Johann Sebastian Bachhal csaptunk bele a lecsóba

10
2015.03.28. 20:45

Nagyon sok restanciám van önmagammal szemben. Miután több könyvet is elolvastam az LSD-ről, érdekelt, hogy mindaz, amit regéltek róla, mennyire igaz. A hallucináció, hogy megvilágosodik az ember tőle, hogy megváltoztatja a hozzáállását a saját létezéséhez, hogy pár kósza dolgot a fejben pontokból vonalakká, majd geometrikus alakzatokká köt össze. A kíváncsiságon túl nem nagyon merészkedtem tovább, ugyanis gyermekkoromban szinte napi szinten voltak pánikrohamaim, amit úgy tudtam legyűrni, ahogyan Münchhausen báró húzza ki magát a hajánál fogva az ingoványból a legendás mesében.

Az, hogy zenéléssel szeretnék foglalkozni, gyerekkorom óta világos volt. A teljesen haszontalan orvosi segítség és a még haszontalanabb gyógyszeres kezelés helyett feltúrtam az ingujjamat, és eldöntöttem, hogy felülkerekedem ezeken a rohamokon. Sikerrel, de élénkek még az emlékek, amikor azt hittem, másodpercek választanak el a haláltól, és amikor úgy éreztem, hogy mindenhol jobb lenne, még a túlvilágon is, mint hogy az adott állapotban még egy másodpercet eltöltsek. Ezzel az előélettel és a rossz tripek legendájával hosszú folyamat volt, mire rávettem magam, hogy kipróbáljam az LSD-t. 

Valahol vidéken játszottunk, amikor odalépett hozzám egy jó állapotban lévő rajongó, aki a rojtosra repedt cintányéromat szerette volna megszerezni. Rögtön rábólintottam a végső ajánlatára, ami 10 darab bélyeg volt. El is fogyasztottuk egyik zenésztársammal, aki mai napig egyik legközelebbi barátom, így ismertük mindkettőnk akkori lelkiállapotát, ami nem volt épp’ a legmegfelelőbb erre a kísérletre. Ez a hazafelé úton nem volt annyira világos, az ugyanis még hatalmas vidámságban telt. Még az Oktogonon is visítva röhögtünk a megboldogult Rotschild közértben, ahol grillcsirkét rendeltünk. „Két kicsi uborkát kérünk, de ha az nincs, akkor jó lesz az az egy nagy “ – mennydörögte lábujjhegyen a barátom, majd a sikeres vásárlást követve elindultunk akkori albérletembe. Itt aztán a grillcsirkét lakmározva elkezdtünk józanodni, aminek következtében jött a totális rémálom.

Egy pánikroham után kivettem számból a falatot, ami kivirágzott, majd jobbnak láttam lefeküdni. Ekkor a barátom csecsemő méretűre zsugorodott, én pedig megnőttem a szemében. Megkérdezte, mit keresek ott fent, majd észrevettük, hogy elkezd lefolyni az ágyról. Ezt az értékes embert nem hagyhattam veszni, így felugorva az ágyra, felrántottam. Ekkora mindketten alsónadrágra voltunk vetkőzve, ő betakarta magát, és akkor jött a fő probléma: lábai a takaró alatt átváltoztak csirkelábakká. „TAKARD LE A KIBASZOTT CSIRKELÁBAIDAT, BASZD MEG” – üvöltöttem neki, reggel fél 8 táján. Hasonlóan nyomasztó hangulatban telt az egész nap, szép lassan szűnt meg a bélyeg hatása. Lemmy a könyvében az egész hetvenes éveket a pszichedelikus drogoknak szentelte, mi ezt a fejezetet lezártunk egyetlen vasárnap alatt. 

Aztán teltek az évek, és arra gondoltam, ha nem vadállat módjára zabálom a bélyeget, mint kisgyerek a franciadrazsét, talán lenne értelme újra foglalkozni ezzel a dologgal. Erre volt remek alkalom a Müpa 24 órás Bach-maratonja. Egyrészt a Müpa nagy tere nyugtató hatással van rám, másrészt Bach pont életének harmincas éveiben töltötte a legszebb  és legtermékenyebb éveit. 

Természetesen eszem ágában nincs magamat bármilyen szinten Bach nagyságához hasonlítani, azonban az én életem is egy számomra eddig ismeretlen nyugalomban és termékenységben gazdagon telik, így elhatároztam, Bachot fogom segítségül hívni, hogy újra nekiugorjak ennek a szerény emberkísérletnek. 

Hiszen Bach is a fent már taglalt restanciák egyike volt. Emlékszem egy barátomra, aki tizenöt éve minden lemezét elajándékozta, és azt mondta, hogy ezentúl csak Bachot fog hallgatni. Érdekelt, hogy mitől lett számára ilyen mélységű és méretű mester Bach, míg nekem egyike az ősz, bongyor hajú zeneszerzőknek, akiknek ha valaki bajszot rajzolt, akkor az egyébként halvérű ének-zene tanár tajtékozva őrjöngött, miközben véste az intőt. Valamiért a magyar zenetörténet-oktatás egy borzalmas tévúton halad, hogy szinte kivétel nélkül mindenkinek ilyen történetek jutnak eszébe olyan kolosszusokról, mint például Johann Sebastian Bach. 

Ennek fényében nem volt meglepő, hogy pár megszállott és a koncert közötti szünetekben szenvedélyesen beszélgető tizenévesen kívül javarészt nyugdíjasok vettek részt a Bach-maratonon. Pedig Bach zenéje, mint az én példám is mutatja, semmi mást nem kíván, csak azt, hogy megfelelő csatornán jusson el az emberhez. Amikor Bachról tanultam, nem voltam elég érett, nem voltam elég nyitott arra, hogy vele foglalkozzam, és nem volt segítségemre egy tanár sem. 

A Müpa láthatóan törekszik a fiatalok és a középkorúak becsalogatására, az esemény arculatáról elsőre azt hittem, hogy Fenyő Miklós új lemezét hirdeti; az éjszakai koncerteket pedig nagyon komoly vetítéssel vértezték fel. Utóbbi ízlés kérdése, nekem az első negyed bélyeg benyalása után érdekes élmény volt méregetni, hogy ez most akkor vetítés, vagy csak én képzelem azt, hogy mozog az elektromossággal feltöltött orgona, valamint a karzatokon mozgó, nokiás kígyós játékra emlékeztető suhanó csík, de megerősítették a mellettem ülök, hogy ők is azt látják, amit én. 

A koncepció viszont mindenképpen dicséretes. Jó ötletnek tartom, hogy egy ilyen maraton keretében lehetőség nyílik egy zeneszerző teljes munkásságával foglalkozni úgy, hogy a hallgató figyelmét ne vegye el semmi. Itt konkrétan terítékre került Bach összes orgonaműve. Rögtön a koncert nyitó darabjaként el is hangzott a híres d-moll toccata és fúga (ld. fentebb), hogy utána a kötelező kört letudva utat nyisson Bach obskúrusabb darabjaihoz, amiből egy csomó teljesen modernnek hatott számomra. 

Aki most azt várja, hogy belekezdek egy hasonló történetbe, mint ami az írás elején, az csalódni fog. Bár egy bivalyabb bélyeggel voltam felvértezve, hallucináció csak ritkán következett be, és azok is csak pár másodperces bevillanások voltak. Néha egy-két embernek beesve láttam az arcát, illetve a klasszikus röhögőgörcs sem maradhatott el a szünetben. Mivel óvatosan adagoltam, teljesen magamnál voltam, és mindössze annyi történt, hogy komplett  napszakokra kikapcsolt az időérzékem. 

Az est szinte egy nagy koncert volt, minimális megszakításokkal, aminek a végén mi, akik 24 órát töltöttek Bach bűvöletében, szintén a színpadon találták magukat. Mellettem egy egykori, konzervatóriumot végzett orvos ült, aki óriási lelkesedéssel és szenvedéllyel szidta az est egyik fellépőjét, mert szerinte bájgúnár volt, és elkövette a főbenjáró zenei bűnt: chopinesen játszott barokk zenét.

Mellette a gyerekek csillogó szemmel fúgákról beszélnek. Ha egyszer lesz egy flashbackem, remélem, az lesz, hogy kinyílik az ég tízéves, intővel küzdő fejem fölött a tanteremben, lenyelik a zenetanáromat, és elkezdünk végre úgy beszélni Bachról, ahogy mindig is kellett volna.