Generációnk egyik nagy problémája az önelfogadás, az önbizalom hiánya. Számos módja van annak, hogy felülkerekedjünk rajta, ezt mindenki maga választja meg. Jo-val, egy fiatal, frissen végzett látványtervezővel beszélgettem, aki többek között elmesélte, hogyan segített neki saját művészete elfogadni önmagát. 

Mikor kezdtél el művészettel foglalkozni?

12 éves koromban kezdtem el rajzszakkörre járni, heti egy alkalommal. De egyébként már óvodás koromtól kezdve imádtam rajzolni. Látszott, hogy ez az a dolog, ami valószínűleg az én életemben meghatározó lesz.

Otthon támogattak ebben?

A szüleim támogatták, hogy rajzszakkörre járjak. Aztán 14 éves koromban felvettek a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolába Budapestre. Az is nagy dolog volt, hogy felengedtek. Ott textil-kézművesként végeztem, ezután pedig a Kaposvári Egyetem Művészeti karán diplomáztam, mint látványtervező.

Miután lediplomáztál, sikerült a szakmádban elhelyezkedned? 

Kaposvárról kapcsolatokat kiépíteni egy kicsit döcögős, anélkül pedig nem működik a dolog, szóval valahogy úgy áll a helyzet, hogy jelenleg parfümpromóterként dolgozom. Ezt hívom úgy, hogy a polgári munkám. Emellett van most egy látványtervezős munka Miskolcról, a bábszínházban „A széttáncolt cipellők” című gyerekdarabhoz fogok látványt tervezni.

Nehéznek tartod az elhelyezkedést?

Elég nehéz, de főleg úgy, hogy engem több dolog érdekel. Kicsit minden tetszik, minden érdekel, így nehéz egy dolog mellett véglegesen elköteleződni. A látványtervezésben az a jó, hogy több dolgot takar, nagyon összetett. De azt hiszem ebben a szakmában nem is lehet igazán elhelyezkedésről beszélni. Ez olyan nyugalmi állapotot sugall. Ha valaki művészeti pályára készül, nem igazán ismerhet olyat, hogy nyugalmi állapot.

Milyen technikákkal dolgozol legszívesebben?

A tollat nagyon megszerettem, pedig sokáig úgy voltam vele, hogy a legijesztőbb technika, mivel nem tudod kijavítani, ha hibázol. Festeni is szoktam, illetve a kész munkákat, amiket megrajzoltam vagy megfestettem, azokat lefotózom és rádolgozok Photoshoppal. Most majd olajfestékkel szeretnék próbálkozni.

Tartottál már kiállítást is. Mesélnél erről?

Kaposváron másodévesként kezdtem el magamnak grafikákat készíteni, az egyik barátnőm pedig felhozta, hogy miért nem csinálok belőlük kiállítást. Végül az egyik kaposvári kávézóban összeraktam egy kiállítást az egy év alatt összegyűlt munkáimból, 23 képből.

Kik a példaképeid? Kik inspirálnak?

Gustav Klimt, Egon Schiele és Frida Kahlo.  Őket azt hiszem érezni is a képeimen. Schielében például nagyon tetszik, hogy milyen nyers tud lenni. Bennem is megvan a groteszk és bizarr látásmód. Ezek nagyon tetszenek. Ugyanakkor a zene is fontos része az alkotásnak. Különösen szeretek munka közben Nick Cave-et, Ella Fitzgeraldot, Simon and Garfunkelt, Django Reinhardtot hallgatni.

Nagyon sok aktot készítesz. Miért éppen aktok?

Mindig is szerettem aktokat rajzolni. Nagyon izgalmasnak tartom az emberi testet, különösen a női test az, amit a világ egyik legérdekesebb formájának tartok. Van egy másik oka is annak, hogy ez a téma elkezdett foglalkoztatni. A legtöbb képen ugye én vagyok. Kicsit a magam elfogadásáról szól ez, nem csak fizikailag, de lelkileg is. Nekem sokat segített, mikor nem voltam magammal megbékélve, nem igazán szerettem magam. Értem ezt úgy, hogy például évekig nem mentem strandra. Egyszerre tartottam a testemet szépnek és groteszknek. A munkáimban benne van a magam elemzése, a lelkiállapotom kivetülése.

Mit szeretnél a képeiddel kifejezni?

Szerintem nagyon sok emberben megvan az, hogy nem fogadja el a testét, saját magát. A képeimmel szeretném inspirálni őket, hogy mindenki más, mindenkiben megvan a szépség. Jó lenne, ha ezt mindenki fel is ismerné, ahelyett, hogy valami olyan ideált próbálnak kergetni, ami igazából nem is létezik. A szépséget túlértékelik, szerintem fontosabb, hogy valaki inkább karakteres legyen, a mai tipikus ideál helyett. 

Mit tanácsolnál azoknak, akik most állnak felvételi előtt és művészeti pályára készülnek?

Azt tanácsolnám, sose engedjék, hogy a muglik letörjék őket.