Könyv az életünkről, mindennapjainkról, azok nehézségeiről 14 kortárs író egy inspiráló novelláskötetben
MEGVESZEM- Kultúr
- Cinematrix
- pappa pia
- csupó gábor
- magyar film
- kritika
- stohl andrás
- ostorházi bernadett
- szabó kimmel tamás
Tibi atya rendezte Andy Vajna kedvenc filmjét
Kritika a Pappa Pia című filmről
Az Andy Vajna által felépített új magyar filmrezsim bár politikai irányultságában szerencsére nem tükrözi az Orbán-rendszert, létezésében nem tud függetlennek lenni tőle. A kurzus előző kirakatfilmjét, a Kincsemet még nem, vagy csak egészen közvetve formálta ez a beágyazottság: bár megjelent benne a néha kivagyiságnak tűnő Nagy Nemzeti Büszkeség, ez igazából még jól is állt neki. A Pappa Pia viszont már tökéletesen megmutatja, mi a baj ezzel a rendszerrel.
És a baj nem a pártpolitikai meggyőződés, nem is a közpénzek elosztása. Hanem az, hogy
Hogy az Andy Vajnáék által kiemelt összeggel, egymilliárd forinttal támogatott filmben, amelynek véletlenül épp Andy Vajna felesége, Vajna Tímea intézte a castingját, az első jelenetében feltűnik a visongva nevetgélő Vajna Tímea, amint a Parlament előtt jet-skizik, közvetlenül azután, hogy egy kedves hang bemondta, a filmhez jó szórakozást kíván a Rádió 1, ami Andy Vajna kormánypénzekkel kitömött tulajdona. Egy film, ami egy perc vagy talán csak harminc másodperc után mindezeket az információkat közölte magáról a nézőivel, olyan képzettársításokat indít be, amelyek méltatlanok a politikától függetlenül dolgozni kívánó művészekkel és a nézőkkel szemben is.
De ez a tudathasadásos állapot végig jellemző a film cselekményére is: elég csak annyit mondani, hogy a fent leírt körülmények között létrejött film arról szól, hogy a tisztességtelenül meggazdagodott vállalkozók mennyire gonoszak, amiért pofátlan előnyüket felhasználva elnyomják a szerencsétlen kisembereket. De nem ez az egyetlen olyan jellemzője, amelyben a Pappa Pia úgy tesz, mintha egész más erkölcsei lennének, mint amilyenjei valóban vannak. A főgazember elvetemültsége például abból is látszik, hogy a nőket csak a mellük és a testük alapján ítéli meg, és úgy akar sikert elérni, hogy minden pultosa bombanő. De eközben a Pappa Piában sem szerepel, a több száz statisztát is ideszámítva, egyetlen egy olyan nő sem, akinek ne felelne meg a teste tökéletesen a szépségideálnak. Máskor meg röhejesnek állítja be Reviczky Gábor figuráját, mert mindig A nézését meg a járását című mulatósklasszikust szeretné elénekelni – aztán persze csak bekerül a film slágerei közé ez a nóta is, és kábé erre megy a legnagyobb buli.
A sztori
A külföldről hazatérő utcazenész, Tomi (Szabó Kimmel Tamás) meg szeretné menteni nagyapja (Nagy Feró) csónakházát, ahol felnőtt, ezért romkocsmává alakítja az épületet, hogy a bevételekből visszafizessék a papi adósságait. De a helyre a szomszédos szórakozóhelyeket is birtokló, velejéig romlott üzletembernek, Wizynek (Stohl András) is fáj a foga, úgyhogy mindent elkövet, hogy ezt megakadályozza, és ledózerolhassa a csónakházat. Mit ad isten, Wizy birodalmának ügyvezető igazgatója pont az a Mara (Ostorházi Bernadett), aki Tomi barátnője volt egy éjszaka erejéig, azaz ők ketten hihetetlen, őrületes szerelmet éreznek egymás iránt, még ha ezt nem is ismerik be maguknak. Úgyhogy egyszerre indul el a harc Wizy megleckéztetéséért és azért, hogy a szerelmes szívek egymásra leljenek, miközben a Gyere haza, fiatal! program keretén belül megpróbálják itthon tartani Tomit is.
De van azért ennek a kettős értékrendnek, ennek a „kritizálunk valamit, de közben mi is pont úgy cselekszünk”-nek pozitívuma is: ez az egyetlen eleme a filmnek, ami bármilyen módon is köthető a mai – vagy bármikori – magyar valósághoz. És így legalább kötődik hozzá valamivel. Minden más olyan, mintha egy fura bolygón játszódna, ahol nem emberek, csak külsőre ahhoz hasonlító lények élnének. Itt akik egyszer, három éve egy éjszakát végigbeszélgettek félrészegen, talán valami hupák is volt, azok most ha meglátják a másikat egy nővel vagy pasival, akkor elborul az agyuk a hihetetlen féltékenységtől. És amikor mégis beteljesül ez a hatalmas szerelem, a szex után a férfi azonnal megvádolja a nőt, hogy az egészet csak azért rendezte, hogy a főnöke ellophassa az asztalra kitett befőttesüvegből a több millió forintját – ilyen a Pappa Pia forgatókönyvének dramaturgiája, pont ennyire értelmesek benne a fordulatok.
Ebben a filmben két barát között az okozza az életre szóló haragot, hogy az egyik elköltözött külföldre, ami természetesen azt is jelenti, hogy itthon megszűnt létezni. Ennyit tud a Pappa Pia a mai fiatalok legfontosabb sorskérdéséről, a menni vagy maradniról, Erasmusról, külföldi ösztöndíjról, határokon átívelő munkahelyekről, a haza fogalmának átalakulásáról: hogy vagy elmész, vagy itthon maradsz, átmenet vagy középút nincs, és ez egy hihetetlen súlyú döntés, szinte bűntett a maradókkal szemben.
Pedig egyébként a rajzfilmjeivel (Simpson család, Fecsegő tipegők) Amerikában világhírűvé lett Csupó Gábor filmje – Divinyi Réka (Csak szex és más semmi, Szabadság, szerelem) forgatókönyvével – úgy tesz, mintha nagyon is a máról szólna. Olyannyira, hogy egyértelműen a budapesti éjszakai élet korábbi maffiafőnökéről, Vizoviczki Lászlóról nevezi el a pont ugyanezzel foglalkozó főgonoszát, Wizyt. De ez is csak porhintés: a film képtelen – vagy nem is akar – bármi érvényeset mondani a magyar éjszakai életről, a mai bulikultúráról vagy a vállalkozók tegnapi-mai módszereiről. Annyit tud kihozni a helyzetből, mint valami rossz börleszk: Vizót, vagyis elnézést, Wizyt úgy kell legyőzni, hogy amikor pont nem figyel oda, egy fontos papírra más nevet kell írni. Ez a film nagy csattanója, és ez előtt sem áll senki a gyerekrajzfilmek szintjére jellemző konfliktusábrázolásnál egy csöppet sem komolyabban a témához.
De lehet, hogy mindez igazából annyira nem is érdekli a célközönség tagjait: a Pappa Piára nyilván olyanok fognak beülni, akik egy nyári limonádéra vágynak happy enddel és nosztalgiazenével. Meg Stohl Andrással.
Mindenből a legegyszerűbbet, a legsablonosabbat, a leggagyibbat adja, és ennyiben olyan, mintha Tibi atya rendezte volna. Legalábbis az ő oldalának lájkolói közé lövik a leendő nézőket az olyan beszólásokkal, mint hogy persze, rossz sört inni reggelire, de mit lehet tenni, ha nincs pálinka. Vagy hogy leszbikusnak lenni csak akkor gáz, ha kertészgatyát hord az ember lánya, amúgy meg manapság már azt sem tudhatja szegény vécés beengedő, hogy aki épp fizet nála, fiú-e vagy lány. Vagy hogy Nagy Feró ránézésre megmondja a nőkről, mi a melltartóméretük, a modellalkatú nőknek pedig egyébként minden vágyuk Feróval kefélni, édeshármasban.
Ebben a filmben az a poén, hogy az egyik srác rászól a másikra, hogy az ő nevében aztán ne beszéljen, aztán mégis elismétli ugyanazt, amit az ő nevében a másik mondott. Vagy hogy Wizy megrökönyödik azon, Feróék kocsmát akarnak nyitni az ő szórakozóhelye mellett, ezért kifakad: „Mi az, hogy kocsma?!”, mire a fogdmegjei elmagyarázzák neki, mit jelent a kocsma szó. De ez legalább illeszkedik a lélekrajz átgondoltságához: ez is, az is komolyan vehetetlen még egy zenés nyári limonádéhoz képest is.
Ennyire rossz szerintünk
Index: 2/10
És még a férfiak és nők ábrázolásában is remekül illeszkedik a Pappa Pia Tibi atya – meg amúgy a kormány – genderszemléletéhez. Igaz, van egy erős, önálló női szereplő is benne, aki végül megoldja a nagy konfliktust: Ostorházi Bernadett remekül hozza a kicsit karót nyelt, mindent véresen komolyan vevő, hideg, de belül egy kis melegségre vágyó figurát, feltűnően sokszínűen tudja használni az arcát, a mimikáját, többet tud vele elmondani, mint a film pár szereplője minden eszközükkel. De jellemzőbb a filmre az a jelenet, amelyikben Szabó Kimmel Tamás, a Borostás Férfi énekelni kezd, amitől az őt körülvevő nők felizgulnak, hordába verődve kezdik követni, vonaglanak és simogatják magukat. Vagy amikor a férfi elmegy elintézni a komoly feladatot, és ezt a nők úgy segítik, hogy megmutatják a melltartójukat a biztonsági őröknek, hogy addig se figyeljenek másra. És persze az erős, a karrierjét előtérbe helyező nő képét is sikerül árnyalni: a kötelező és ennek megfelelően hirtelen és ügyetlenül odarángatott szexjelenet után közli, valójában csak egy kis lazaságra, bulizásra vágyott ő is.
Csupónak – vagy a producereknek – arról sincs semmi ötlete, mit kezdjenek a zenével, túl azon, hogy a nosztalgiával majd biztos jól el lehet adni a mozijegyeket. Rakonczai Viktor zeneszerző semmi mást nem csinált, csak jellegtelen popdalokká hangszerelte a 70-es, 80-as évek slágereit: nincs bennük semmi olyan csavar, mint amikor a Pappa Pia nyilvánvaló előképében, a Csinibabában mondjuk a Kispál és a Borz formálta a saját arcára a Kicsit szomorkást. A Pappa Pia nem gondol semmit arról, hogyan lehetne megszólítani a mai magyar fiatalokat a régi zenékkel, hogyan lehet ezeket vonzóvá, trendivé tenni számukra, mi változott azóta és ezt hogyan lehet zenével kifejezni.
Az meg aztán pláne nincs meg a Pappa Piában, amit Tímár Péter talált ki a Csinibabához: hogy a rendezés ne egy tucatfilmet idézzen, hanem legyen benne valami egyediség. Hát a Pappa Piában egyediségből kevesebb van még a nem suttyó poénoknál is: a totálisan sablonos történetet totálisan sablonosan vették fel, rendezték meg, állították be; egyetlen dal alatt van némi közösségi médián ironizáló képi különcködés, de ez annyira kiugrik a maradék száz percből, mintha véletlenül került volna bele. A tánckoreográfiák jellegtelenek, a legkevésbé sem látványosak, a színészek között pedig nincs egy sem, aki a tisztességesen túl valami egyedit, különlegest, maradandót is vinni tudott volna az énekbe – igaz, erre az unalmas zeneszerzés sem teremtett számukra lehetőséget.
Ezért nem is érthető, miért szerepelnek énekesek is a színészek mellett: az ő hangjuk sem olyan, hogy az kárpótolna a színészi játékuk amatőrségéért, amit még jobban kidomborít, hogy profik mellett játszanak. Stohl András egyetlen dühös partraszállásában, Szabó Kimmel Tamás egyetlen csábos pillantásában, Ostorházi Bernadatt egyetlen szájösszeszorításában benne van az, mit jelent színésznek lenni. És mit jelent az a szakmai hozzáértés, az a szakmai alázat, aminek a leghalványabb nyomát sem lehet felfedezni a Pappa Pia környékén.
Rovataink a Facebookon