Minél hosszabb, annál jobban szeretjük

Emberek vagyunk, szeretünk rendes, tartalmas szolgáltatást kapni a pénzünkért. Étteremben még mindig a minél nagyobb adag számít, az ingyen újratölthető üdítőktől felcsillan a szemünk, és ha egy koncert rövid volt, akkor pampogunk miatta. Jó, persze, ha valami hosszú, az nem feltétlenül jó, például hosszan sorban állni még mindig a világ egyik legstresszesebb dolga, meg az bürokrácia kedvenc pszichológiai hadviselése, az órákon át ücsörögtetés sem annyira kellemes. De képzeljük el, hogy mi lenne, ha közben nézhetnénk egy filmet. Ráadásul nem kettőt, nem hármat, hanem egyet.

Most kerül a mozikba a Toni Erdmann című német vígjáték, ami a Cannes-i premierje óta teljesen megbabonázta a kritikusokat a furcsa humorával, és a néha húsbavágó mondanivalójával. Na és azzal, amit egy cikk sem felejtett el megemlíteni: hogy a film 2 óra 42 perc hosszú. Majdnem három órát eltölteni egy kicsit nyomasztónak tűnő német komédiában nem feltétlenül tűnik jó ötletnek, legalábbis papíron. Az igazságot megírtuk a kritikánkban, de addig is gondoljunk bele, hogy hány, sokkal, de sokkal hosszabb filmet habzsoltunk már életünk során, és hány olyanból lett kritikai és közönségsiker, ami jóval 3 óra felett van.

A lista persze nem teljes. Én önkényesen 180 percnél húztam meg a határt, pont kicsúszott a háromórás, elviekben kétrészes Adéle élete, illetve a mozikban két részben leadott Nimfomániás is. Meg hát a 200 perces A Gyűrűk Ura: A király visszatér is, és az 1927-es, négy órás Napoleon-film is, mert mint ahogy mondtam, önkényes vagyok.

A szarvasvadász (1978)

rendezte: Michael Cimino

183 perc

Legtöbben csak a vietnami, azon belül is kifejezetten az oroszrulettes jelenetekre emlékeznek Michael Cimino öt Oscart nyert drámájából. Pedig a háborús jeleneteknek van előzménye és utóélete is, a pennsylvaniai munkások életének realista, majdnem dokumentumfilmes bemutatása miatt is hosszabb A szarvasvadász, mint három óra.

Magnólia (1999) 

rendezte: Paul Thomas Anderson

188 perc

A Magnólia egyik DVD-kiadásának werkfilmjén van egy nagyon vicces jelenet. A rendező Paul Thomas Anderson feláll a filmben feltűnő kvízműsor díszletébe, a műsorvezetői pódium mögé, és a stábtagokat kérdezgeti teátrálisan, hogy szerintük milyen hosszú lesz a filmje. Négy óra! Öt! Kicsit, több mint három! Az utóbbinál PTA elkezd bólogatni. És biztos túlzásnak érződik ez a három óra, de el sem lehetne képzelni rövidebben ezt a rengeteg egymásba fonódó történetet, ami egy 1910-es évekbeli anekdotával kezdődik, és egy szó szerinti békazuhataggal ér véget, a közepén pedig Tom Cruise tart motivációs beszédet arról, hogy tisztelni kell a péniszt.

Titanic (1997) 

rendezte: James Cameron

194 perc

Cameron annyi időt, energiát, és pénzt ölt bele a Titanic tragédiájába, hogy már egészen nonszensznek tűnt. Az újságírók bukást vártak. A kritikusok szerint az igazi Titanic nem süllyedt annyi ideig, mint ez a film tartott. Aztán elkezdtek rá özönleni az emberek, és hirtelen ez lett minden idők legtöbb pénzt termelő filmje, azonnal megasztárt csinált Leonardo Dicaprióból (aki a Rómeó + Júliával már a közelébe került a státusznak, de most érte el igazán), fenntartotta egy másik irtó hosszú film, a Ben Hur 11 Oscar-díjas rekordját, és a jelenetei az egyetemes popkultúra részeivé váltak. James Cameron nagyon sokáig a világ ura volt, aztán az Avatarral az univerzumot is meghódította.

A keresztapa II (1974) 

rendezte: Francis Ford Coppola

202 perc

Hogyan lehet folytatni a világ egyik legjobbjának kikiáltott filmjét? Mondjuk úgy, hogy harminc perccel hosszabb lesz, és több szálon fog menni. A keresztapa II lett az örökös kivétele annak a kijelentésnek, hogy a folytatások mindig rosszabbak az eredetinél (a rövidebb filmek rajongói még az A birodalom visszavágot szokták felhozni), de Francis Ford Coppola megmutatta, hogy Mario Puzo regényéből nem volt elég csak az első filmet leforgatni, szükség volt egy 200 percnél hangyányival hosszabb másodikra is.

A hét szamuráj (1954) 

rendezte: Kuroszava Akira

207 perc

Már mindenki unásig ismeri azokat a jeleneteket háborús/bankrablós/bármilyen filmekből, amikben kell toborozni egy csomó markos legényt. Na, egy csomó okos ember szerint ilyet először A hét szamurájban láttunk. Aztán az amerikai remake-jében. Aztán az Egy bogár életében. Aztán a második amerikai remake-jében. És valahogy mindig elfelejtjük, hogy Kuroszava filmjei annyi mindennek voltak az alapjai, hogy legalább annyiszor kellene adni őket a tévében, mint azokat, amik aztán belőlük táplálkoztak. És akkor mehetne egész nap a tévékben az A testőr, és A vihar kapujában is.

Volt egyszer egy Amerika (1984) 

rendezte: Sergio Leone

229 perc

Sergio Leone nem gondolkodik kicsiben, a Volt egyszer egy Vadnyugat is próbálta az egész vadnyugat mítoszát összefoglalni, a technológia fejlődéstől kezdve a nők szerepéig. A tervezett trilógiájának második részével pedig azt mutatta meg, milyen Amerika is született ebből a világból, megváltozott-e bármi attól, hogy nem a pusztán lövik egymást az emberek bosszúból, hanem koszos téglaházak között a nagyvárosokban. Leone majdnem négy órás filmjét többször meg akarták csonkítani, az Egyesült Államokban nagyon sokáig csak egy fele ilyen hosszúra vágott, és állítólag teljesen értelmezhetetlen változat keringett, de ebből a hosszú az igazi.

Hamlet (1996) 

rendezte: Kenneth Branagh

242 perc

Vicces belegondolni, hogy a kilencvenes években mennyi Hamlet-feldolgozást kaptunk. Az évtizedet Franco Zeffirelli filmje nyitotta 1990-ben, Mel Gibsonnal a címszerepben, majd ugyanabban az évben elkészült a Rosencrantz és Guildenstern halott, 2000-ben pedig már jött a modern változat Ethan Hawke-kal. A kettő között pedig feltűnt Shakespeare helytartója, Kenneth Branagh, és úgy döntött, hogy semmi szükség nincsen itt megújításra, meg változtatásra: egyszerűen mondatról mondatra feldolgozta a Hamletet. Az egészet. A gyönyörű kiállású filmje (65mm-es filmre forgatták, mint például az Arábiai Lawrence-t) roppant hosszú, viszont még így, ilyen formában tényleg érdemes legalább egyszer látni. Én kicsit sajnálom, hogy csak tévében láthattam.

XX. század (1976) 

rendezte: Bernardo Bertolucci

317 perc

Egy ilyen címmel milyen hosszú is legyen egy film? Bernardo Bertolucci történelmi eposza a XX. század elejétől a közepéig tart – főszerepben Gerard Depardieu és Robert De Niro –, de észben tartani is sok, hogy hány változatban létezik. Ha minden igaz, akkor a 5 órásnál hosszabb az igazi, ebbe visszakerültek olyan jelenetek, amikről az akkori forgalmazók hallani sem akartak: ahogy állatokat ölnek benne, vagy ahogy a két főszereplő meglátogat egy prostituáltat. Bertolucci eredetileg hatrészes tévésorozatnak szánta a filmet, aztán közben jött rá, hogy a története nagyvászont igényel.

Sátántangó (1994) 

rendezte: Tarr Béla

450 perc

A magyar filmkészítés csúcsteljesítménye, sőt, a külföldi sajtót elnézve nem kellene magunkat Magyarországra korlátozni. A Sátántangó önmagában fogalom a hangulata, és főleg, az embertelen hossza miatt. Az is tudja mi ez, aki sose látta, akik pedig látták (a városi legenda szerint Brad Pitt rajongó), azok egy életre nem felejtik. Öt éve és öt hónapja volt az,hogy kollégáink leültek, és végignézték az egészet egyhuzamban, még mindig tanulságos olvasnivaló. 

Soá (1985)

rendezte: Claude Lanzmann

566 perc

Claude Lanzmann azt vallja, hogy a holokauszt annyira embertelen volt, lehetetlen ábrázolni filmvásznon. Mégis megdícsérte tavalyi Oscar-díjasunkat, Nemes Lászlót, a Saul fiát pedig az anti-Schindler listájának nevezte. Ő már csak tudja, miről beszél: a Soá egy teljes hosszában kilenc órás dokumentumfilm, amiben Lanzmann a népirtás túlélőivel, majd később a megszökött elkövetőkkel készített titokban interjúkat. De egy dokumentumfelvétel sem szerepel benne a második világháború idejéről. Lanzmann öt évig vágta, manapság a legnagyobb hatású és a legjobb dokumentumfilmek között tartják számon.