Szükség van-e magyar korrupcióellenes ügyészségre, és ha igen, miért nem?

Belvárosi ingatlanpanama, letelepedési kötvény, jegybanki alapítványok, Quaestor: néhány az elmúlt évek legfontosabb gyanús, milliárdos károkat okozó ügyei közül, melyeket az ügyészség vagy ejtett, vagy feltűnően kelletlenül kezel. A sort lehetne folytatni, ahogy azon is hosszan lehetne lamentálni, hány fontos kormánypárti politikus, vagy a holdudvarhoz köthető fajsúlyos figura ellen indított eljárást magyar ügyészség 2010 óta korrupciógyanús ügyben (sehányban).

Ezért is van viszonylag erős konszenzus az ügyben megszólalók között, hogy ha egyszer valós politikai szándék irányul majd a hazai közélet tisztaságának javítására,

Egy független konzervatív kör, az Eötvös József Csoport szerda délutáni rendezvénye is ezért foglalkozott azzal, hogy szükség van-e Magyarországon korrupcióellenes ügyészségre. Az egyik vendégelőadó Ligeti Miklós, a Transparency International Magyarország (TI) jogi igazgatója volt, aki először statisztikákon mutatta be, hogy a korrupciós ügyek felderítésénél a régóta uniós országok polgárai mennyivel jobban bíznak a meglévő intézményekben (a rendőrségben és az igazságszolgáltatásban, annak részeként pedig az ügyészségben), mint az újakéi.

A kulturális törésvonal része az is, hogy a 2004-ban vagy azután csatlakozott tagországokban kétszer annyian gondolák, hogy csak egy új korrupcióellenes intézménytől remélhető megtisztulás. Alacsony a korrupciós bejelentési hajlandóság is:

vagy mert nem bízna benne, hogy bármi is történik, vagy attól félve, hogy visszaüt rá a dolog. Az uniós átlag 57 százalék.

Az elérhető ügyészségi statisztikákból az látszik, hogy az ügyészség váderedményessége – tehát hogy 100 vádemelésre hány terhelő ítélet jut – 90 százalék körüli, ami nem annyira azt jelzi, hogy milyen ragyogó munkát végez a vádhatóság, hanem hogy csak a tuti ügyeket viszik bíróságra. Ugyanakkor a korrupciós bűncselekmények (hűtlen kezelés, vesztegetés, hivatali visszaélés) felderítési statisztikái 30-50 százalék között mozognak. Ráadásul 2015-ben egy ELTÉ-s kutatás azt mutatta ki, hogy a végig vitt esetek zöme kisebb súlyú, "utcai" ügy volt, amikor például a járőr vagy a parkolóőr élt vissza a helyzetével.

A fajsúlyos, politikai ügyek teljesen hiányoznak. Az ügyészség hozzáállását mutatja, hogy amikor például a TI feljelentést akart tenni az MNB alapítványainak gyanús gazdálkodása ügyében, az ügyészség nem a három lehetséges válasz egyikét adta (elindítják az eljárást, feljelentés-kiegészítést kérnek vagy elutasítják a feljelentést), hanem csak annyit közöltek, hogy más már tett feljelentést. Nyomozás természetesen soha nem indult.

Az államon belüli államként működő ügyészségi szervezetrendszer és a legfőbb ügyész jogállásának legfőbb hiányossága, hogy utóbbinak szinte korlátlan hatalma van az ügyészségen belül.

• Beavatkozhat egyedi ügyekbe,
• anélkül adhat utasítást hogy annak nyoma maradna,
• ha pedig valaki elégedetlen egy ügyészségi (például a nyomozást elutasító) döntéssel, nem tud olyan jogorvoslati fórumhoz fordulni, ami ne a legfőbb ügyész ellenőrzése alatt állna.

Vagyis

Felmerül a pótmagánvád lehetősége, ám az csak a bűncselekmények sértettjei számára nyitott. Márpedig a korrupciós ügyek sértettjei vagy nehezen beazonosíthatók, vagy maga az állam az, amely viszont csak az ügyészségen keresztül érvényesítheti a büntetőigényét. Érdekesség, hogy 120 éve, amikor a pótmagánvád intézménye bekerült a magyar jogrendszerbe, az egyik indok épp az volt, hogy egyebek mellett pont arra az esetre lesz jó, ha tétlenkedne az ügyészség.

Az tehát nyilvánvaló, hogy az ügyészség a mai formájában, egy kilenc évre kinevezett, de kétharmad híján valójában leválthatatlan, ezért

alkalmatlan a közélet megtisztítására. Ligeti, aki maga is dolgozott ügyészségen, hangsúlyozta, hogy az ügyészségi dolgozók felkészültsége és alkalmassága felől nincs kétsége, a fentről érkező nyomás és az öncenzúra viszont behatárolják a lehetőségeiket. Az ügyészségnek vannak fogai és karmai, de nem alkalmazza azokat olyan körben, mint tehetné – fogalmazott.

A második vendég a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Jogtudományi Intézetének igazgatója, Veress Emőd volt, aki arról beszélt, miként működik Romániában a lényegében 2010 óta független korrupcióellenes ügyészség (a DNA-ról és a román patronázsdemokráciáról a februári bukaresti tömegtüntetések idején ebben a cikkünkben írtunk részletesen).

Veress legfontosabb megállapítása az volt, hogy

Miközben ugyanis a miniszterek, törvényhozók, bírók, polgármesterek, befolyásos üzletemberek sorát bíróság elé állító, a magyarhoz hasonlóan szintén 90 százalékos váderedményességű DNA története látszólag diadalmenet, a valóság közel sem ennyire rózsás.

Az emberek kiábrándultsága nagyban hozzájárul, hogy az új intézményben a megváltás ígéretét látják, a DNA lett az új bálvány. Ez viszont azzal jár, hogy

Miközben a DNA-t nyilván sokat kritizálják az eljárás alá vontak, más bírálókat a jogállam féltése vezérli, és a kettő persze gyakran összemosódik. Nem tesznek jót Brüsszel éves monitoring-jelentései sem, az utolsóban azt írták, hogy a DNA bírálata a korrupció elleni hadjáratot gyengíti.

Veress szerint a DNA elkülönült szervezete bizalmatlansági üzenetet hordoz a hagyományos ügyészség felé: azt, hogy a meglévő szervezet nem elég jó és hatékony, épp ezért kellett az új struktúra. A kialakult, nem túl egészséges rivalizálásnak azonban jelentős negatív hatásai vannak.

Probléma az is, hogy a korrupciógyanús ügyészség gyakran kritizálja az ügyeiben születő felmentő ítéleteket. Rendszeresen szivárogtat információkat. dokumentumokat a sajtónak, és médiaeseményt csinál az általa kezdeményezett letartóztatásokból. És

Vannak konkrét necces, összeférhetetlenség-gyanús ügyek, és rengeteg olyan feljelentővel dolgoznak, akik más ügyekben vádlottként szerepelnek, miközben a vádalkuk garanciális háttere gyenge.

A legkényesebb ügynek Veress a DNA és a titkosszolgálat összefonódását nevezte. A román alkotmánybíróság épp nemrég nyilvánította alkotmányellenesnek a DNA kérésére végzett titkosszolgálati megfigyeléseket és lehallgatásokat, valamint azt, hogy a román Btk. olyan adminisztratív hibákat, kötelességszegéseket is kriminalizál, amik valójában nem törvényellenes cselekmények, ám a DNA ezt, amíg lehetett, maximálisan kihasználta. Veress elmondta, hogy a szociológusok szerint

A DNA ügybuzgóságának pedig nem a közélet (amúgy nehezen mérhető) tisztulása, hanem a közigazgatás hatékonyságának visszaesése lett a következménye, mert a hivatalnokok nem mernek felelősséget vállalni, ezért tologatják a döntéseket.

A hallgatóságból hozzászóló volt LMP-s képviselő Schiffer András arra hívta fel a figyelmet, hogy azért is demagóg felvetésnek tartja a korrupcióellenes ügyészséget Magyarországon, mert ha létre is hoznák, a vezetőjét a mai kormánytöbbség nevezné ki, és a dolgozói is csak a mostani ügyészek közül kerülhetnének ki, magyarul

A felszólalók között elég nagy volt az egyetértés, hogy bár lehetséges megoldás sok van,  áttörést a korrupcióellenes harcban idehaza  nem új korrupcióellenes ügyészi szervtől kell várni. A mostani szabályokat kell újragondolni, a lyukakat pedig be kell foltozni:  tehát a legfőbb ügyész hatalmát, az egyes ügyészek utasíthatóságát kell korlátozni, leginkább pedig meg kell teremteni az ügyészségi döntések független jogorvoslati (lehetőleg bírósági) fórumát. A  gyanús ügyekre rálátókat pedig érdekeltté kell tenni a bejelntésben.