell abban, hogy kieszközölhető a változás” – mondja, majd sokat mondóan a közönségre néz:

„Nem tudom, ennél diplomatikusabban hogyan fejezhetném ki magam itt nálatok, magyaroknál.”