Miért ilyen idióta itt mindenki?

Nincs olyan, hogy „a magyar filmek”. Évek óta elképesztően jó magyar filmek (is) készülnek, amelyekben szinte semmi közös nincs: a Liza, a rókatündér és a Saul fia között nincs semmilyen más hasonlóság azon kívül, hogy milyen nemzetiségű a rendezője, ami igaz A torinói lóra és a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlanra vagy az Ernelláék Farkaséknálra is. Azt állítani, hogy a nézők azért nem néznek magyar filmeket a mozikban, mert a magyar filmek rosszak, teljes hülyeség, ami totális tájékozatlanságból fakad, és sok alkotó mindent meg is tesz azért, hogy ezt újra meg újra bizonyítsa.

Épp ezért szomorú különösen, amikor mégis moziba kerül egy olyan nevetségesen rossz, a szó legrosszabb értelmében amatőrnek tűnő, kesze-kusza, értelmezhetetlen film, ami ráerősít a károgók összes negatív előítéletére, és amire mutogatni lehet, hogy „ha ilyenek a magyar filmek, akkor senki ne csodálkozzon semmin”. Pedig nem ilyenek, csak, ahogy minden országban, van köztük ilyen is. Ilyen, mint a Halj már meg!, Kamondi Zoltán utolsó filmje, amelyet még ő forgatott le, de a vágásban és az utómunkában már nem tudott részt venni.

A film csak az alaptörténet alapjának alapját veszi kölcsön Márton László Ez csak egy hétköznapi látogatás című novellájából, aztán addig csavarja, amíg egyre kevésbé és kevésbé lesz komolyan vehető az egész. A visszafogottságában megkapó novellában

„Nehogy már azt gondolja maga, hogy a Gábor megfeledkezett magáról. Ő nem az a megfeledkezős fajta volt.” Ebben pedig benne van sok kis sorstragédia sok kis árnyképe a megtépázott büszkeségtől kezdve az ösztönig, hogy minden megalázottságban is keressünk valaki mást, aki nálunk is nyomorultabb.

A Halj már meg! viszont semmit nem akar vagy tud elmondani a helyzet kapcsán a lélekről, inkább egy elvetemülten erőltetett sztorit kreál belőle: hogy a férjnek egyszerre volt több élete, az egyikben a szeretett feleséggel, akinek nem lehet gyereke, a másikban a szeretővel, akinek viszont van, mégpedig tőle. A harmadik titkos életében pedig nagymenő műtárgycsempész volt fenyegető alvilági kapcsolathálóval. A negyedikben pedig megint más, de ez csak később derül ki, maradjon valami meglepetés is, mármint azon kívül, hogy ilyen filmek tényleg léteznek. És a haláleset miatt most egyszerre szakad minden mindenki nyakába, olyan túlzsúfolttá téve a forgatókönyvet, hogy felsorolni is nehéz mindent: a kamaszlány betegségét, ami miatt már most haldoklik, a maffia közvetítőjének alzheimeres mamikáját, az elveszett széfkulcsot, a Magyarországra utazó bűnözőt, a képbe valami fura okból berángatott meleg hoteltulajdonosokat, és mindezek mellé még az előző rendszer sötét örökségét befolyásos szülőkkel és politikai foglyokkal.

Ami már akkor sem ígérne sok jót, ha amúgy izgalmas és feszült lenne a történet, mert ennyiféle szállal nagyobbfajta csoda lenne, ha bármelyik is komolyabban ki lenne fejtve. És csodák most sincsenek: lélektanból gyakorlatilag nincs a filmben, hacsak azt nem tartjuk annak, hogy az özvegyek néha elsírják magukat, amikor eszükbe jut Gábor. De az új helyzet miatti érzések ilyenkor elképzelhető tucatjaiból csak annyi kerül a filmbe, amennyit egy perc gondolkodás nélkül, reflexből ki lehet találni. Így viszont a két főszereplőnek, Kováts Adélnak és Ónodi Eszternek is minimális feladata van, amit persze a legmagasabb szinten képesek kivitelezni, de rossz belegondolni, mennyivel több, mélyebb, összetettebb érzés fért volna még el ugyanebben a filmben, ha bárkinek is lett volna rá igénye.

A szocialista Magyarország kritikája, noha az dramaturgiailag nagyon fontos mozgatórugója az eseményeknek, szintén csak annyiban jelenik meg, hogy borzasztó dolog másokat feljelenteni.

És hiába dolgozott a forgatókönyvön az ország legjobb dramaturgjai közül szokatlanul sok, végül még erről is kiderül, hogy teljesen értelmetlen volt minden: csak az egyik főszereplőnek kellett volna megkérdeznie a folyamatosan vele lévő másiktól, hogy „Figyelj csak, nem láttál egy nyuszis kulcstartót?”, mire az azt felelte volna, hogy „Ezt itt? Nesze!”, öröm, boldogság, és jöhet is a végefőcím.

Ezeknél is komolyabb probléma viszont, hogy a – ha felszínes is, de – komolynak szánt, a múlttal való szembenézésről és a gyászról szóló részek a leggagyibb kabarétréfákat is alulmúló jelenetekkel keverednek. Homofób melegsztereotípiákkal agyoncsapott piti gengszter állít be egy szobába az „Itt nem lesz lövöldözés”-felkiáltás után, és lövöldözni kezd, aztán közli, hogy „Jajj, nem tudtam, hogy töltve van”. Máskor a kövér maffiózó lát meg emberhajsza közben egy nyitott babkonzervet a spájzban, úgyhogy önfeledten leül falatozni – nagyjából ezen a színvonalon. De nemcsak egyszeri „poénokról” van szó: a film fő konfliktusának feloldása is olyan ócska és röhejes, hogy nehéz elhinni, ezt bárki is komolyan gondolta.

És nem arról van szó, hogy amit Kamondi megálmodott, az a közreműködése nélkül végül nem tudott a kellő szinten megvalósulni, mert a történet is eleve hihetetlenül gyenge, és nincs egy jól megírt mellékszereplő sem. Törőcsik Mari karaktere például dramaturgiailag minden következmény nélkül kihúzható lenne a filmből, mert egy teljesen magatehetetlen nénikét játszik tolószékben, akinek egyetlen értelmes szava sincs – ami egyébként sok szempontból lealacsonyító ábrázolás, legyen szó akár az Alzheimer-kóros emberekről, akár a színészről. Hegedűs D. Géza figurájának, a kövér bűnözőnek valamiért teljesen debilnek kell lennie, noha eközben félnünk is kéne tőle, és akkor Koncz Gábor és Kőszegi Ákos meleg karaktereit jobb inkább nem is említeni.

Mindezek mellett már tényleg csak hab a tortán az egyébként két nőről szóló történet mérhetetlenül macsó férfiszemszögűsége. A két főszereplőnő egy percig sem jelenik meg önálló entitásként, csak egy férfi függelékei mindketten, ahogyan mindent a férfi szelleme és árnyéka irányít. A boldogság netovábbja ebben a világban egy-egy emlék arról, hogy a nő sört vitt a tévéző férfinek, vagy kielégíthette őt a kádban, az viszont egyetlen elkeseredett „te senkiházi!”-felkiáltást leszámítva fel sem merül, hogy a kedves elhunyt úr ne lett volna egy tiszteletreméltó, nagyszerű ember, még ha a szeretője vagy felesége nyilván egy ribanc is azért, amit tett. Erre a világképre csak ráerősít, hogy a női szereplők folyamatosan és általában teljesen indokolatlanul meztelenek vagy erősen alulöltözöttek: Pájer Alma Virág (Gábor lánya) például amikor először jár a feleség lakásában, gyorsan ledob minden ruhát és elmegy zuhanyozni, de a lánynak amúgy sem írtak felsőruházatot a filmbe, a nyilvános helyeken is csak melltartóban jár.

Nincs magyarázat arra, hogy mi is ez a Halj már meg!

még az ország legjobb színészei sem tudják megmutatni benne a tehetségüket. Nincs célközönsége, nincs stílusa, nincs mondanivalója. Nincs semmi, amiből akár csak következtetni lehetne arra, mégis miért kellett ennek a filmnek elkészülnie.