Örülhet-e Orbán Viktor?

Emmanuel Macron francia elnök, miután tavasszal eléggé meglepő módon Európa- és piacpárti ígéretekkel sikerült leuralnia hazája politikai palettáját, azóta meg kevésbé meglepő módon történelmi mélypontra erodálta népszerűségét, mostanában azt hangoztatja, hogy szívesen megpróbálná megreformálni Európát. Ezt azonban természetesen csak Németországgal lehet, pont ezért is mondogatta az utóbbi időben, hogy a német választások után kezdődhet az igazi munka: Angela Merkellel karöltve egy új, erősebb és integráltabb Európát akar építeni.

Tehát hiába az utóbbi évek válságai és kisebb-nagyobb nacionalista-populista lázongásai, ennek mind vége lesz. Európa újra erős, és az uniós integráció a sokéves bukdácsolás után visszatérhet a régi, megszokott kerékvágásba, amikor azon megy a huzavona, hogy pontosan hogyan is vonják még szorosabbra az uniót, nem azon, hogy ki akar kilépni.

Na, hát ebbe az elképzelésbe kissé belekavart a német választás, és nem csak a szélsőjobbos, EU-szkeptikus Alternatíva Németországnak (AfD) előretörése miatt. Angela Merkel hiába nyert, pártja, a Kereszténydemokrata Unió (CDU) meggyengülve került ki a voksolásból, a másik nagy EU-barát erő, a történelmi mélypontra süllyedő szociáldemokraták pedig rögtön közölték, hogy nekik négy év elég volt a nagykoalícióból. Így Merkelnek egyetlen lehetőség maradt a parlamenti többségre: a negyedik helyezett szabad demokratákat (FDP) és a Zöldeket kell megpróbálnia összerántania egy koalícióba. Ez egyrészt eleve nem lesz egyszerű, másrészt ha sikerül is,

Ami pont hogy nem a Macron-féle egyesült Európa irányába mutat.

Az Orbán-kormánynak ettől mondjuk még nem feltétlenül jó az eredmény, mert hiába szabadult meg a nagy ellenség szocdemektől, a Zöldek és a liberálisok sem szeretik, ami hazánkban folyik. A menekültek befogadását elutasítókkal szemben pedig pont az AfD sikere miatt gyorsan fogy a türelem Berlinben. A kérdés csak az, hogy mekkora politikai akarat lesz bármiféle büntetésre.

Liberális liberális farkasa

Ugyan önellentmondásnak tűnhet, de a liberális Macron nagy terveinek pont a liberális szabad demokraták állhatnak útjába. A francia sajtó egyenesen arról írt, hogy Macron számára rémálom lenne az FDP kormányra kerülése. A német liberálisok ugyanis hallani sem akarnak a francia elnök terveiről. 

Emmanuel Macron közös európai valutaalapot akar létrehozni, az eurózóna élére pedig külön pénzügyminisztert állítana, aki valamiféle költségvetést is kapna. Ehhez pedig külön parlament is dukálna a valutaövezetnek a közös döntések meghozataláért. Emögött az az elképzelés, hogy

• egyrészt a nagyobb összetartás nagyobb biztonságot is jelent, így könnyebb lenne kivédeni és kezelni a jövőbeli esetleges válságokat;
• másrészt a gyengébb eurózónás államok a közös pénzből befektetéseket kaphatnának a különböző államháztartási reformokért cserébe. Ezt részben közös kötvénykibocsátással, részben nemzeti befizetésekkel finanszíroznák. 
• Végül pedig Macron szerint az eurózóna csak akkor működhet jól, ha az egyes nemzeti gazdaságok a mostaninál szorosabban összefonódnak, például akár az adóztatást is harmonizálják.  Ezért végső soron a terv hosszabb távon egy eurózónás politikai unió irányába mutat.

Macron kedden készül nagy beszédet tartani a konkrét javaslatairól, amivel azt akarja elérni, hogy a téma része legyen a német koalíciós tárgyalásoknak. Az amúgy az európai pénzügyekben jellemzően vaskalapos németek meggyőzése érdekében pedig engedményeket is hajlandó tenni a liberálisok felé. Például a közös költségvetést kis összegekkel kezdené, és később növelni a tétet; és a pénzügyminiszter hatalmát is csak fokozatosan bővítené.

Merkel korábban óvatosan támogatta a tervet, bár már ő sem állt ki mellette fenntartások nélkül, a közös eurózónás költségvetés például neki is sok volt. Kérdés, hogy a kancellár visszafogott lelkesedése mire lesz elég annak fényében, hogy

amiért közös valutaalapot akar. És azt is gyorsan leszögezte, hogy Németországból "nem fog pénzvezeték vezetni" más uniós államokba.

A pénzügyet akarják

Christian Lindner FDP-elnök nem az eurózóna mélyítésében látja a kiutat, és nem kér sem a parlamentből, sem a pénzügyminiszterből, sem semmiből. Ehelyett már-már a briteket idéző szólamokat penget:

• Ő egy “sokszínű Európában” hisz: senkit nem akar euróbelépésre kényszeríteni (ahogy mondjuk Jean-Claude Juncker), és nem akar új szabályokat sem.
• Inkább a régiek keményebb betartatását, például az államháztartási szabályok megszegésének szigorúbb büntetését támogatja.
• Emellett kivágná a görögöket az eurózónából (igen, Németországban sokan még mindig nem estek túl ezen a témán), a britekkel viszont jó kapcsolatra törekedne a brexit ellenére. 
• Macron meg szerinte inkább foglalkozzon Franciaország megreformálásával, azzal többet tesz Európáért.

Ez már csak azért is érdekes, mert az FDP közölte, csak akkor lép koalícióra, ha megkapja a pénzügyminiszteri pozíciót; ami ugye nagyjából azt jelentené, hogy az ő kezükben lenne a gyeplő a fenti ügyekben. Az viszont izgalmas meccs lesz, hogy sikerül-e kirúgatniuk a CDU egyik legöregebb rókájának számító, a pénzügyminiszteri posztra vasárnap délutánig bebetonozottnak látszott Wolfgang Schäublét. 

Apropó Schäuble: a mostani pénzügyminiszter sem Macron nagy rajongója. Amivel nincs egyedül a CDU-ban: Merkel körül is van egy erős csoport, amelynek tagjai túl szabadosnak, túl "délinek", nem elég takarékosnak és költségvetési fegyelemre erősen veszélyesnek tartják Macron terveit. Merkel meggyengülésével pedig az ő befolyásuk is erősödhet.

Ha végül az FDP-é lesz a pénzügy, az nemcsak az uniós integrációra lehet nagy befolyással, hanem a német gazdaságra is. A pénzpiacoknak ugyanis nagyon tetszik üzletbarát, adócsökkentős programjuk, amivel felráznák az amúgy elég jól duruzsoló, de szerkezetileg kicsit a 20. században ragadt, és ezzel egész Európát visszahúzó német gazdaságot. A másik oldal szerint ezzel a felrázással viszont pont azt a szociális rendszert barmolnák szét, amelynek köszönhetően a német társadalom az AfD ellenére is relatíve stabil, prosperáló és szélsőségektől mentes maradt.

Európa helyett Jamaika

Persze az FDP hiába alakult át az utóbbi négy évben, és hiába született újjá kvázi liberális populista pártként, amely egyszerre épít a CDU kimért (más vélemények szerint nem létező) gazdaságpolitikáját övező csendes elégedetlenségre, és az általános német megvetésre az unió "pazarló déli országaival" szemben. Ettől azért még nem a pokol lovasairól van szó, és korántsem biztos, hogy végül célt érnek.

• A liberálisok terveivel kapcsolatban érdemes legutóbbi (2009-2013 közötti) koalíciós teljesítményükre gondolni, amikor nagyjából semmit sem vittek véghez ígéreteikből. Pont ezért is ragaszkodnak most a pénzügyi tárcához, annak idején ugyanis azért nem tudták meglépni, amit akartak, mert nem övék volt a pénzügy.
• Eltökéltségüktől függetlenül azonban könnyen lehet, hogy ismét csak nagy volt a szájuk, és végül a hatalom reményében kapnak pár gumicsontot Merkeltől, valódi befolyást az európai ügyekre viszont nem nagyon.
• A legtöbb elemző pedig eleve pálfordulást vár. Valamiért a piacokon elterjedt vélemény, hogy a kormányon benő majd az FDP feje lágya, és elkezdik megszeretni a francia–német-tengelyt, még ha Macron terveit erősen felvizezik is. 

Merkel a kampányban elég visszafogott és diplomatikus volt Európa ügyében, és hiába integrációpárti, azért minden ügyben megtartotta legendás semmitmondását. Úgyhogy a CDU részéről is van mozgástér, és mivel elsősorban az EU-szkeptikus, bevándorlásellenes szélsőjobb felé vesztettek szavazókat, most úgy tűnik, hogy hiába beszélt Merkel vasárnap esti beszédében erős Európáról, per pillanat a CDU-nak sem az uniós integráció gyors és jelentős mélyítése a legfontosabb feladata. Az pedig biztos, hogy Macron így is, úgy is elég rosszul érzi magát.

Az is érdekes lesz, hogy

A Zöldek a kampányban keményen gyalázták a számukra túl piacpárti és “klímaváltozás-tagadó” FDP-t, sőt egy zöld képviselő egyenesen az AfD-hez hasonlította a szabad demokraták uniós elképzeléseit. De korábban az FDP vezetője is elvetette a három párt színei miatt Jamaika-koalíciónak nevezett lehetőséget.

Ennek ellenére a hatalom hívószava mégis erősebb lehet, mint egymás gyűlölete, legalábbis vasárnap este már mindenki nyitottabb volt az együttműködésre. Ezt az is segítheti, hogy a melegházasság megszavazásakor például egymásra talált a két párt, és ugyan szükség szülte, de Schleswig-Holsteinben már működik kicsiben egy Jamaika-koalíció, annyira nem is nagyon rosszul. (De a CDU-nak saját testvérpártjával, a bevándorlásban keményvonalas, de a kormány enyhébb politikája miatt vasárnap nagyot bukó bajor Keresztényszocialista Unióval is meggyűlhet a baja.)

A kérdés csak az, hogy melyik területeken és mekkora befolyása lenne a Zöldeknek. Ők gazdaságilag és Európa terén is sokkal balosabbak mindenkinél, ám vélhetően megelégednének azzal is, ha megkapnák a számukra fontos területeket, jelesül a jelenleg kicsit nyögvenyelősen haladó energiapolitikai reformot és a környezetvédelmet.

Ettől függetlenül azonban nyilván nem jönne ki jól szavazóbázisuk felé, ha egy véresen kapitalista, az európai szolidaritást elvető gazdaság- és pénzügypolitikát folytató kormány munkájához asszisztálnának a parlamentben. Bár számukra az EU nem prioritás, ők is az erősebb Európában hisznek, ám esetükben a szabad demokratákkal és a CDU konzervatív szárnyával ellentétben egy jóval szolidárisabb és az üzleti világ túlkapásaival szemben jóval keményebben fellépő erős Európáról van szó. Ha tehát lesz ráhatásuk az európai ügyekre, akkor minden téren balra ránthatják a kormányt.

Ez viszont mind a macroni, mind a merkeli, mind a szabad demokrata álláspontot összekuszálná. Ahogy a Német Marshall Alap egyik vezetője fogalmazott, a Jamaika-koalícióban

a nem pártja, az igen pártja és egy, a fokozatosságban hívő kancellár venne részt. Ezek nem ideális feltételek a francia-német alkuhoz.

Orbán imája csak részben hallgattatott meg

Bár a bevándorlás kérdésében jó párszor szembementek egymással, és Merkel itt-ott beszólogatott Orbán Viktornak a választási kampányban, azért a magyar miniszterelnöknek nem Merkeltől van félnivalója. Nem véletlen, hogy a voksolás előtt arról beszélt, Merkel győzelme magyar érdek, sőt egyenesen csendes imát mormolt a kancellárért. Pont ezért Merkel gyengülése miatt nem lehet boldog Orbán, bár annyira izgulnia sem kell egyelőre.

Merkel a Budapest és az Európai Unió közti kvótavita miatt hiába fenyegette meg Orbánt az uniós pénzcsapok elzárásával, és hiába osztotta ki Orbánt a kancellárjelölti tévévitában, a kampányban elhintett egy-két keményebb mondat ellenére még mindig messze vele jár a legjobban a Fidesz. Merkel ugyanis alapvetően nem akarja fölöslegesen megbolygatni a hajót. Keményebb nyilatkozati a kampány kontextusában értelmezendők, és elsősorban két dologhoz lehet kötni őket: 

• Egyrészt a menekültválság miatt rengeteg támadás érte Merkelt, emiatt pedig a felelősséget igyekezett Orbánra tolni: azzal érvelt, hogy mivel a renitens és csökönyös Orbán nem akarta megoldani a helyzetet, Németországnak kellett cselekednie. 
• Másrészt a német sajtóban elég gyakran kerül elő az Orbán-kormány mint demokráciaromboló és uniós renitenskedő, ezért valamelyest erőt kellett mutatnia a kérdésben. Mivel pedig Orbán a menekültkérdésben folyamatosan bírálja Merkelt, az uniós szolidaritás hiánya miatt is visszaütött.

Ha azonban nem a nyilatkozatokat, hanem a tetteket nézzük, akkor Merkel eddig vajmi keveset tett Magyarország megrendszabályozásáért. Hiába hidegült el látványosan a német-magyar viszony, Berlin konkrét ügyekben nem akart keresztbe tenni Budapestnek, és a jogállamisággal kapcsolatos, illetve a menekültügyi hadakozásba sem avatkozott mélyen bele, hagyta, hogy az EU lemeccselje a magyar kormánnyal a dolgot. Ahogy azt is relatív nyugalommal tűrték, hogy fideszes politikusok és kormánytagok néha tényleg egészen alpári és övön aluli stílusban gyalázták Merkeléket. 

Lesz-e büntetés?

Bár retorikailag az utóbbi időben kicsit valóban erélyesebbek a németek, ez azonban, ahogy a Political Capital elemzője is írta, nem feltétlenül jelenti, hogy a gyakorlatban is keményebb bánásmódra kell felkészülnie a Fidesznek.

A szocdemek meggyengülése kifejezetten jól jöhet Orbánnak, hiszen Martin Schulz mindig is keményebb hangnemet képviselt Magyarországgal szemben, már az EU-parlament elnökeként is rutinszerűen osztotta a magyar kormányfőt. Ettől függetlenül a két potenciális koalíciós partner, a Zöldek és az FDP legalább annyira kritikus a Fidesszel szemben, mint a szocdemek, tehát Orbán tőlük sem számíthat szívességekre.

A Zöldek a menekültkérdésben messze a legliberálisabbak Németországban, ezért e téren nekik különösen szálka a szemükben a magyar álláspont. És az FDP is keményen beszólt és következményeket követelt, amiért a magyar kormány elutasította az Európai Bíróság kvótaperben hozott ítéletét. Ők általában véve is azt hangoztatják, hogy akik nem fogadják be a menekülteket, azok fizessenek azoknak az uniós tagállamoknak, amelyek ezt megteszik.

De az AfD előretörése, illetve a három koalíciós párt elképzelései közti különbségek miatt egyelőre nem tiszta, hogy a németek menekültügyi politikája merre megy majd, és milyen vehemenciával akarnák egyáltalán emiatt ütni Magyarországot. Hiszen az FDP és a Zöldek álláspontja között jelentős szakadék tátong, a bajor konzervatívokról nem is beszélve. A Politico szerint az mindenesetre biztosnak látszik, hogy

mert nagyrészt az európai szolidaritás hiányának számlájára írják az AfD sikerét. Kérdés, hogy meddig akar elmenni Berlin, illetve meddig hajlandó ellenállni a magyar kormány, a frontvonalak egyelőre homályosak. Az viszont elég ironikus, hogy miközben a magyar kormány hajlamos nagy megelégedéssel fogadni a nyugati bevándorlásellenes és EU-szkeptikus pártok feltörését, ez esetben pont egy bevándorlásellenes és EU-szkeptikus párt választási sikerei sarkallhatják arra Berlint, hogy végre odacsapjon Magyarországnak.

A nagy dorgálás esélyét viszont erősen csökkenti, hogy akárhogy is nézzük, Magyarország mára kvázi a német gazdaság részévé, vagy legalábbis a német ipar egy elég fontos kiszolgálójává vált. A CDU-t márpedig legendásan erős szálak fűzik a német iparhoz, és az üzleti élet nagy barátjának számító szabad demokraták sem akarnának feleslegesen vihart kavarni az Audi és a Mercedes hátországában. 

Miközben a legfőbb eszköz az unió és Berlin kezében az EU-s támogatások megvonása lenne, ez érzékenyen érintené az ezekből a forrásokból hazánkban is elég szépen részesedő német cégeket is. Ezt egyébként korábban a német EU-biztos is elég kendőzetlenül bevallotta, Németország pedig jellemzően nem az az ország, amelyet az ipar gördülékeny működésénél bármi is jobban érdekelne. Különösen nem kelet-európai államok belső ügyei. 

Másodvonalba kerülhetünk

Ezen az változtathatna, ha a magyar kormány olyan messzire menne a menekültügyben vagy az uniós ellenszegülésben, ami már tényleg teljesen vállalhatatlan Berlinnek. Azonban ameddig az EU-ból csordogál pénz Budapestre, addig Orbánék azért csak képesek lesznek megállni egy bizonyos határon, legalábbis a politikai logika ezt diktálná.

Ráadásul ha valóban az FDP kezébe kerül a pénzügy, és így hatalmat is kapnak a "sokszínű Európa" megvalósítására, az alapvetően nem lenne rossz Orbánnak, hiszen más megközelítésből és kevésbé konzekvensen, de ő is valami hasonlóról beszél. Attól pedig nem kell majd félnie, hogy az FDP (ahogy azt tervezi) a költségvetési szabályok be nem tartása miatt bünteti majd Magyarországot, hiszen ebben legalább jók vagyunk.

Az viszont egyáltalán nem valószínűtlen, hogy a Jamaika-koalíció esetén is létrejönne a Macron által hangoztatott és Merkel által is kvázi elfogadott kétsebességes Európa, ahol a “magországok” mélyítenék egymás között az integrációt, a többiek meg maradhatnának a széleken. Hiába nem ért egyet Macronnal a legtöbb dologban, ezt a csapásirányt erősen támogatja az FDP is: akik nem akarnak jönni a Nyugattal, azokat hagyjuk a fenébe.

Egy kétsebességes Európában viszont Magyarország (szándékosan) az integráció második vonalában találná magát. A jelenlegi kormányretorika fényében nehéz elképzelni, hogy a Fidesz hajlandó lenne belemenni az uniós integráció mélyítésébe. Így tehát

Ez a Fidesz hatalompolitikai szempontjainak bár megfelelhet, az országnak és a magyar gazdaságnak annyira mégsem lesz jó, főleg ha más régiós államok – például Csehország vagy az eleve eurózónás Szlovákia – beszállnak a projektbe. Ez esetben ugyanis gazdasági téren versenyhátrányba kerülhetünk egész egyszerűen azzal, hogy a Magyarországgal való üzletelés relatív költségei nőni fognak a Nyugat-Európával jobban összefonódó csehekhez vagy szlovákokhoz képest.

Annyira a németek sincsenek rendben

A német választás azt is megmutatta, hogy stabilitás ide, prosperáló gazdaság oda, azért a menekültválság arrafelé sem tűnt el nyomtalanul, és a szélsőjobb sok évtizedes bujkálás után újra visszatért Európa legnépesebb államába. Ettől függetlenül az AfD harmadik helyét sem kell túlmisztifikálni: hiába van ezzel tele az európai sajtó hétfőn reggel, a 13,5 százalék bár áttörés, de elég soványka.

Ugyanígy elsőre erős túlkapásnak tűnik az angolszász sajtó azon riogatása is, hogy itt aztán megroppant a konszenzusos német politikai kultúra, és az AfD a német politikai stabilitás végének kezdetét jelenti. A szélsőjobb feltörése egyelőre korántsem biztos, hogy tartós lesz, a feltörés oka ugyanis kezelés alatt van. 2015 óta nagyot fordult Merkel befogadáspolitikája, és az biztos, hogy a következő négy évben nem fog újra előfordulni, hogy egymillió ember érkezzen rövid időn belül a németekhez. 

Ettől függetlenül belpolitikailag mégis az AfD lett a voksolás fő témája, és a CDU és a következő kormány, bármilyen összetételben is áll majd fel, nyilván az AfD letörésére (is) fog törekedni. Kérdés, hogy ez mennyiben jelenti az AfD-hez való közeledést, azaz a rendpártiság erősödését, a kisebbségekkel szembeni tolerancia csökkenését, és általában véve a politikai paletta jobbra tolódását. Hollandiában és Franciaországban például a jobbközép a szélsőjobbos témák és retorika óvatos felkarolásával próbálta kifogni a szelet a radikálisok vitorlájából, nem sok sikerrel. Mondjuk a Zöldekkel a kormányban ez azért a németeknél elég nehéz lenne. 

A sok kérdőjel között mindenesetre az biztosnak tűnik, hogy ha gyengült is, de a következő német kancellár mégis Angela Merkel lesz. Ezért aztán az is valószínű, hogy a fenti kérdésekre nem kapunk majd igen/nem választ. Ha Merkel vezetési stílusából és eddigi hozzáállásából indulunk ki, akkor a problémák megoldását

• a diplomatikus jobbra-balra beszélés,
• a lehetőségek mérlegelése,
• a hosszas egyeztetések,
• majd egy kellően középutas, de alapvetően nem kifejezetten rossz, bár nem is nagyon jó döntés meghozatala fogja jellemezni.

Merkel nem siet sehová, ezt eddig is lehetett tudni, úgyhogy a koalícióalakítás akár hónapokat is igénybe vehet. Ezalatt pedig sok minden változhat: megenyhülhet az FDP, bekeményíthetnek a Zöldek, fellázadhatnak a bajorok, vagy akár Merkel saját pártján belül is megjelenhetnek a repedések. Amiket aztán, jó német szokás szerint, a végén úgyis valahogy összefoltoznak a következő négy évre.

Nyitókép: Christian Lindner, a szabaddemokrata párt vezetője ünnepel, miután pártja a negyedikként jutott a német parlamentbe (Jens Schlueter/Getty Images Hungary)