Szórakoztató a munkád? –kérdezte egy ismerős srác már írott formában, miután munkás ruhában, koszosan (én) kávézás után láttuk egymást kutyafuttában. Teljes őszinteséggel írtam neki, hogy nem, egyáltalán nem. Akkor pont a tűző napon, ám egy nagyon szeles helyen kellett oszlopok közét fugázni, meg hasonló pepecselős munkát végezni. Nem szeretem az ilyet. Nem halad, alig van látszata, ráadásul nem is érzem magam benne tehetségesnek. De csinálom, mert jelenleg ez az egyik láb, amire támaszkodok, és ennél a munkaadónál elég változatos a feladatok tárháza. Nem Főnököm, szabadság van, megyek, mikor tudok-szeretnék.

Egy hete a másik munkahelyemen a srácokkal beszélgettem. Kérdezték, mi a hétvégi program. Teljes őszinteséggel mondtam, hogy hát mi lenne: kert és gyomlálás. Jajj, te szegény! – mondta. Kérdem, miért? Hát, mert rossz lehet, nem? Sok a munka vele, stb. Ő pont mezőgazdasági múlttal rendelkezik, úgyhogy nagyjából tudja, mivel jár ez. Ő kilépett, én meg fejjel beleugrottam ebbe az életbe.

Ott, a gyárban elvagyok. Néha nagyon, néha kevésbé unom. Igyekszem néha tudatosan feldobni, valami plusszal feltölteni az ottani időt, de na.. Azért véletlenül sem lehetne erre sem azt mondani, hogy szórakoztató.. Nincs főnököm, szabadságot ad, és szintén egy láb, amire támaszkodom.

Tegnap éjfélhez közelítve újra eszembe villant a mondat: Szegény! Nagyjából a 14. munkaórában voltam. Hajnal hatkor ugyanis már szörpöt főztem, hogy mire 9-re megyek dolgozni, be tudjam üvegezni. Hiszen előző nap óta állt, tovább nem lehetett húzni. Majd jött egy hosszú műszak, szintén a napon, szélben, porban. És, utána csak egy kicsit kiugrottam a kertbe, ahol már sötét volt, mikor az ásót letettem.

Észrevettem, hogy ha a gyárban vagyok, kell a szemüveg. Ha a másik helyen maszekolok, megfájdul-elfárad a lábam. Idehaza meg hogy-hogy nem, nagyjából semmi panaszom nincs. Ha letolok bármelyik helyen egy napot, és fáradtan-fájva hazaindulok, mindig megfogadom, hogy pihenek. Aztán itthon elsuhan minden más, bekerülvén a hiperfókusz által irányított kertbe.

Merthogy teljes mértékben elkapott. Ismerős érzés, volt már ilyen. Az Alapítványt hajtottam annak idején így, fáradtság, unalom nélkül, nem agyalva, hanem mindig haladva. Az annyiban volt más, hogy amíg arra fókuszáltam, a saját életemmel nem is törődtem. Magamra alig maradt energia, idő, lehetőség. Így mentek el a huszas éveim..

Most pedig egy teljesen új helyzet van, amivel az elején nehezen tudtam mit kezdeni. Hogy magamra figyeljek, hogy magamért tegyek. Nem kell másnak megfelelni, másnak segíteni, hanem magamat nézni. Nem csak a kertben, hanem az élet számos más területén. Szokatlan. Néha még most is meg kell állni, és figyelmeztetni magamat, hogy ez így is maradjon, ki tudjam mondani azokat a bizonyos nemleges, határozott szavakat, melyet korábban sosem mertem. Nem érek rá/nem érdekel/nem szeretném/Nem. Egyszer eljutottam a kiégéshez vezető részig, illik belőle tanulni. S ha nehéz is kimondani azt, hogy: Nem, most a saját dolgom fontosabb! – meg kell tenni. Életek már szerencsére nem függnek tőlem, mint hajdanán. Talán bizonyítani akartam, hogy hasznos vagyok, hogy megszolgálom, megérdemlem a nem általam választott földi életet. Magzati korból érkező lelki nyavaja ez, de életem feléhez érve, lassan leteszem.

Szegény én, mert a munka ünnepén pihenés, összeröffenés helyett gyomlálok, kapálok, ültetek, vetek? És ez nekem így tökéletes?

A kép tavalyi, de szerettem ott, akkor. Pont ide való most is. :) 

Szegény ember az, akit nem az álmok, vágyak, hanem csak a muszájok, kellek hajtanak. Szerintem.

Az elmúlt hetekben tudatosult bennem az, hogy pontosan ott és úgy járok, ahogy nagyjából három éve elképzeltem. Meg van minden, de tényleg.

Ami most nincs, annak azért üres a helye, mert nincs rá vágyam, akaratom. És igaziból régen sem képzeltem mást a képbe, csakcsupán nyitvahagytam egy kis ablakot, hogy ha nagyon tetszene, jöjjön, aminek jönnie kell.

Talán majd egyszer máshogy lesz. Hiszen vannak még tervek a fejemben, amiket remélem, nemsokára visszanézve ismét csak mosolyogva konstatálok: elértem. De azt hiszem, ez továbbra is eltér a nagy átlagtól, és valójában semmi kedvem hallgatni mástól, hogy szegény én. Ezért hát nem feltétlenül közlöm ezeket bárkivel.

Addig is, a munka ünnepét én nem csak ma ünneplem.

S noha nem tudom, létezik-e szórakoztató munka, de mindenesetre a mai napom inkább pihenés volt számomra. És a tizenórás ténykedés után végre kisült a mákos guba, s falatozás közben megnézve egy Hazudj, ha tudsz-ot mosolyogva térek majd a szokásos álmoktól hemzsegő éjszakámba.

És holnaptól másfél napig a legnagyobb lelki nyugalommal fogok nem dolgozni, hanem az imádott barátnőmmel lenni, aki a fél országot szeli át, hogy a Zugba és az esős Zalába érkezzen.

Gazdagok a lelki szegények.. És még inkább a kertészek! 

Határok, szabályok, pofátlanságok

Hányszor gondolunk arra, hogy bizonyos dolgok mennyire alapvetések, egyértelműek, világosak? Illetve milyen természetességgel várjuk el azt a másiktól, hogy betartson olyan szabályokat, ne lépjen át olyan határokat, amiket lehet nem is ismer, lát, értelmez? És mennyire fel vagyunk háborodva, mikor nem ez következik be?

Legyen az egy telekhatáron át érkező pofátlanság, egy facebook csoport tagságának kérdése, egy számunkra releváns oldal követése, párkapcsolati/családi/munkahelyi viszonyok témaköre, vagy bármilyen más területen lévő dolog. Elvárunk dolgokat, teljesen jogosan néha. Aztán mikor mi vagyunk a túloldalon, már csak értetlenül pislogunk, hogy jé, tényleg nem egyértelmű a dolog kívülről.

Több területen is visszaköszönt az elmúlt időszakban a határok és a szabályok témaköre, és tegnap vezetés közben került helyre számomra is sok dolog. Az egyikről írok most, amit könnyebben meg tudok fogalmazni, mert hiszek a leírt szavak, érzések hatalmában.

A világból alapesetben azt veszel észre, az tűnik fel neked, és az hatol át a semlegesség burkán, amivel valamilyen értelemben dolgod van/volt/lesz. Nekem mostanság az élesítés, konkretizálás, kontúrozás az, ha szavakkal kellene leírnom.

Amit elvárok mástól, hogy világosabban fogalmazzon, egyértelműsítsen, tartson tiszteletben, ne értetlenkedjen, ne sértsen területet, holott ezeket, noha bizonyos esetekben önhibámon kívül, de én magam sem tartok be.

Az egyik ilyen konkrét megélésem, ami a napokban került elő, az a saját birtokaim határa. Mikor megvásároltam és költöztem, nem lett kiméretve a terület. Az eladó megmutatta, meddig tart a mezsgye, én örültem neki, és ennyi. Tanultam belőle, nyugi, és mivel szerepel a későbbi tervekben földvásárlás, bővülés, így ezt a részt már nem fogom kifelejteni, és nem bízom majd a szavakban. Csak a rózsaszín festékfoltokban. Hozzáteszem, jelen esetben ez egész biztosan nem szándékos ferdítés volt, hanem sok-sok éve így használt terület, talán 30 éve volt utoljára kikarózva, amiket azóta elhordott az élet..  

Én abban a boldog tudatban léteztem, hogy ez és ez még az enyém, az én határaimon belül van. Nem veszett így oda azért sok terület, de na, az a pár méter is megdöbbentő volt akkor és ott. És persze, amikor valaki ezt a határt megsértette, mert például rendszeresen letaposta a füvet a folytonos kocsihasználattal, mikor szó nélkül legallyazta a gesztenyefámat, akkor persze egy kis türelmi idő után szóvátettem, hogy hát nem kellene.. Azt hiszem, nagyjából korrekten történt ez, és mivel abban a tudatban voltam, hogy az az én tulajdonom, természetes jogom is van ahhoz, hogy a birtokomat megvédjem.

Igen ám, de a napokban a szomszéd telket (amit a kifüggesztés utolsó napjaiban happoltak el előlem tavaly) hivatalosan kimérették, és kutyasétáltatásra indulva döbbenten figyeltem meg, hogy hát az én telkemen belül vannak a jelzések. Ahogy lehetett, beszéltem is a tulajdonossal, és néhány perc alatt átbeszéltük a dolgokat.

Tudni kell, hogy ez a bizonyos telek köztem, és a másik szomszéd között van, amire, mint kiderült utólag, mindketten pályáztunk, ám egy harmadik tulajdonosa lett végül – vele beszéltem most. Nekem az a terület nagyon kellett volna, mert azzal lett volna meg a fél hektárom, amivel azért már több tervet tudtam volna megvalósítani. Ez így tavaly elbukott, ami miatt kicsit újra is kellett terveznem a jövőt, de igyekeztem nem csüggedni- minden úgy lesz végül, ahogy lennie kell-gondoltam.

Egyelőre a terület esetleges bérlése is szerepel a tervek között. Hiszen nincs logikusabb lépés arra, hogy ha egyszer már most sem érem utol magam a munkákkal, rendrakással, mi mást tehetne egy nő, mint újabb projektet vesz a nyakába, ahelyett, hogy az első százat befejezné..? :D Na ügye?

Tehát, kis kitérő után vissza a gondolatmenethez.

Utólag mondanám, hogy elég ciki, hogy ugrabugráltam azokért a dolgokért, ami mint kiderült, nem is az enyém volt-kvázi jogtalanul. Ám ezt se én, se a másik szomszéd nem tudta, így noha most már semleges zóna lesz, azt hiszem, jó, hogy akkor megtettem. Mert tudni kell magunkat megvédeni, kiállni magunkért, és mindezt nem anyázva, hanem korrekt és világos határokat húzva. Akár gyüttment vagyok, akár nem, akár nő vagyok, akár nem, saját magamért én felelek, és jogom is van hozzá.

Aztán persze az én autóm is más területén parkol rossz időben, mert nem tudna a ház elől felmenni esőben. Szólhatnának, attól függetlenül, hogy nem járnak fel? Igen. Háborognék? Nem.

Inkább megelőzöm a dolgot, és üzletet ajánlok nekik. Hátha bejön.. Mondjuk kibérlem azt a kis házikót, ahol csodásan tarthatnék fürjeket, keltethetnék csibéket, kiskacsákat, vagy csak helyet szabadíthanék fel a saját kis életteremben, végre elérve a hőn áhított-ám még mindig távoli -rendezett udvart.

Igyekszem ebben az időszakban sok egyéb kavargó gondolaton, körvonalazódó terven, lehetőségen elmélázni, rendszerezni, és hagyni, hogy kitisztuljon a közeljövő. Mert mint bebizonyosodott, a határok rendkívül képlékenyek. Amihez hozzászoktunk, amit jóhiszeműen gondoltunk eddig, talán mégsem ott és úgy van, ahogy eddig hittünk. Néha arrébb kell rakni a karókat, bizonyos esetekben csak könnyeden letámasztva, néhol pedig lyukfúróval betonbiztosra építve.

Mindenesetre feszegetem a határokat. Ezen a területen fizikai valójában, más élethelyzetekben, megélésekben viszont egy igencsak megfoghatatlanabb, pókháló vékonyságútól a betonkerítésig tartó mezsgyevonalakat érintve..

És talán azt a tulajdonságunkat kell kiépíteni, megtartani,fejleszteni, ami ezt lehetővé teszi.

Ha kell, megvédeni a határainkat, mert ha ezt nem tesszük, előbb-utóbb egyre több dolog zúdulna a portánkra- hiszen hagyjuk magunkat, ergo megtehetik velünk. A mi dolgunk ezesetben azt, hogy a lehető legkorrektebben, erőszak nélkül, ám mégis határozottan tegyük.

Máskor pedig észrevenni azokat a rózsaszín pöttyöket a fűben, ami eddig nem volt ott. Nem kivárni, dekkolni, közben idegeskedni, hanem belemenni a dolgokba, a tisztázásba, felkészülve a legrosszabbra, de bízva a legjobban. 

És előre gondolva, tervezgetve, nem a stagnálásba ereszkedve bővíteni a lehetőségeinket, ha annak van értelme, haszna, célt adva a jelen fáradozásainak. 

Aztán néha le kell ülni középen, körbenézni, megpihenni, elgondolkodni, hogy is állunk valójában. Jó az út? Értelmes a cél? Nyugodt a lélek? Mosolyog a száj, örül a szív? Reggel pezsgő tervekkel ébredsz? Vagy ólmos fáradtsággal, haszontalanság érzésével, fintorogva telnek napjaid? A te dolgaiddal neked kell foglalkoznod.

Én csak azt tudom, hogy mikor leülük a kert némely pontjaira, igaz, csak néha, akkor sok minden utolér. A macska az ölembe mászik, a posztméh kibújik az üregéből, a pici gyíkok a mulcs halmon napoznak, a rovarok döngicsélnek, az ebihalak bukfencet vetve levegőért piruetteznek a vízben, a borsó fehér bimbói nyiladoznak, petrezselyem csomók virítanak szerteszéjjel, a fácánkakas a szőlőmben rikácsol, az akác csodás illatát szellő hozza az orromig, s gerjeszt terveket a fejemben: szörp, szirup készítése vár a mai nap rám. 

És a rózsaszín foltok a kerítésemen virítva emlékeztetnek majd arra, hogy a határok néha betartásra valók, és néha bizony bővítésre bíztatnak. 

Figyelj oda a részletekre

Tegnap használatba vettem az ajándékba kapott sarlót. Miközben hátul elkezdtem vágni vele a száradt füvet, ami tavalyról még megmaradt, több gondolat is átsuhant az agyamon.

Klaudia ügyebar nem fordul kétszer

Első: ki ne ugorjon valami a fűcsomókból, mert sikítás lesz. (Oké, valójában ez volt: besz@rok, ha vavlami rám ugrik!) 

Második: egy rosszul irányzott lendítéssel kivéreztethetném magam. Ugyanis jobb kézzel suhintottam, ballal pedig rendeztem a füvet. Ha nem koncentrálok, simán úgy belevághattam volna a csuklómba a pengét, hogy nem érek el a házig.. Egy pillanat műve volt, és úgy nyugtáztam magamban, hogy akkor nagyon figyelni kell.

Este pedig, ahogy a megrakott taligával mentem lefelé, a bokám bicsaklott meg többször is. Akkor is átsuhant, hogy egyetlen reccs, és jó pár hétre ledőlhetek. A nem is tudom hova, hiszen az emeletes ágyra nem hiszem, hogy gipsszel felmásznék.

És újfent eszembe jutott a kérdés, amit meg szoktam kapni másoktól? Nem félsz odafenn, egyedül?

Én pedig még mindig, ezek után is azt gondolom, hogy nem. Nem félek. Nem arra koncentrálok, hogy milyen baj történhetne, mert akkor az egész életem egy bukdácsolás lenne.

Ha azt nézném, mikor csíp meg egy lódarázs, mikor esek le a meredek lépcsőn, mikor csúszik meg a kezem az ágy korlátján, mikor áll a penge a lábamba, mikor esik egy ág a fejemre, mikor mászik egy idegen az erkélyre, mikor ront nekem egy vadkan az erdőben, mikor zabálja le egy csiga a friss veteményem, mikor áll a balta a sípcsontomba, mikor.. Sorolhatnám, hogy itt a hegyen mik történhetnének, amik életellenesek, vagy legalábbis erősen károsítanák békés kis jelenemet. A város szerintem egy fokkal sem különb, csak más lehetőségek rejlenek a katasztrófára.

Nem gondolok ilyenekre.

Csak arra, hogy szükséges valami, mert elterveztem, vágyom rá, és meg kell oldani.

Vehetném a szénát mulcsolni. De az pénzbe kerül, és igyekszem olyanokon minden forintot megfogni, amit én magam is meg tudok oldani. És így legalább teljesen bio. A kondibérlet pedig finoman szólva is ki van váltva, a szoláriummal kézenfogva..

Úgyhogy reggel kapaszkodva az ágyba, lemásztam. Minden lépésemre ügyelve sétáltam le az emeletről, nehogy félrelépjek a lépcsőn. Megfentem a sarlót, és úgy használom, hogy minél kisebb eséllyel okozzon balesetet. Figyelem, ha zümmögést hallok, nehogy rámtámadjon, máskülönben köszönök neki és minden jót kívánok. Szeles időben az erdőbe nem megyek, taligát a göröngyös úton lassan, rugalmasan tolom. Ajtót zárok éjjel, bár tudjuk, nem csak sötétben áll fel a rosszfiúk Jancsija. Vetek bőven salátát, táncsak marad nekem is, kurjantva sétálunk az erdőben.. Na jó, néha hangosan énekelve.

Mióta itt vagyok, máshogy figyelek. Jelenben vagyok, megélem a pillanatot? Mindfulness a hegyen?

Tudom, hogy koncentrálni kell, mert egy rossz lépés, és oda a testem, lendületem. Vigyázok én magamra, mert belőlem itt csak egy van. S magamnak én vagyok a legfontosabb. Hisz ezért élek így, mert erre vágytam. Megkaptam, megdolgoztam érte. Élvezni akarom, még sokáig.

Régen a paraszt is ezért volt ellenség a hatalom szemében. Megtanulta viselni magát, és átlátta az összefüggéseket. Nem akart másra támaszkodni, mert amit csak lehetett, megoldott ő maga.

És lehet, hogy ott lesz néha egy-két szálka az ember kezében, fáradtság a testében, olykor kisebb baleset is éri, ami pont jó lesz arra, hogy megtanulja saját kárán, mielőbb nagyobb baj éri, mit csináljon máshogy legközelebb. De évről évre fejlődik, keze kérgesedik, izma erősödik.

És a nap végén elkönyvelheti, mint én magam is, hogy hát rengetegszer a Szerencse is közrejátszik, mintha segítséget kapna fentről. Szegény embert az ág is húzza, a jó embert pedig a Teremtő is támogatja.

Ettől függetlenül jelmondatom: Segíts magadon, Isten is megsegít! Nekem általában beválik..  

Ez itt a legszebb muffin – Kérem!

A kép forrása: Pixabay

Kisül egy tepsi muffin. Van 3 darab csálé, 6 közepes, 2 nagyon szép, és egy teljesen tökéletes.

Melyiket veszed el először, Te kedves, önfeláldozó, előzékeny Nő, Feleség, Anya, Gyermek, Szomszéd, Munkatárs?

Igen, tudom. Az első háromból a legcsúnyábbat.

Mert neked jó lesz az. Maradjon meg a többi, a szép, a nagyobb másnak.

Akkor is, ha a két éves gyerekednek teljesen mindegy, hogy néz ki, mert úgyis csak szétmarcangolja és csurgó nyállal keni be, és végül a kutya nyalja le a kezéről.

Akkor is, ha a bántalmazó Anyádnak, Anyósodnak viszed át egy részét, akinek még a legszebb is kicsi, száraz, tejjel épp ehető lesz.

Akkor is, ha a Párod kettőt gyűr be egyszerre, úgy, hogy még a papírt is te húzod ki a szájából..

Női szemszögből írom, mert az vagyok, és szerintem a legtöbb sorstársamhoz hasonlóan leginkább ránk jellemző ez az egész életet átívelő hátrasorolás. Mindig mi vagyunk a sor végén, miénk a maradék, ha jut egyáltalán még a sor végén nekünk valami szétfolyt, száraz, csúnya sütemény.

Ez így is épp elég szomorú, ki kóstolta már e dolgot, de keserítem még egy nagy adag gőzölgő, barna kupaccal:

Nem mások teszik ezt Veled, hanem Te saját magaddal.

És csodálkozol, hogy ott vagy az Élet helyzeteiben, te mindent megteszel másokért, odaadod szíved, lelked, minden elképzelhető jó tettet, és végül mégis csak a morzsák maradnak neked.

És nem érted, mivel érdemelted ezt meg?

Értsd meg kérlek, itt és most: mindez magadnak köszönhető!

Te sütötted ki ezt az égett tepsit, nem egy éjjel, hanem egy egész élet alatt. Ha magadnak nem Te vagy a legfontosabb, másnak, miért gondolod, hogy majd az leszel?

Nem lesz, ki a legszebbet a te szádba gyűri, bizonygatva, hogy Anya, márpedig ezt Te érdemled, hiszen minden morzsájába a szíved beletetted!

Nekem is kellett sok-sok év, az üres tálak fölött korgó gyomorral a többi embert csalódottan bámulva, hogy rájöjjek, nem ők a ragadozók, attól, hogy én préda vagyok.

Megküzdöttem az első lépésért, szakemberrel, vezetett meditációval, nyiladozó akarattal, de megtanultam, van, amit igenis megérdemlek.

És mi van, ha így önzőnek néznek?

Te Kedves Nő, hidd el, az első visszavágások csupán az elkényeztetett másik fél gyenge reakciója lehet, mert érzik, hogy az Erő benned, mint élesztő a langyos tejben, épp most futott fel. S félnek, ha Te innentől kezdve tiszteled, becsülöd magadat, akkor előttük ezentúl két út állhat: felemelnek Királynőnek, vagy kifutnak a kelesztőből, és keresnek másik Cselédet?

De ne feledd, Neked a saját örömöd, vágyad legyen a középpontban. Érezd magad, kezdj apróbb tettekkel, és figyeld gyomrodban a kis örömök, elégedettség ínycsiklandó morzsáit, miként tesznek erősebbé. Jobb Ember, Feleség, Anya is így leszel, hidd el! Ha boldog vagy, nem lehet nálad jobb a Te saját kis tepsidben.

Én kezdetben még suttyomban, a sütő előtt állva gyűrtem be a legszebb, tizenkeddik muffint, s mikor kérdezték, hát te már ettél? Sejtelmes mosollyal válaszoltam: Igen, ettem. Csendben, kissé szégyenlősen, de bízva abban, hogy helyesen tettem.

S azóta, ha nem is mindig, de vannak alkalmak, mikor nem engedek a belső vágyból, ha valami igazán megtetszik.

Mert tudom, hogy megérdemlem, tettem azért, hogy jó ember legyek.

És az egész tepsi süteménybe beletettem mindent, mi a szívemben van, hogy finom legyen a Családnak, Barátoknak, még annak is, ki ugyan nem a kedvencem, de egy finomság hátha kicsit megolvasztja sressztől görcsös, beteg gyomrát.

De ha kisült az Élet egyik remekműve, a forró, gőzőlgő süteményből elveszem, ami nekem jár:

Az ott a legszebb, kérem! Megérdemlem.

Hidd el, Te is!

Vedd el, kérlek!

 A kép tavaly készült a házhoz vezető hegyi útról. 

Tegnap HegyiYeti élő adását néztem, ahol egy felhasználó írta neki, van egy lány, aki felköltözött a hegyre, és párt keres. Keressen meg, hátha…

Egyből magamra ismertem, és kicsit megrémültem. Nem azért, mert javasoltak neki, hanem mert félreértelmezés történt. Valószínűleg nem a túloldal hibája, hanem az enyém. Mert félreérthető vagyok, talán gyakran. Azt is tudom, miért!

Mert én magam sem tudom, mit akarok. Nincs kijelölve egy keret, határ, nagy terv, ami alapján élek, haladok, ha közvetítek valamit, az gyakran ellentétes. Mostanában eljutottam oda, hogy ezen én magam remekül szórakozom, és kíváncsian figyelem, a reggeli gondolat, elképzelés helyett az esti állapotom mekkora fordulatot vett. Néha bizony nagy bukfencet produkál a stabilnak hitt terv.

És tényleg kiszámíthatatlan, nem egyértelmű és pláne nem mindenkinek érthető, amit néha megosztok. Tudom, hogy ami belül van, legtöbbször az vetül kintre. Itt meg aztán van minden, mint egy garázsvásáron, bolhapiacon. És tudjátok mit? Én imádom. A piacra járást, a nézelődést, a kincsek gyűjtögetését. Van, amit egyből használatba veszek, és gyakran forgatom, karbantartom. Aztán persze van, amit hazahozván nem találom a helyét, és csak leteszem random valahová, és kerülgetem. Néha méltatlanul elfeledem, és a rozsda eszi meg.

Én most úgy élem az életem, ahogy a bemutatkozómban is írtam: utamat keresem. Nézelődök, figyelek, gyűjtögetek, élményt szerzek, magamra fókuszálok, ha nekem tetszőt találok, azt örömmel használom, s ha valamit hazahozok, és kiderül, hogy potyára, akkor vagy tovább adom másnak, vagy az enyészetnek hagyom, elfogadva, hogy most ennyi fér bele.

Annyira nem keresem a lehetőségeket, sem munkában, sem a természetben, sem a férfiakat illetően.

Elmegyek dolgozni, mert szükség van a pénzre, és már megtalál egy-két maszek magától, anélkül, hogy hirdetném magam. Nincs szükségem túl sokra, de azért jó, ha van, amire támaszkodni tudok.

Nem azért megyek az erdőbe, hogy nekem tetsző terméseket, kavicsokat, ágakat hozzak haza, de mikor épp sétálok, és megtetszik nekem valami, lehajolok, felveszem, leporolom és zsebre teszem. Hazahozván szépen beteszem a megfelelő rekeszbe, azzal a biztos tudattal, hogy majd amikor odajutok, pont erre lesz szükségem, milyen jó lesz, hogy csak belenyúlok és előveszem.

Férfit sem keresek, célirányosan. Ha így lenne, már igencsak találtam volna, valamilyet. Nem biztos, hogy olyat, amire vágytam, de egy rendben lévőt. De attól, hogy járva az utamat, nyitott szemmel észreveszem, és alkalomadtán élénk női energiákkal érzékelek egy-két nekem tetsző legényt, még egyáltalán nem tudom, mit hoz majd a jövő.

Ugyanis én jelenleg már szerelmes vagyok. Semmi különösbe és minden csodásba egyszerre.

A kertbe, a nyugalomba, a reggeli madárfüttybe, a ház felett szálló hollókba, a kis békába a tejes ládából kialakított minitavamban, a lábamhoz dörgölőző macskámba, a reggeli horgolásokba, a kerítés mellől elugró szarvasokba, az ugató őzekbe a szomszéd erdőből, a sok felismerésre magamról, az izomláz nélküli kemény munkákba, a combomhoz simuló szoknyámba. A helyesen kezelt élethelyzetekbe, a hatalmas fejlődésre amin mostanában átmentem, a sok ezer képbe a telefonomban, a Zugra írt monológokba, a kedves hozzászólásokba, a séta közben ottmaradt pillantásokba, a minden reggel egymást köszöntő barátnőmbe, a virág és zöldségmagokba, a nyíló virágokba, a hatalmas ősfákba, az árnyékokba az erdőben, az itt döngicsélő dongókba, méhekbe és rovarokba. A házamhoz vezető hegyi útba, a ködbe ami a falut takarja be, a napba ami reggel a konyhaablakom előtt kél fel és ami a portám mögött megy le gyönyörű fényekkel borítva be a hegyet, a Holdba és csillagokba amik minden éjjel világítanak a házam körül.

Én ezeket sem keresem, kutatom. Csak észreveszem és gyűjtögetem őket. Néha letaglózva figyelve, néha csak sietve odapillantva, mert máshol van a fókusz.

Hogy férfit, társat, párt keresek-e?

Nem. Nem keresek. Csak hagyom az életnek, hogy elém sodorjon valakit, aki hatással lehet rám. Néha csak egy pillanatra csal mosolyt az arcomra, és suhan tova a forgalomban.

Néha pár napig mosolyogva ébreszt a jó reggelt üzenettel. Néha barátnőmmel mint verselemzést egy irodalomtanár, úgy kutatjuk, mit gondolt a költő, mikor azon sorokat írta, mit a legény nekem.

Néha rájövök, milyen nagy siker, hogy megugrottam régen rosszul kezelt helyzeteket, vagy felismerem, mitől érzek még belső szorongást, és miben kell még fejlődnöm. Vagy ha nagy is a külső nyomás arra, hogy engedjek az elvárásaimból, mégis kőkeményen kitartok, mert ezt érzem helyesnek.

Néha a legszebb, legtisztább érzés motivál, néha pedig egy bordélyház vezetője is szemeket meresztene, ha felvázolnám némely átsuhanó gondolatomat.

Néhány hónapja volt egy randim, mikor a srác azt mondta, készen áll egy komoly kapcsolatra, és bizakodva nézett rám. Én pedig őszintén bevallottam, nekem fogalmam sincs. Nem tudom, hogy mit tudok kínálni, adni a másiknak, hogy elég-e amit jelenleg nyújtani tudok. Viszont tudom, mit szeretnék, vagy mit nem, és őszinte kommunikációt folytatva annyit ígérhetek, hogy megteszem, amit tudok. Ha a másik félnek ez túl kevés-vagy épp túl sok, beszéljük meg, és majd aszerint próbálkozunk, hogy mind a kettőnknek jó legyen. De én a saját jómból nem engedek, és azt sem várom el, hogy a másik áldozza fel magát. Az volt az első randim amúgy, ahol a végén nyíltan megmondtam, nem szeretnék másodikat. Mert rendes, kedves, de én nem rá vágyom. Jó tapasztalat volt, milyen jó érzés a nemet mondás és magunkat választás élménye.

Az biztos, hogy azóta minden csak szebb és jobb lett, és azóta is épült a gondolkodásomba sok minden.

Tudom, hogy sok spiri vagy pszihológia vonalon mozgó nem hisz a szerelemben, mert az csak egy hormon, félrevezethet és becsaphat. Igaza is van! A szerelem elmúlik, és jobb esetben átalakul. Valami mélyebbé, jobbá. Ám, ha soha nem is volt, akkor számomra az nem más, mint egy érdeken alakuló, tudatos választás. Amire személy szerint nincs szükségem. Nincs bajom azzal, aki eszerint választ, de én nem az a nő vagyok, aki ilyen férfinek mond igent, és nem eszerint fogok én magam sem voksot tenni.

Ha így gondolkodnék, még mindig a városban élnék, normális munkahelyen dolgoznék, a társadalom által elvárt utat követném. Nem baj, ha valaki ezt teszi, érték az is. Neki.

Nekem kell a letaglózó érzet. Mint a sas a fejem felett elszállva, mint a lepke a kezemre szállva, mint a kibújó borsók a földben, mint.. Mint a megdobbanó szív egy elkapott pillanatban, mint a bizsergés egy első és a sokadik csókban.

Én ezt keresem. Az életet, és a szépet, amit adni tud nekem, már ha észreveszem és értékelem. Annyi mindenben ott van ez, hogy nem szorulok egy férfira, akinek mindezt pótolnia kellene. De ha van valaki, aki eléri azt, hogy nem csak megtetszik a piacon, és megveszem, hazahozom és kipróbálom, hanem vele még szebb és hasznosabb lesz az életem.. Na, akkor hajlandó vagyok kimozdulni a megszokott életemből, legurulni hozzá, s repeső szívvel itt is fogadni és magamhoz engedni. És minden telhetőt megteszek, hogy jól szeressem, karban tartsam, ha hibát észlelek, megjavítsam, hogy még sokáig lehessen velem, és szebbé tegye az életem. S lehetőleg én is hasonló élményeket adhassak neki.  

Ám addig is, mint egy útkereső hegyilány, megosztom a tapasztalásokat, amit úgy gondolok, másnak is hasznot, gondolkodni valót, vagy csak szórakozást nyújthat.

Mert nekem a blog is egy kis szerelem, egyre jobban élvezem, és sok hasznos dolgot mutat nekem. Igyekszem őszintén mutatni az életem. Amibe a kerttől kezdve a múltamig a férfiak is beletartoznak.

Jelenleg én ilyen szolgáltatást nyújtok. Blogos bolhapiac. Aztán mindenki annyit visz belőle haza, ingyen és bérmentve, amennyire neki szüksége van.

Ha nem tetszik, lehet fintorogva görgetsz tovább, és később nagyívben kerülöd, vagy felháborodva mondod, ezt meg azt milyen drágán adok.

Ha semleges vagy, megfogdosod némely portékámat, és üres kézzel továbbállsz. Néha visszanézve és figyelve, hátha valami neked kellő lesz végre.

Ha pedig hozzám hasonló vagy, miattam is jössz ki a piacra, és keresel a millió árus között. S meglátva kedvesen integetsz, pár kedves szót váltva nézed át a kincseimet, és ha találsz kedvedre valót, mosolyogva viszed haza. És ha szeretettel forgatod, szerintem mindhárman jól jártunk.

Te, a Kincs és én is.

Hú, de hosszú, hú, de színes, ügye?

Mint lenyugvó nap fényében egy virágos mező.

Gyűjts napfényt és virágot. A méhek pedig majd csak úgy követni kezdenek.

Tudsz-e játszani? 

Néha játszd el, hogy elepedsz, és nagyon akarod

Mondj csupa szépet, csábítót, női fülnek valót.

Szedj virágot a mezőszélről, mondván,

Erdőn-mezőn vágtál át azért a különlegességért,

Mi a csokor díszeként piroslik, akár a mosolygó ajkam.

Néha játszd el, hogy már reggel rám gondolsz,

Hogy alig várod, hogy újra élőben láthass.

Csinálj úgy, mintha érdekelne a véget nem érő

Női hablatyolás, néha hümmögj, kérdezz párat,

És kész is van a kezdeti ráhangolás.

Mert nekünk nőknek szükséges, hogy a fejünk, szívünk, 

Legyezgetve legyen, ahhoz, hogy meg tudjuk adni magunknak, s

Majdan ha szerencséd van, neked is, amire te magad is epekedsz.

S végül ha betartod a játékszabályokat és szépen játszol,

Majd mi is úgy csinálunk, mintha tényleg hinnénk neked. 

Mert a játék egészen más, mint a kihasználás,

Hazudni ne hazudj, mert úgyis lebuksz.

Nőnek valótlant állítani, hazug módon bókolni

Igen felesleges, tanulj meg hát csak rá koncentrálni,

Különben a célodtól fényévekre jutsz.

Nem mindenki, nem akármikor, és nem akárkinek

Csábítható játékra. Van, aki mindig, és van, aki soha.

Hisz nem csoki vagy te, hogy mindig kívánja.

De ha tisztán és őszintén lépsz a körbe,

Lehet, hogy neked gurul végül a labda.

Talán ha kipróbálod, megtetszik, és bérletet veszel,

Ám, ha mást nem, gyakorlásnak pont megfelel.

Néha mi nők is játszunk csupán, mint oroszlánkölyök az egérrel,

Hogy később a nagyvadat könnyedén ejtsük el.

Addig is, gyere, kapj el. Ha jól csinálod, majd lassan futok.

Nagyjából két éve, még a városi házam előtt a járdán sepregetve elbotlottam, valami kósza betoncsücsökben. Abban a pillanatban szólt a mondat a fejemben: De szerencsétlen vagy!

Ám, akkor a saját hangom mögött elősejlett egy ismerős, mély hang is. És ott, a járdán fizikailag az utcán állva, lélekben a régi házunk portáján a porban levegőért kapkodva feküdtem.

S miközben a pánik határán, talán kilenc éves lehettem, elhangzott ugyanez a mondat: Hogy lehetsz ilyen szerencsétlen?

Apám mondta, fölöttem állva.

Majd segítség nélkül átlépett rajtam, és ment a kapuhoz, ahol épp akkor csengettek. Én pedig még percekig lent maradtam, várva azt, hogy újra legyen hely a levegőnek, és hogy elmúljon a fájdalom.

Volt egy kiscsacsink ugyanis, akivel gyakran játszottam. Ő szabadon szaladgált az udvaron, míg az anyja bent volt az istállóban. Én pedig ugrabugráltam vele, akár egy kiscsikó. S hát, szórakoztató volt, hogy tologattam ide-oda.

Apám látva ezt, szólt, hogy ne csináljam, mert meg fog rúgni. Hát de már akkor is ott bújkált a női lélek bennem: ne mondd meg nekem, mit ne csináljak! S hát gyerek voltam, így hatványozottan makacs voltam. Toltam hát tovább, jó ideig, gond nélkül.

Aztán persze eljött a pillanat, mikor játékból a kis drága jól megrúgott. Akkor görnyedtem össze, levegőt egyáltalán nem, ám sokkot erősen kapva, majd hogy a földre hogy kerültem, ki tudja..?

Kicsi lány voltam, mindig is vékony. A csacsi sem volt hatalmas, de mégiscsak erősebb, mint jómagam. Fájt is a gyomrom, ahol eltalált, hogy bordám nem tört, lehet csak égi szerencse. De az igazi rettegést az okozta, hogy lefagyott a testem. A levegő se ki-se be nem akart távozni, így se hang, se sírás nem hagyta el a porban fekvő kis testemet. Ekkor lépett fölém Apám, és játszotta le azt a jelenetet, aminek köszönhetően egész életemben a fizikai esetlenségemet ezzel vagy hasonló önbántalmazó mondatokkal kommenteltem, a fejemben, vagy akár hangosan ismételve is, csak hogy még nyomasztóbb legyen.

Hány éves is voltam két éve? 29. Hány éven keresztül cipeltem, használtam, idéztem azt a mondatot? 20!

S nem ez volt az egyetlen, természetesen. Bűzös, dögvirág szagú csokorba szedhetném azon mondatokat, amik Anyám szájából is elhangzottak a hosszú, feszült évek alatt, míg harcoltak az élettel.

Huszonévig éltem a sémáimban, túl sokáig gondoltam normálisnak azt, ami valójában elfogadhatatlan. Ők ezt adták, mert ezt kapták, ennyire voltak képesek. Lehetett volna ezerszer jobb, de kár azon rágódni, mi lett volna ha..

Az önismeret számomra arról szól, hogy megteszem azt, amit csak tudok, hogy képessé váljak a jobbra. És lehetőleg ne azt adjam tovább, amit kaptam, hanem valami jobbat.

Kislányként nem haragudtam a csacsira, hisz imádtam, és megértettem, ő nem akart rosszat. Apámra nem haragudhattam, hisz tekintélyszemélyként ez elképzelhetetlen volt.

Maradt hát saját magam. Akkor és hosszú évekig, ha valami nem úgy sikerült, ha elrontottam, elbuktam, bénáztam, lefagytam, megbántottak, megaláztak, csak magamat okoltam. Csak csendben korholtam magamat: De béna vagy! Te szerencsétlen! Te hülye!

Sokáig tartott, mire ráébredtem, jogom van a haraghoz, csalódottsághoz, a saját magam által megtapasztalt igazsághoz.

Míg olvasod az okosságokat, de nem állsz meg néha, egy árnyékos járdán az utcán is, és nem mész mélyre a múltba, nem hoz valódi felismerést. Csak üres mondat marad a szeresd magad.

De persze fontos dolog olvasni, átengedni az információkat, még ha akkor nem is tudsz vele mit kezdeni. Anélkül az esély a későbbi felismerésekre igen csekély. Évek óta okosítom magam, talán 18 évesen Csernus volt az első, aki bevezetett a felnőttek életébe. Talán ezért is szeretem őt annyira, és ezért áll hozzám közel ez a pofonnal ébresztő, letaglózó stílus.

Mert nekem is az vált be, a néhány hidegzuhanyként érkező mondata, ami számomra a taglózó felismerést hozta:

Szükség van a változásra. Nem a másokéra, hanem a magaméra!

13 éve indultam el ezen az úton, és néha vért izzadva, néha vigyorogva, néha bőgve, néha egy-egy emléken elmélázva következnek be változások, felismerések. S mivel már van némi tudásom arról, mit nem tudok, ez az út kitart szerintem ebben a teljes életben.

Sok emberrel találkozom, aki bántja magát. Hallgatom, majd próbálom cáfolni, pozitív irányba terelni. Ám, legtöbbször süket füleket érnek a próbálkozó dícséretek. Persze, hiszen a belső hangokat lezárja a koponya, azok dübörgésén nehezen jut el egy-egy kívülről érkező kedves mondat. Főleg, ha kevés akad belőle, mert bántalmazó vagy magányos közegben él valaki.

Mi dícsérhetünk téged, ha egyszer nem hiszel nekünk. Nem is kell. Tudod mit!? Ne higgy másnak. Mert épp ez a baj.

Elhitted, hogy veled van a baj. Elhitted a bántó mondatokat, amiket a fejedhez vágtak. Nem rólad szóltak, hanem róluk, az ő csalódásaikról, megéléseikről.

Ha nekem nem hiszel, ha dícsérlek, rendben van. Egy idő után én nem erőszakoskodom, mert az rendkívül fárasztó, és nem az én dolgom téged újrahangolni. Nem úszod meg, saját magad nélkül ez nem megy. Én már csak tudom, nekem is hiába beszéltek.

De akkor ne higgy Apádnak, Anyádnak, a tanáraidnak, testvérednek, a főnöködnek, mikor azt mondták, szerencsétlen, hülye, idióta, értéktelen vagy!

És kerüld azokat, akik dícsérni nem, csak bántani tudnak.

Higgy magadnak, mikor olyat teszel, ami sikerül, és büszkeséget érzel. Mikor reggel belenézel a tükörbe, és tetszik, amit látsz. Merd dícsérni magad.

És merd a belső hangnak azt mondani: nem vagyok béna!

De ehhez bizony cselekvés is kell, és próbatétel, gyakorlás, fotelből felállás. Mert a puszta lét nagy érték, de érdem akkor születik, ha valami alkotás, cselekvés történik.

Minden dolog lehet hasznos, építő, még ha rossznak tűnik elsőre, akkor is alkalmas valamire.

Megrúgott a szamár, mert makacs voltam, és toltam. Gyerekként felmérni helyesen nem sikerült, a figyelmeztetésnek nem hittem. Tényleg szerencsétlen voltam?

Vagy csak történt velem egy esemény, amiből épp lehetőségem volt tanulni.

Túléltem? Igen. Csináltam még egyszer? Nem. Akkor végeredményben ügyes vagyok? Igen.

Ha lesz gyermekem, aki az oly vágyott lovam csikóját tolja, mit teszek? Szólok neki, elmagyarázom, talán ezt a történetet is elmesélem. Ám, ha rám ütött a drága, akkor úgyis makacsul folytatja, és odapillantván, látom a rúgást. Mit teszek?

Odamegyek, felemelem, megölelem, megnyugtatom. Míg újra levegőt kap, támogatom. És miután túléltük az első drámai perceket, kézenfogva a konyhába sétálunk, és megbeszéljük, szerintünk mi a tanulság. S mivel rendben van az önsimeretem, s férjet is így választottam, az apja is támogató szavakkal állna mellettem, és nem atyai pofonnal, leb@szással jutalmazná a gyermeki hibát.

S együtt néznénk a teraszról, beszélgetve a dolgokról, életről, élményekről. Távolról figyelve, ahogy a gyerek legközelebb már máshogy közelít a csikóhoz. Vagy a diófához, amire mászni szokott. Vagy majd a biciklihez, az autóhoz, a párkapcsolathoz, munkához, ahogy halad előre az életben.

S miért e történet elmesélése? Önkényes vagy bizonyos célt remél? Mindkettő.

Kiírva magamból, megerősít a feldolgozásban. Érdekes, mennyivel másabb gondolni, mint leírni, majd újraolvasni az esetenként rémtörténetnek beillő emlékeket. Ha magamban zajlik, csak keserűen mosolygok, ám ha leírom és kívülről látom, már könnyes szemmel ismerem fel, micsoda jelentősége volt ennek hajdanán.

Terápiás írást kellene tanítani az iskolában, nem verslábakat cincálva elemezni!   

De elmondhatom, hogy húsz év terhét azóta, két éve tudatosan letettem.

És szeretném, ha belelátva mások életébe, megértenék az emberek, mit jelent a valódi önismeret, tudatos élet. Nem tudom, hogy kell gazdaggá válni, vagy tökéletes sminket feltenni. Mert az nem érdekel. De hogy hogyan élhetnék boldog és elégedett életet, az mindig is hajtott, és motivál a mai napig. Vannak eredmények, amik által megélhetem a mostani szinte folyton jól levő állapotot, amit igen nagyra értékelek, és másnak is szívből kívánok.

Én már egyáltalán nem bántom magam! Nincs az a kínos helyzet, hiba, melyben magamat ostoroznám. S ahogy akkor sem a csacsit vágtam hókon, most sem a kiálló gyökérbe rúgok bele, miután feltápászkodok elesést követően, hanem megállapítom, hogy hát erre és erre nem figyeltem, hirtelen jött valami, amit el sem kerülhettem, és leginkább nevetek egyet magamon. És még jobban figyelek, ha egyenetlen terepen járok, akár erdőben, akár emberek között.

Kis lépésekkel kezdődik a békésebb élet. Nekem ott, életemnek ezen felismerése a Béke úton, az árnyékos fa alatt érett be teljesen. És persze, onnantól kezdve sem ment hibátlanul, de mára elértem, hogy 10/8-10 esetben reálisan szól a belső hangom.

Az elején még próbálkozott előjönni más rikácsolása, de akkor annyi volt a dolgom: megálltam, felismertem, és határozottan rávágtam: Kuss legyen! Nem, nincs igazad!

Ennyit tudok elmesélni, nekem ez a nehéz feladat hogy lett megoldva. Számomra ez valódi siker, mert van összehasonlítási alapom. Milyen volt régen, és milyen most az életem. Nem azért vagyok szinte mindig vidám, és pozitív, mert benyaltam a mindenhappy maszlagot, és mert nincs problémám az életben. Mindenkinek van, lenne, csak nem mindegy, hogy érte vagy ellene teszel.

Kis lépésekben, de nem mások által! Mert a valódi önismeret nem SzabóPéterről és a divatos kifejezésekről szól. Nekik is van szerepük, hasznuk, ahogy a támogató barátoknak, pároknak, kedves szomszéd néninek, a tiktokon követett szakembereknek. De ők ehhez kevesek.

Figyelj néhány napig magadra, és a belső világodra! Írd fel, számold meg a negatív mondatokat. És merengj el azon, kitől erednek. Ezután, ha ismét hallatszik, állj meg és tedd bátran, hogy kimondod, magadban vagy hangosan, ha otthon vagy: Kussoljál/Fogd be a pofád!

Igen, így, ilyen erősen, érzelmekkel! Ráérsz majd később ejnyebejnyézni, ugyanmározni, ha 10/5-ször már felismered és újragondolod a mondatokat.

Addig igenis, tessék bátran kiállni magadért!

Ha egyedül vagy, azért, hogy jó társasága legyél önmagadnak. Ha párban élsz, vagy gyereked van, akkor pedig kötelességed, hogy jót adj nekik!

S itt van pár új mondat, kezdésnek, amire gondolhatsz, ha nem hallod még saját magadat. Még ha egy ismeretlentől is érkezik, nekem higgy, ne az Anyádnak:

Menni fog, ügyes vagy!

Nem baj, majd újra próbálkozunk!

Tudtam, hogy sikerülni fog!

De kedves vagy!

Hogy csillog a szemed!

Bízom benned!

Értékes vagy!

Életük, itt.

Erről már akartam írni korábban, csak valahogy megragadt a lelkem egy kis zugában, hogy majd.. De tegnap láttam egy kedves kis képet, ami annyira a szívemig hatolt, és ami annyira fedi a valóságot, hogy megihlettett.

Illetve, nem tudok horgolni jelenleg, a metszőollóval történt kis afférom óta, mosogatni meg nincs kedvem, úgyhogy míg nincs odakint kicsit melegebb, inkább írással foglalom el magam. :D

Így, aki a reggeli kávé mellé szeretne olvasni, megteheti. Kicsit hosszú lesz a szöveg (mily meglepő..? :D), de talán sikerül átadni azt, miért tartom az életem ezt az oldalát fontosnak. Mert nekem egyelőre a kutyák, macska miatt ad még egy csodás részt, másnak viszont talán a gyerekekhez kapcsolódhat ez az életforma, mint követendő példa.

Szokták kérdezni, ügyebár, hogy nem vagyok-e magányos itt egyedül. És én mindig a valóságnak megfelelően válaszolok: Nem.

Egyrészt, mert tényleg az számomra a tökéletes nap, vagy hétvége, ha nem találkozom emberrel (oké, lenne olyan, akivel ha mégis, az örömmel töltene el), másrészt meg noha ez még magamnak is ritkán van kimondva: dehogy vagyok egyedül.

Velem él a három menhelyről örökbefogadott állatom. Nem gyerekemnek, vagy kisbabámnak hívom őket (bár van az a szint, amikor így becézem őket), mert nyilván nem azok. Igyekszem nem túlidealizálni, a saját szerepükből kirántani és pótléknak kezelni a létezésüket. Ők a két kutyám és a macskám. Pont. Az már egy másik dolog, hogy tényleg imádom, szeretem őket, esetenként pedig megőrülök tőlük. Akár az ember a gyerekeivel, úgy vagyok velük. Nem azok, de hasonlók.

Az én fejemben gyakran átsuhan a gondolat, hogy vajon elég jó gazdájuk vagyok? Megadok nekik mindent, amit kell, lehet, igényelnek? Hogy lehetne nekik még jobb? Képes vagyok én arra? És persze van, hogy kevésnek érzem a törődést, figyelmet, amit kapnak, azzal szemben, amit megérdemelnének. Nem tudom, a szülők hogy bírják ezt a nyomást, a gyermekükkel szemben. Vagy egyáltalán mindenkiben működik ez? Mert ha így történne, akkor viszont nem lenne ennyi rosszul működő család, szerintem.

Ugyanis azt hiszem, addig, amíg megkérdőjelezzük magunkat, a képességeinket, amíg azon gondolkodunk, hogyan lehetne jobb, addig van esély arra, hogy végül..jobb legyen. És itt mindegy is, hogy az állatainkról, a gyerekeinkről, a párkapcsolatainkról, a barátainkról, vagy a munkánkról van szó.

Én a hosszú évek alatt kiegyeztem azzal, hogy elég jó vagyok.

Nem tökéletes, nem adok meg mindent nekik, erőn felül, viszont egy szint alá nem engedem magunkat menni. Mert vannak korlátok, határok, amiket egyedül nem tudok megugrani. És nem is akarok, mert nincs rá szükség.  

Szeretek itt élni, szomszédok és forgalom nélkül. És arra a költözés után néhány nappal rájöttem, hogy nekik sem adhattam volna ennél jobbat. A kutyáim a maguk módján viselkednek máshogy, mint az ideális. Azt mondják, olyan az állat, mint a gazdája. Van benne igazság. Életem azon szakaszában, ahol érkeztek, mindannyian az akkori állapotomat tükrözték.

Apacsom nagyon gyorsan túltelítődik az ingerekkel, rendkívül éles érzékelése van, akár a füleit, akár a szaglását tekintve. Ő szól legelőször, ha a hegy lábánál valaki felkanyarodik az útra, és így nem igen van váratlan vendégem. Soha nem tudtam vele a városban sétálni, pedig annyira vágytam rá. Hiába jártunk suliba, dolgoztam keményen vele. Kint az erdőben, ingerek nélkül remek volt minden. A suliban jól teljesített. De a házak között, a sok kutyával, autóval…borzalmas volt, és végül feladtam. Mindig is magamat hibáztattam, mert így annyi jóból kimaradtunk, hiszen amíg nem volt autóm, addig a város közepéből mire kijutottunk, mindketten a padlón voltunk. Közben pedig otthon egy kedves, bújós nagy maci, nem erőszakosan mászik a simiért az ember pofájába, de hálásan fogadja, ha Apiperceket tartunk. Ő a váram nyugodt őre, az idegeneket fenntartással és ugatással fogadja, nélkülem nem lekenyerezhető, mindent hall, észrevesz, és bizalmatlanul kezel.

Tíz éves lett idén. Úgy vártam, hogy együtt öregedjünk meg. Ám most, látva a jeleket, hogy papásodik, a belső hang azt kiálltja: nem, mégsem! Visszafelé menjen inkább az idő!

Dextert a telepen neveltem fel. Első pillanattól kezdve olyan élesen figyelt az emberre, amivel addig és azóta sem találkoztam. Megőrül a szeretetért, az érintésért, az emberekért, igaziból nincs nála olyan, hogy eltelítődik. Egyszerre imádom ezért, és hihetetlenül túl is terhel ezzel. Nem csinál semmit aranyközépútban: vagy zsong, vagy szinte hibernálja magát. De inkább a plafont veri az energiáival, szinte mindent hevesen csinál: zabál, rohan, ugrik, repül, mászik, bökdös. Vele menni kell, és foglalkozni, törődni. Ő nem csak úgy van. Ha kimarad 2-3 nap, megbosszulja. Odahaza volt, hogy kinyalta, rágta a vályog falat, az ajtót, a fekhelyet. Itt még csak a korlátot láttam, hogy megkezdte. De igaziból itt már nincs rá oka, mert van időm vele foglalkozni. Ha benn vagyok, akkor rámsimul, és erőszakosan jelzi, hogy érintést akar. Habár ilyenkor képes lefagyni, és mint egy szobor, állni, feküdni, élvezni a pillanatot. Ha kinn vagyok a kertben, kísér. Ha nem figyelek, annyira tapad, hogy még a lábamra is ráül. Folyton arra kell figyelni, nehogy megsérüljön ha kaszálok, kapálok, vagy csak ha lépek. Néha valami történik az agyában, leginkább szélben, szürkületkor vagy fura hangok esetében, amikor is olyan elveszett, érzékeny lesz. Fél, remeg, mintha látna egy más világot, amit mi nem. De persze, olyankor még inkább közel jön, hisz nálam a biztonság.

Ha sétálunk, akkor repül. Nincs az a futás, játék mennyiség, amikor ne tudna kontrázni. Hányszor hittem, hogy na most végre sikerült.. Már levegőt sem kap, a nyelve a földig lóg, a lábát húzza.. Erre még, még, még képes rohanni. Majd, ha sikerült lefárasztani kicsit agyban és testben, képes délután öttől kezdve másnap reggel hatig a foteljében kisded módon aludni, s bányászként horkolni hozzá.

Ő mindenkit szeret portán belül, puszil, talán túlságosan is.

Hat éves, de valahogy nekem még mindig kölyök. És ha nem számolok utána, akkor azt mondom, három éves. Szerintem ő maga is így vélekedik. Sose nő fel. Nem is kell.

És hát Hopiról is illik szót ejteni. Ő egy macska. Felnőtt fejjel az első, így nincs viszonyítási alapom. De a két kutyával nem volt annyi bajom, mint vele az első időszakban. Emlékszem, ha lenn maradt egy zacskó, belepisált. Kukázott, asztalról lopott, szekrénybe mászott, ruhát szőrözött, virágba pisált, földet kikapart, éjszaka ébreszt(ett), kaját lop(ott), nyávog(ott) a semmiért, szőnyegre sz@rt, és társai. Szerintem a gyerekkel lehet így az ember. Ha túlélitek az első időszakot, utána jön a jutalom, a nyugalom. Merthogy most lesz négy éves, és mára már túlnyomórészt az öröm jut. Oké, az erőszakos nyávogás, a hajnali ébresztés még jelen van, de ezzel már megbékélek.

Ő nem áll meg másnak, csak nekem. Mint egy fehér szellem, úgy bújik el, ha embert lát. Az exekkel sem sokat kokettált, csak inkább eltűrte őket. Lehet, ha ez nem kölcsönös lett volna, nem így áll hozzá. Akaratos, bátor, ugyanakkor okos, figyelmes, és végtelenül aranyos, játékos. Mindig képes újat adni: a minap először bújt be alváskor a hónom alá, és úgy aludt, akár egy kisbaba. Én pedig nem győztem olvadozni. Nem ad mindent egyszerre, a jót és rosszat is adagolja. Így tartja egyensúlyban az életünket.

Négy éves lesz hamarosan. Annyi mindent tanított már eddig is. Ha még 15 évet legalább velem lesz, akkor hiszem, hogy az élet értelmét megértem a segítségével.

Ők hárman vannak minden nap velem. Mindannyian annyira mások, mégis olyan szépen összeszoktunk, és egységben élünk. Mindegyikük jó és rossz tulajdonsága megtalálható bennem, és őket figyelve, koordinálva értem meg sokszor, hogy magamat is rendszabályozni kell. Vagy, épp megszeretni azt, amit általuk felfedezek, mint teljesen helyénvalót.

Más a hegyen az élet, mint a városban! Ezt nagyon nehéz elmagyarázni. De ha voltál már nyaralni, elutazva legalább egy hétvégére hasonló közegben, talán meg tudod érteni, és elképzelni.

Szerintem mind a hárman itt a legboldogabbak. Talán azért, mert én magam is? Együtt mozgunk, együtt élünk. Itt biztonság van, veszélyek nélkül. Ezt az életet ismerve, soha többé nem lesz benti macskám például. Épp emiatt, míg Hopi él, csak olyan helyre költözöm, ahol a biztonságát legalább ilyen módon garantálhatom, anélkül, hogy börtönbe zárnám.

Nyilván van, hogy elmegyek itthonról, és magukra maradnak. De már nem heti hat napot dolgozom, és a hetediken meg veszett egérként otthon futkosok.

Lehet, hogy a kerti és maszek munkák miatt nem minden napra van meg a SAF (séta a fiúkkal), de hogy két-három naponta tuti meg van a teljes kör, a kimaradó napokban pedig legalább a birtokot körbe járjuk szagfelmérésre, kis futásokra, az biztos. Azért, mert nem csak ők várják ezt, hanem én is. Én nem azt élvezem, hogy sétálni megyek velük, hiszen akkor figyelni, koncentrálni, irányítani kell őket. Hanem azt, hogy elnézem őket abban a közegben, amiben igazán boldogok. Az erdőn, mezőn, szaladva, szaglászva. És napról napra összehangoltabban mozgunk. Az ismert szakaszokon biztonsággal megy póráz nélkül, és a látvány, ahogy a három társam együtt bóklászik velem, egy-egy simire odaszaladva hozzám, élvezve a természetet, nekem felbecsülhetetlen.

Messze nem vagyok nekik a tökéletes gazda. Türelmetlen leszek, ha előttem totyognak, kiabálni is szoktam, van, hogy a gép vagy telefon előtt ülök, miközben ők bámulnak, néha lusta vagyok nekiindulni, elküldöm őket a helyükre, kizárom őket ha besokallok, és remekül szórakozom nélkülük is, ha elhagyom a hegyet egy időre.

Adhatnék nekik marhahúst, lazacot, saját szobát, kókuszmatracot, arany bilétát, kutyaúszást, bébiszittert, vagy csak földön járva még több jót nekik. Megérdemelnék, csak azért, mert azok, akik. De közben folyton nagyon igyekszem, hogy a lehetőségeimhez képest elég jó legyek. Így van, hogy szeletelem és főzöm a disznó belsőséget, pedig a hányinger kerülget eközben. Éjjel is lemászok az ágyról, ha Hopi jelez, és addig nem is alszom, míg vissza nem került mellém az ágyba. Ha fáj a lábam, is elindulunk, legfeljebb lassabban haladunk. Ha pénz tartalékon jár az agyam, az értük van, hogy ha kell, még egy MR-t ki tudjak fizetni, mint tavaly. Vagy a kocsi értük legyen mindig használható, mert ha orvosra vagy élelemre van szükség, ne kelljen kuncsorogni segítségért. Ha ők nem lennének, jóval kevesebből is megélnék. A tisztaságról, rendről nem is beszélve, mert akkor a másfél szobás kis életterem nem kutyafekhellyel lenne telítve..

Nem adom nekik minden percemet, mert én is megérdemlem a nekem járó, szabad életet! Nem kell lelkiismeretfurdalást éreznem azért, mert közösségi életet élek, vagy miközben egyik kezemmel a telefont, másikkal valamelyiküket simogatom. Nem kell százezreket keresnem ahhoz, hogy elég jó minőségű ellátást kapjanak tőlem, mert hiába a luxus, ha mellette nem marad szeretet, energia, élet rájuk.

Mi megtaláltuk itt az egyensúlyt, azt hiszem.

Volt, van és lesz is, hogy új szereplő, új esemény, nehézség kerül ebbe a rendszerbe. De ahogy a korábban macskagyilkos Api után jött a felnőtt Dexi, majd Hopi, és ez a három jószág így egy családba forrt össze velem, és átutazva a fél országot, itt kezdtünk újra mindent. Azóta is volt már próbatétel, és eddig mindent megugrottunk. Ez ezután sem lesz máshogy. Lehet új szereplő, új helyszín, bármi.

Mert nem kell mindent tökéletesen csinálni, csak törekedni az elég jóra.

Nekem csak állataim vannak. De van viszonyítási alapom, hol a jobb. Nekik és nekem is.

Ha nekem valaha családom, gyermekem lesz, sem szeretnék nem hasonló helyen élni.

Egy szóval sem írom, hogy neked is ez való. Csak leírom, hogy ez is egy opció, és ha te ott a városi dzsungelben agyonnyomva érzed magad, lehet nem veled van a baj. Ott én is csak ritka pillanatokban voltam elégedett és szabad, itt pedig csak ritka pillanatokban vagyok gondterhelt.

Nekünk most tökéletes itt. Szerintem teli a szívünk.

Minden más pedig épp elég.

Napjaim egyik fénypontja, mikor Hopi elém jön.

Leparkolok a kocsival nem messze a háztól, munka után néha fáradtan, és legtöbbször még ki sem szállok az autóból, de már virít a fehér mozgó folt a zöld fűben. Vagy a saját udvarunkról jön, vagy a szomszéd házból, ahol szeret nyugodtan, kutyapuszimentesen aludni. Mire kipakolok, már kis lábát szedve odaszalad hozzám, és törleszkedik, felcsavarodik a lábamra. Majd elsétálva a házhoz, egyszer-kétszer megállunk: ő cukiskodva hempereg a homokban, fűben, én pedig teszem alá a lovat, és gügyögök neki, dögönyözöm. És együtt megyünk a csaholó kutyákhoz, akik szintén nagyon vártak már haza.

 Emlékszem, milyen boldogság töltött el, mikor az első néhány alkalommal ezt megtapasztaltam.

Pontosan tudom, milyen érzés volt, mert a hónapok alatt sem csökkent, változott ez. Szerintem ez megunhatatlan.

Hazaértem, vártak, szeretettel fogadtak, kezdődik az itthoni, valódi Élet. Ha jó kedvem volt, akkor még jobban fokozta, ha kevésbé voltam topon, akkor pedig felhozott egy olyan szintre, ahonnan már csak jó lehetett a nap további része.

És az első néhány alkalomnál értettem meg, mekkorát hibáztam régen.

Évekkel ezelőtt volt egy párkapcsolatom, külön éltünk albérletben, és akkor még igencsak érzelmileg megközelíthetetlen voltam. Elég sok mindent leválasztottam, hárítottam, hiszen azt szoktam meg. Igencsak nehéz lehetett velem.. Akkoriban a párom többször jelezte, hogy jól esne neki, ha nem a gép előtt ülve fogadnám a megjöttét, épp csak kikiabálva egy sziát a menhelyes ügyek intézéséből, hanem néha elé mennék. Ha várnám haza. És nem értettem, mi a baj ezzel. Hiszen úgyis bejön majd, és akkor együtt leszünk. Szinte idegesített ez az elvárás.. Az a kapcsolat egy nagyon fontos tapasztalási fázis volt, szerintem mind a kettőnknek. Nem volt boldog és felhőtlen, sokat küzdöttünk, próbálkoztunk. Végül a 25.szülinapomon döntöttem el végleg, hogy nem megy. Jó döntés volt. Ő azóta boldog (remélem) családos ember, én pedig sokat tanultam magamról, és hogy sok mindent máshogy kell csinálni, mint akkoriban. Hat éve volt ez. Mintha egy másik életben történt volna. Sok minden változott azóta. Szerencsére..

S az is eszembe jutott, mennyire jól esett nekem, mikor most másfél éve, az akkori párom az ismerkedés elején a kapuban fogadott. Ez csak akkor tűnt el, mikor egyszer csak, 2-3 hét után megszűnt ez a kis figyelmesség. Hiszen már nem vendégként érkeztem, hanem odavaló voltam.

Ha ő érkezett, akkor azt hiszem, én legtöbbször lelkesen vártam. Bár emlékszem olyanra, mikor nem. Mert volt, mikor azt kiáltotta az egócskám, hogy ha ő nem, akkor te miért igen? Ne adj túl sokat, mert akkor annál jobban fog fájni, ha nem kapod vissza. Aztán persze a magam női logikájával próbáltam ügyeskedni, hogy kaphatnám vissza a gesztust. Mindig jeleztem, hogy nemsokára odaérek, hátha teljesül a belső, meg nem nevezett vágyam.. de a kapuban mégis csak a kutyák fogadtak. Én pedig meg sem tudtam fogalmazni, mit hiányolok, csak éreztem, hogy valamivel még jobb lehetne a dolog. Pedig ha szóvá teszem, biztos megadta volna nekem, de hát..Volt még mit tanulnom akkor is. Magamról, leginkább. Nem volt könnyű kapcsolat, folyton jöttek a nehezebbnél nehezebb megoldásra váró dolgok, és végül elfogytunk. Bár nagyon sok szép és jó emlék fűződik hozzá, és rengeteg tanulsággal tértem vissza a Zugba. Kellett, hogy megtörténjen, de kellett, hogy vége is legyen. Fél éve volt, de mintha egy másik életben történt volna.

S tegnap este, a Telihold és a délután elfogyasztott kávé miatt órákat forgolódva, valahogy ez is úszott gondolatként a fejemben. Hogy ha párom lesz, várni fogom a teraszon, a kapuban, vagy akár a nagy fa alatt a ház előtt. És ha a párja leszek valakinek, szeretném, ha várna a kapuban, az ajtóban, vagy ahol csak legalább gesztus értékkel jelzi, hogy örül nekem.

Mert hazaértünk, mert vártuk egymást, és mert végre kezdődik az együtt töltött idő, a valódi Élet.

Lehetőleg minden alkalommal. Mert ha tényleg van ott szeretet, és mögöttes érték, tartalom, akkor ezt nem lehet megunni. Csak napról napra jobban élvezni.

Mert biztos vagyok benne, hogy az én megátalkodott macskám, Hopika, legalább annyira boldog attól, hogy hazatértem, és végre látjuk egymást, mint én.

És nem, nem azért jön, mert utána megetetem. Hisz olyankor nincs étel a gyomorba.

Csak szeretet a szívbe, amit szép szavakkal, kedves simogatással, dorombolással cserélünk egymás között.

Lehet, hogy sokan nem szeretik a macskákat.. De tanulhatunk tőlük sokat.

Nem kell rám hallgatni. Inkább Hopiban bízzatok!

Tegyétek próbára a tudását: pár napig várjátok a Kedvesetek, a gyermekeiteket, barátaitokat, családot mosollyal, öleléssel, kedves szavakkal a kapuban, vagy a buszmegállóban. Figyeljétek, hogy terül el a meglepetés, majd az öröm az arcukon. S egyszer lopva figyeljétek meg, ha a pár alkalmat követően nem ezt teszitek. Keresni fog a szemével, és az arcán ott lesz a csalódás. Picike lesz, épp csak átsuhan majd.. De ha végleg elmarad, az fájni fog, mert a jóból visszafelé lépni már csak ilyen..

Majd ugorjatok ki a bokor mögül, és akkor is nézzétek az arcukat.

Ügye, hogy a legborongósabb időben is felragyog majd a mosolya, akár a nyári nap?

Igen, mindig Hopi sem vár, mert néha dolga van. Olyankor én is keresem, hívom, figyelem, mikor kerül elém végre. És csalódott vagyok kicsit. De aztán idővel úgyis odaszalad hozzám, és köszöntjük egymást. Lehet, hogy néha inkább kihasznál, mert a korgó gyomra elnyomja a szívét, és inkább enne, mint szeretgetne. De ezt is elfogadom, mert nem lehet minden nap minden tetőfokon. Ő is önálló személyiség, nem én irányítom. A macska olyan, mint az ember. Majd ő tudja, mikor mit akar. Nem kiszámítható, ám rendkívül egyenes jellem. De tudom, hogy ha teheti, és szívből adja, jönni fog elém.

Ha ezt heti egyszer, vagy heti hétszer teszi, én akkor is nagyon boldogan fogadom, az elkövetkező hosszú évekre is, megunhatatlanul.

És ha a macskám képes erre, önismeret nélkül, akkor mi emberek ne tudnánk ezt megtanulni és alkalmazni?

Persze, nem akárkivel. Csak aki fontos nekünk, és szeretjük.

Csak egy napja, hogy utoljára átéltem. Ebben az életben, és a boldog jelenben.

Elköteleződés – magunkkal

Nehéz szavakba önteni, milyen az, mikor te kerülsz a középpontba. Nem máséba, hanem a sajátodba!

Az elején még jönnek a szokásos lelkiismeretet, neveltetést pöckölő belső bizonytalanságok. Leginkább valaki más hangján bent felszólalni: Csak fel kellene hívni végre; Illene visszakérdezni, pedig nem érdekel: És te hogy vagy?; Hallgatok, figyelek, mikor lélekben már rég máshol vagyok; Válaszolni kéne az üzenetekre, pedig 90%-a csak a feladónak tehermentesítés; Bizonyos témákról inkább ne írj, mert úgyis belekötnek; El kell menni családi/ismerősi körbe, mégha gyomorideg van benned, akkor is stb.

Nekem ezek és társaik, neked biztos más mondatok vannak, mik felúsznak, ha elkezdesz mást helyesnek érezni, mint eddig.

Aztán szép lassan kipróbáltam, mi lenne, ha nem a külső hangokra figyelnék, és aszerint cselekednék, hanem a saját magamét erősíteném fel. És, a lehető legnagyobb szabadsággal, természetesen senkit nem bántva és elnyomva, ezeket követném az élet jó néhány területén.

Az emberek néha észre sem veszik a különbséget, van, hogy feltűnik nekik és számon is kérik, esetleg megharagudnak, hogy hogy mersz helyettük saját magadra koncentrálni. De vannak, akik cinkosan mosolyognak, mert pontosan értik, miért fontos ez. Talán magad felé példát statuálva tudni fogják, hogyan érdemes állni hozzád, hovatovább kis lépésekben kipróbálják saját maguk valóságában.

Viszont te, te pontosan tudni, érezni fogod, mi a különbség. Mintha kötél mállana el a saját magad által kibocsátott napsugarakban, melyek eddig fogvatartottak. Rájössz arra, hogy a mi a normális csak egyénileg értelmezhető, és jól teszed, ha saját oldaladról nézve keresed. S végül elkezd egy egészen új szemlélet sarjba szökkenni, amit még te magad sem ismersz, de figyeled rezgéseit, hogy mikor mire van szüksége. 

A kép forrása: Pixabay

Ezt követve eljutottam oda, hogy nem válaszolok üzenetekre, kényszeresen, a másik vágyának kedvesen, önfeladón megfelelve. Nem kérdezek vissza, hogy a másik hogy van, ha nem érdekel őszintén. Nem hívok fel senkit, csak mert kell, kivéve a szolgáltatókat: de velük nem is kell felületesen bájcsevegni. Nem engedek be senkit az életembe, csak mert ő jönni, furakodni akar.

Magamat választottam, szinte minden értelemben. És a Sors úgy intézte, hogy ezt itt és most meg is tehetem, mert nincs olyan, akit e döntésemmel megkárosítanék, elnyomnék, elsodornék. Kivéve, aki a figyelmeztetések ellenére is beturakszik, mert szegény pára akkor lehet el lesz kicsit sodorva.

Igen, családosak, nagy felelősséggel járók esetén ezt aligha lehetne így megtenni. De én még/már nem ilyen helyzetben vagyok. Gyanítom okkal, mert nekem most még ezt kell megtapasztalnom.

Ha te mégis erre vágysz, teremtsd meg a lehetőségét, de ne vagdalkozz, hogy hát ezt így nem lehet; könnyű a másiknak mert nincs gyereke; ez így nem normális; kell a kompromisszum, mert különben egyedül végzed; majd megtudod ha öreg leszel és társai. Az a te gondolatod, hogy nekem hogy kellene éni, és mint ilyen, már világos lehet: engem ilyen téren nem érdekel. Kivéve, ha saját vágyaidról, érzelmeidről beszélsz, amihez cselekvő energiát tőlem remélsz. Ám itt sem akarok mit kezdeni a ventillálásoddal, ha azok csak kifogásként, panaszáradatként ömlenek rám, ahelyett, hogy a megoldásokat kutatnád, s mint külső személy, az én segítségemet kérnéd.

Elárulom: néha nagyon nehéz, ha a túloldalon jó embert sejtek, de ha nekem túl sok, vagy épp túl kevés, bizony nemet mondok. Ha a figyelmemet nem kelti fel, akkor valószínűleg nincs is dolgunk jelenleg egymással. Vagy csak épp annyit engedek be belőle, ami még nem terhes számomra. És én magam is kutatom, mi a normális. Nekem magamnak. Újra és újra.

S hogy mi alapján döntök újabban? A belső hang szerint, amit korábban évekig elnyomtam. Mert ésszel megmagyaráztam, hogy hát lehet logikus oka, amiért ellentétesen, vagy máshogy kell cselekedni, mint amit súg a hang. És hát belementem abba, ami az átlag szerint normális. Ismeritek a mondatokat: De hisz rendes, dolgos ember! Kibírom azt a pár órát a kedves anyóssal, és a beszólogatásaival.. Pénzt kell keresni, örüljek, hogy ez is van! Ha megmondom, hogy bánt engem, még a végén megsértődik, mi lesz akkor? Inkább tűröm, jobb a békesség. És a társai.  Kipróbáltam, hátha nekem is működni fog. De valahogy nem akaródzott.

Aztán végül mindig bebizonyosodott, hogy a belső hang már: Előre megmondta! – bár, a fejemhez sosem vágta. Csak bízott benne, hogy tanulok végre a saját hibáimból.

Azt hiszem, ezt a leckét lassan sikerül teljesítenem. Valószínűleg lesz még néhány tesztkérdés, amin bizonyítanom kell, illetve még a mai napig a feladatokban figyelnem kell, hogy a megszerzett tudást a gyakorlatba is átültessem.. De remek tanítóim vannak, akik átvezetnek ezeken a nehézségeken. Kérdezek, figyelek, újra próbálkozom, bízva abban, hogy most majd csont nélkül sikerülni fog.

Azzal is tisztában vagyok, hogy ez csupán életem egyik teljesen új, ismeretlen, ám nagyon fontos fejezete. Amit hosszú távon nem biztos, hogy tudok, akarok, vágyok fenntartani, ám az alapozáshoz mégis nélkülözhetetlennek érzem. És, a jelenben ezt is nagyon élvezem, be kell, hogy valljam.

Talán most járok ott, hogy a régi, sz@rral teli puttonyt letettem, ám, ahhoz, hogy később adni tudjak másoknak, ahhoz az enyémben mégiscsak sok jónak kellene lenni. És most ezt töltöm, csupa olyannal, amit amúgy nagyon hasznosnak érzek: határozottsággal, önismerettel, határhúzással, szabadsággal, női energiákkal, erővel, kedvességgel, tudással, energiával, megérzésekkel, miegymással.

Nemhiába tartja a mondás: Amit megeszel, az a tied. Amit megtapasztalsz, megugrasz, elraktározol, az is. És amiket elfogyasztasz, energiát adhatnak az életben maradáshoz, tervezéshez, cselekvéshez.

És a belső hang azt súgja, jól teszem, csak így tovább! Meg lesz a haszna, nem is olyan sokára! Irány tovább a belső középpontba! Aztán persze majd utólag kiderül, jól gondoltam-e, vagy tévúton vagyok. Hiszen a sírig tartó szerelemben sem nyilatkozhatunk őszintén, ha még csak két hónapja vagyunk együtt a kiszemelttel. De hát, valahol mégiscsak el kell kezdeni a dolgokat, nemdebár?

Én ezen vagyok. Majd nyilatkozom, hogy a mostani elégedettség, boldogság, nyugalom megmarad-e? 

Hiszen az a mérvadó, hogy hogyan éljük a hétköznapokat, nem? Mennyi a jó dolog, és mennyi a lekötött, szorongató érzés? Én most jó vagyok, azt hiszem. A nekem normálisat nagyon nagyon közelítem.

Kérdéseim felétek, hiszen nektek is van egy belső valóságotok, saját hanggal.

Van-e kötél, mely gúzsba fog benneteket, megakadályozva, hogy a valódi énetek az ég felé növekedjen? 

Ha igen, nem tartod fontosnak, hogy kiszabadulj belőle? És jobb legyen neked? Majd egyszer? Miért nem most?

Hiszen te is csak saját magadnak lehetsz a legfontosabb!

Badarság arra várni, hogy majd más szeressen, tegyen érted erőfeszítéseket. Hiszen, ha ő jól van, épp magával foglalkozik, s veled legfeljebb összemosolyogni akar, nem pedig húzni-vonni maga után.