Több fotóért kattints a képre!
Kövess az Instagrammon is @wellness_holimoli https://www.instagram.com/wellness_holimoli/?hl
Történetemmel szeretném a szülés előtt álló nőket erősíteni és motiválni, hogy igenis higgyenek abban a Földanya erőben. Tanuljanak, informálódjanak, készüljenek fel erre a találkozásra. A császáros Anyukáknak minden tiszteletem, egy pillanatig sem könnyebb úgy világrahozni egy babát, és utána helyt állni a mindennapokban.
Vasárnap este: már ágyban voltunk, sorozatot néztem és közben azon kattogtam, hogy milyen természetes szülés beindítási praktikák léteznek, és kinek milyen tapasztalata volt a művi beindítással. Pár oldalt végig görgetve, azt éreztem; nem, nem akarok már ezen agyalni, jönni fog amikor kell, és ahogyan kell, csak bíznom kell magunkban.
Mielőtt tovább mesélem a születést (nekem a szülés szó helyett jobb érzés a születést használni) szeretném leírni, hogyan készültünk Matteo érkezésére. Nekem ez a felkészülés nagyon sokat jelentett egészen az utolsó momentumig. Részt vettük egy szülésfelkészítő, illetve HypnoBirthning tanfolyamon Anikónál, aki egy magyar szülésznő itt a környékünkön. Emellett a terápiám keretein belül beszélgettünk a félelmeimről, kérdéseimről. Nagyon szerettem volna, ha Matteo természetes úton érkezik meg. Nandu vajúdás segítő könyvét olvastam el és jegyzeteltem ki, illetve minden lehető hypnobirthing irodalmat, videót megnéztem. Relaxáltam ,meditáltam, vizualizáltam, beszélgettünk Juannal és beszélgettem Matteoval. Természetes szüléseket néztem, vízben világra jöveteleket, pozitív születés történeteket olvastam. Sokszor vizualizáltam, ahogy megfogom Öt a kezemben először.
Nem volt biztos, hogy Anikó akivel készültünk pont műszakban lesz, amikor mi érkezünk, így nem terveztem inkább vele, hogy ott lesz, persze nagyon szerettem volna. Sokat gondolkodtam rajta, hogy szülő otthonba megyünk, de valahogy a kórház és a gyermekklinika nyújtotta biztonságról nem akartam lemondani. Így tisztában voltam vele, hogy ez a döntés kompromisszumokkal jár és lesznek olyan dolgok a kórházi protokollban amit nem kerülhetek ki. Valamiért, úgy éreztem, hogy jobb ha az első döntésünk mellett maradok. Minél természetesebb úton szerettem volna Őt világra hozni, de próbáltam rugalmas maradni. A passaui kórházról sok pozitív visszajelzést hallottam, de sok császármetszést is végeznek.
Juannal rengetegszer átbeszéltük, hogy mivel tud segíteni: masszázs, víz, csak egy kézfogás, kommunikáljon helyettem, ha én már nem vagyok képben, illetve tudta ,hogy mit szeretnék, milyen szülést terveztem meg és hogy segítsen ez mellett kitartani bármi is van. Persze megbeszéltük, hogy a legfontosabb Matteo és az én biztonságom, így adott szituációhoz tudnunk kell alkalmazkodnunk majd. Azt is előre megbeszéltük, hogy Ö mindig marad Matteo mellett, megy vele bárhova kell menni. Kettőnk közül, Ő sokkal nyugodtabb típus, így tudtam, hogy számíthatok majd erre a nyugodságra ezekben a pillanatokban is. Ez mindig jó érzéssel töltött el.
Egy kedves barátnőm is hasonló korú várandós mint én, vele is sokat beszélgettünk a születésről és sokat erősítettük egymást, időről időre. Most amikor ezeket a sorokat írom, Ő még várja a nagy napot, én pedig drukkolok nekik nagyon.
Visszatérve vasárnap estére, valamikor tizenegy óra után, letettem a google-t és néztem tovább a filmet.
23:40 körül valami furán meleg öntött el, és lám elment a magzatvíz. El sem akartam hinni. Juan mellettem feküdt, már épp aludni akart, mondtam hogy azt hiszem MOST indul a dolog. Iszonyatosan ideges lettem, nem is... inkább izgatott, de még mennyire....összevissza mászkáltam fel alá, megöleltem Juant. Felhívtam Anyut, kérdezte jöjjön e fel. Mondtam, igen egy ölelésre jól esne. A koffer már kész volt, apróságokat még összeszedtük, de totál dekoncentrált voltam és nem akartam elindulni a kórházba. Néztem Chilit (a mopsz kiskutyám), öleltem simogattam, megnyugtatott. Mondtam jövünk haza gyorsan, ne féljen. Én féltem. Az ismeretlentől, az újtól, a fájdalomtól, a folyamat kontrollálhatóságától, magamtól, a kételyeimtől. Felhívtam a kórházat, hogy mizu, mondták jöjjünk. A magzatvíz is megkérdőjelezhetetlenül jött, nincs mit tenni...el kellett indulni. Anyuval még felmutattuk a kézszívet: én az autóból , Ő az ajtóból.
Beértünk, felmentünk a Kreißaalra. A recepción elfoglaltságukból felnéztek a nővérek ránk, mondtam elment a magzatvíz. Nekik ez ugye annyira mindennapi dolog, mint nekem reggelizni. Mosolyogtak, hogy milyen édes vagyok, és mondták, hogy akkor jó helyen vagyunk. De jó....ebben azért viszonylag biztosak voltunk hova kell jönni.
Megtörtént a felvétel, kanül, CTG, vérvétel és óriási szerencséncskre a fürdőkádas szoba éppen kiürült. A miénk. Annyit gondoltam rá, hogy ne a folyosón (csak vicc) vagy valamilyen üres megfigyelőben kelljen lenni. Persze erre is készültem lelkileg, de a vágyam ez volt.
Leginkább megpróbáltam semmihez nem kötni a születés feltételeit, körülményeit, kimenetelét, csak az volt bennem, hogy végig erősek legyünk és jól alakuljon minden. Az első órákban menstruációs görcs szerű fájdalom jelentkezett csak, összebújtunk; aludni, pihenni próbáltunk. Kellemes fény, lágy zene ment a háttérben. Nem zavart senki minket. Ekkor egy centiméternél tartottunk. A fájások lassan indultak be; később sétáltunk, lépcsőztünk; Anyuék hoztak be ennivalókat, datolyát ettem sokat a sok energiáért.
Hétfő délelőttnél járunk. Négykézláb voltam sokat ,az erősítette fel a fájásokat, már eljutottunk két-három percesekhez, de még mindig nem voltak elég erősek. A következő műszakos szülésznővel nem voltunk egy hullámhosszon, már 9-10 óra tájékán rebesgette a beindítást, amit egyáltalán nem akartam. Annak örültem, hogy burokrepeszteni már nem kellett legalább. Azt mondta délben legkésőbb kapok egy tablettát, hogy beinduljon a dolog. Nagyon megzavart vele, a fájások intenzitása lecsökkent valamennyivel és ritkábbak lettek. Úgy éreztem versenyt futok az idővel és minden nagyobb, rendszeresebb fájásnak örültem.
12:00 megkaptam a burokrepedés miatt az antibiotikumot és egy szülészorvosnővel beszéltem a prosztaglandin tablettáról. A saját szülésznőm azt, mondta kérjem, hogy várjanak. Nem akartam bevenni. Kaptam három óra haladékot. Ismét bíztam az intenzitás növekedésében, de csak némileg történt meg. Háromkor újra egy orvos jött, hogy bizony most már be kellene vegyem az első tablettát, még mindig csak egy centiméter. Véleménye szerint veszélyes lehet ha elhúzódik a vajúdás, mindketten elfáradunk, nagyobb a fertőzésveszély az idő előrehaladtával. Elsírtam magam, kétségbe estem, nem értettem miért nem indul be a dolog úgy igazán... ott voltam, beleálltam, akartam, vártam, együtt lélegeztem az összehúzódásokkal. Elmondtam, hogy nem akarok császármetszést és rettegek tőle, hogy a beindítás miatt arra kerül a sor. Kedves volt, és barátságos, beszélgettünk; megnyugtatott, hogy ezzel nem veszítem el az esélyeim a természetes szülésre.
15:00 Bevettem és vártunk. Erősödtek, jöttek. Kapaszkodtam a kötélbe, terpeszben álltam, mantráztuk a kinyílást, koncentráltam, hogy elengedjem az összes medenceizmom, hogy ne tartsak ellen. Akkor éreztem, hogy bár nyugodt vagyok, az izmaim mégsem engedem teljesen megnyílni. Innentől erre figyeltem, hogy lent minél jobban elengedjem magam. Juan végig mögöttem állt, simogatott, támogatott. Én egyre jobban eltávolodtam a világtól, már csak Juan keze volt, a megerősítő zeném és az érzés, hogy nemsokára találkozunk Matteoval. A kilégzés mindig intenzívebb lett, éreztem, hogy egy ismeretlen erő kezd hatalmába keríteni. Még erősnek éreztem magam. Arra gondoltam sokat, hogy biztonságban vagyunk és minden segítő angyal itt van velünk.
Szerencsére nem jött senki, békén hagytak minket. Tudtam hogy a szülésznőm, Anikó 18:00 kezdi a műszakot, kapaszkodtam továbbra is a robozóba, ringatóztam, néztem az órát és a CTG-t. Láttam, hogy a fájások még bőven erősödhetnek, de annak örültem, hogy Matteo szívhangja végig stabil volt. Elérzékenyültem és kiöntöttem a lelkem Juannak, jó volt sírni. Viccesnek találta, hogy gyóntam neki, miszerint én nem vagyok elég jó barátnő és megígértem, hogy sokkal többet és jobbakat fogok főzni, illetve sokkal több masszázst fog kapni.
18:30 tájékán megérkezett Anikó, annyira vártam és annyira örültem neki. Megnyugtatott. Megvizsgált: 4cm-nél jártunk. Ez az, szuper, hála a jó égnek. Kaptam beöntést és bár aznap addig sem foglalkoztam sokat a korábban kellemetlennek gondolt dolgoktól, pl pisilni a párom előtt, vérezni stb. Innentől kezdve egyáltalán nem számítottak ezek a dolgok. Sok nő tart ezektől a helyzetektől, én is így voltam vele, de nem számított egy idő után, tényleg.
Anikó látta, hogy fáradok. Vizet engedett, hogy egy kicsit relaxáljak, erőt gyűjtsek. Jó érzés volt nagyon, a hólyagom egyre jobban feszített, viszont újra megtorpant a folyamat. Az összehúzódások viszont jobban fájtak.
Kijöttem a vízből, újabb CTG és antibiotikum. Vártunk. Az időt innentől elvesztettem. Ismét stagnált a folyamat. Már leginkább feküdtem. Tudtam, nem elég gyors a folyamat a kórházi protokollhoz. Itt volt az ideje az újabb ráerősítésnek, oxitocinnal. Közben újra megvizsgáltak, és Matteo felfelé fordult, csillagnéző pozícióban. Ez nem jó hír. Féltek, hogy a magzati szívhangok gyengülhetnek, illetve az rohanó idő miatt a fertőzés veszélytől.
Egy órát négykézláb kellett legyek csípőkörzéssel, hogy megpróbáljuk, Matteot visszafordítani.
Ezen a ponton, felajánlották az érzéstelenítést, ha szeretnék megenyhülni. Láthatóan tovább fáradtam. Éreztem én is. Megrogytam, elkezdtem újra sírni, nem értettem miért nem halad elég gyorsan. Elviselhetetlennek éreztem a szituációt és haza akartam menni. Azt akartam, hogy békén hagyjanak. Tudta Anikó mennyit készültem, mennyit álmodtam a könnyű születésről és mennyire nem szeretném az érzéstelenítést. Próbálta húzni az időt, de a szabályok őt is kötik. Mondta, hogy nem kell, csak tudjam, hogy lehet.
A másik lehetőségem, egy erősebb fájdalomcsillapító, a további fájás erősítővel együtt, és akkor is négykézlábas körözés. Nem gondolkodtam ezen a lehetőségen, meg akartam tenni minden tőlem telhetőt és úgy éreztem ennek még kell adjak egy esélyt. Magamnak, magunknak. Nagyon kevés választott el, attól hogy azt válasszam, hogy inkább nem érzem tovább a fájdalmat. Viszont azt is éreztem, hogy ezzel feladom az egészet, onnantól elvesztem volna a folyamatban. Bármennyire nem akartam fájdalomnak megélni, az volt. Bármennyire próbáltam helyesen lélegezni, akkor is fájt. Azokra a történetekre gondoltam, ahol azt írják nem fájt egyáltalán...irigyeltem őket, és nagyon szeretném tudni a mai napig, mit csináltak másképp.
Nem felejtem el soha ezt a pillanatot, az igazi katarzis innentől indult azt hiszem. Megkaptam az infúziót, Anikó mondta, hogy tegyem be a relaxációs megerősítések zeném, segíteni fog elmélyülni. Négykézlábra fordultam és kioffoltam.
Erős fájdalomcsillapító volt. Megszűnt az idő, a tiszta tudat, enyhült a feszítés a testemben, lebegtem az összehúzódásokkal, Juan kezét fogtam, és a CTG-n néztem a szívhangot. Örültem, hogy még mindig gyönyörűen stabil. Arra gondoltam, hogy mennyit beszélgettem Matteoval korábban, hogy majd össze kell dolgozzunk és mindketten megteszünk mindent egymásért. Mindig kértem, hogy segítsen majd. Így tett. Végig. Hálás voltam neki.
Valamennyivel később, az ultrahangon láttuk, hogy visszafordult és végre 8 centinél voltunk. Nem tudom hány óra volt ekkor. Lassan közeledtek a tolofájások. Korábban szerettem volna vízben vagy négykézláb lenni, de nem éreztem elég erősnek magam. Oldalt próbáltuk először a kitolást, de összehúztam magam a hullámokkor. Anikó átfordított hátra, és törölközőt erősített az ágyhoz, amibe kapaszkodva ellen húztam. Fantasztikusan sokat segített, instruált mikor és hova irányítsam a nyomást, hogy ne kiabáljak hanem azt az erőt a nyomásra összpontosítsam. Már látszódott a hajas fejecske, de többször visszacsúszott a Kicsi. A katarzis, a transz, az őserő amiről korábban hallottam olvastam, ott volt bennem is. Azt éreztem, hogy nem fog kiférni, és nagyon nehéz a fájdalommal együtt nyomni. Még ezekben a percekben is sikerült koncentrálni és az vezetett, hogy most már itt vagyunk, nincs visszaút, Matteo meg kell szülessen. Minden fájdalommal látszódott, majd visszacsúszott. Néztem Anikóra, Juanra, az volt bennem hogyan, honnan...mintha egy betonfalat akartam volna két kézzel arrébb tolni….és tudtam, hogy muszáj sikerüljön. Anikó megkérte a doktornőt, hogy felülről tartsa meg a Kicsit, megijedtem először, de már mindegy volt. Felpattant mellém az ágyra és a karjával a hasamat nyomva lent tartotta Matteot. Egyáltalán nem volt rossz érzés, sőt megkönnyebbülés volt, megtartotta és nem csúszott többet vissza. Kibújt a fejecskéje, innen már jók voltunk. Gyorsan megérkezett hozzánk Matteo. A kábultság és fáradtság ellenére, az ösztön ott volt és rögtön nyúltam érte. Magamhoz vettem, úgy ahogy azt korábban megannyiszor elképzeltem. Ott volt. Sikerült. Jól voltunk. Megszülettünk mint család, mint Anya és Apa. Megfogta az Apukája hüvelykujját, nyugodtan feküdt a mellkasomon. A világ legtermészetesebb érzése volt az anyukájaként átölelni. Megvártuk még a köldökzsinór kipulzált és Apa elvágta. Megszületett a lepény is, kicsit repedtem, összevarrtak. Közben Matteo átesett a kötelező vizsgálatokon, majd gyorsan visszakaptuk és már ügyesen meg is találta a cicimet, a jövőbeli all inclusive, nulla 24 órás ellátását.
Hálás voltam. Végtelenül hálás. A mai napig. Matteonak, hogy ilyen erős volt végig, Juannak, hogy fáradhatatlanul végig mellettem volt, egy pillanatra sem hagyott magamra. Anikónak a támogatásért, ami ha kellett gyengéd és megértő volt, ha kellett határozott, ha kellett, kiabálva erőt adó. Hálás voltam, hogy segített megvalósítani azt a szülést, amit magunknak megterveztem. Hálás vagyok a hitemnek, és annak a hihetetlen erőnek ami bennünk van, nőkben.
Sajnos Matteot utána elvitték megfigyelésre, mert nem sírt fel igazán erősen, és az orvosok minden esetleges rizikót ki akartak zárni. Másfél napot a intenzíven megfigyelték, majd vizsgálatokkal arra jutottak, hogy a egyik oldalon a hangszálaknak még meg kell erősödni, de szerencsére semmilyen életveszélyes probléma nem áll fenn. Szerdán már egy szobában lehettünk. Hétfőig kellett bent maradni, megvárták még elindul a szopizás, és biztosak akartak benne lenni, hogy minden rendben van vele. Fantasztikusan kedves orvosok és nővérek dolgoznak az osztályon, ez segítette a mindennapokat.
Borzasztóan vágytam arra, hogy nyugodtan végre csak mi négyen legyünk itthon. Elrohant a hét, orvos, konzultáció, vizsgálat, sárgulás....Hallgattam az orvosokat, nővéreket, fejtem, éjszakáztam, nem akartam egyedül hagyni a kiságyban, nem ettem, vártam, hogy jöjjön a család látogatóba... Azt hiszem pénteken kértem meg Juan, hogy aludjon itthon tovább és maradjon bent éjszaka tovább. Nem tudtam már egyedül lenni. Akárhányszor átölelt, vagy Matteot megfogtam csak sírtam.
A lelkem még mindig itt volt a kanapén, abban a pillanatban amikor elment a magzatvíz. Azóta azt érzem, hogy nem értem még utol a történteket, hogy újra és újra visszapörgetek minden percet. Újra és újra átélném. Bár nem teljesen így terveztem a születést, és van amiben eltér az eredeti tervemtől, de ettől függetlenül valóban csodálatos élmény mindannyiunknak. Juan transznak élte meg az egészet, ami minden perccel mélyült és mélyült. Végig az volt benne, hogyan támogathat a legjobban.
Sokáig nem hittem, hogy valaha is Anya leszek egyszer, sokáig kerestem azt a férfit, akivel azt a biztonságot érezhetem amit vele. Ez a nap ebben is megerősített, boldoggá tett. Fura érzés volt látni, hogy kisebb a hasam. Hiányzik kicsit az a más állapot, szép időszak volt. Argentínai szuvenír. Amikor még csak sejtettem, hogy várandós vagyok áldott érzést éreztem a szívemben. Ez azóta is így van, minden nappal erősebb a szeretettel együtt. Amikor megtaláltuk kisfiúnk nevét, még nem tudtuk mit jelent, de első hallásra beleszerettünk mindketten. ❤❤❤ Matteo, Isten ajándéka. ❤❤❤
❤❤❤❤❤❤❤❤❤❤❤❤❤❤❤❤❤❤❤❤❤❤❤❤❤❤❤❤❤❤❤❤❤❤❤❤❤❤❤❤❤❤❤❤❤❤❤❤❤❤❤❤
https://imgflip.com/i/12m7jr