Az Élet és a Halál összebalhéztak. Na, nem komolyan, csak olyan – ha nincs balhé, akkor csináljunk alapon – mint a házastársak. A Halál váltig állította: erősebb, félelmetesebb és előrébb való az Életnél. Az Élet nem vitatkozott, mosolyogva legyintett, és csak annyit kért egyre idegesebb útitársától, hogy fogja be a pofáját. Az ilyen passzív hozzáállás az őrületbe tudja kergetni a konfrontációra kész vitapartnert. A Halál idegi szituációba került, és úgy érezte, valakivel feltétlen meg kell osztania felindultságának okát. A belváros utcáin suhanva a leánygimnázium előtt megpillantották a Szerelmet. Az nagyon el volt havazva, azt sem tudta, hol áll a feje, mert így tavasz elején szinte minden gimis lány szerelmes az általa elképzelt pasiba. Szerencsére az ilyen pasik nemigen léteznek, így aztán nagyobb baj nem is lesz a lángolásból. Némi depresszió, pár vödör könny, egy csipet halálvágy, aztán megy minden tovább. De meló, az van velük, és a Szerelem tette is a dolgát. A Halál nem becsülte túl sokra a Szerelmet, blasz kettes emóciónak tartotta, akinek létét nagyvonalúan elnézik az olyan világokat formáló tényezők, mint Ő. Azért igyekezett udvariasan leereszkedni hozzá.

Zeusz a teraszon ücsörgött és a tízórai nektárját szopogatta pöttyös bögréjéből. Lábánál Apolló kuporgott és halk lantzenével igyekezett fokozni az elandalodást, amit a verandáról nyíló panoráma alapozott meg. Alattuk – körülöttük az Olimposz helyenként még hófödte szürke-fehér csúcsai, lejjebb a fenyőerdők haragos zöldje és az olvadó hó patakokba rendeződő tucatnyi vízesése, ó…és lent a völgyben tavaszistennő, Perszephoné már feljött az alvilágból, és most a réteken táncolva virágba borította még a sötét gondolatokat is. Mindez méltó díszlet ahhoz a kis ünnepséghez, amit Zeusz szervezett nővé cseperedett lányai tiszteletére. Sok évvel ezelőtt – neki csak egy pillanatnak tűnik – együtt töltött kilenc varázslatosan szerelmes éjszakát Mnémoszünével, az emlékezés istennőjével, és ebből a mámoros nászból született kilenc gyönyörű és észveszejtően tehetséges leányka. Mondjuk Hérának, Zeusz feleségének a történtekkel kapcsolatban alapvetően más volt a véleménye, (az a cemende felcsináltatta magát és most kérkedik a fattyaival), de okos nő lévén, azt már régen kifigyelte, jobb istenkirálynőként átsiklani bővérű férje kicsapongásai felett, mint magára vonni haragját, és büszke, öntudatos, független nőként a Kaukázus sziklájához láncolva tűrni egy keselyű kellemetlenkedéseit. Mindenki tanult Prométheusz példájából ott fenn a hegyen.Nikolas Pousin: Apolló és a múzsák

Héliosz már delelőn hajtotta kápráztató fogatát, mikorra összeverődött az összes meghívott a kertben. Apolló tust pengetett a lantján, Pán népi zenekara rázendített a bevonulási indulóra, és a kilenc lány színpadiasan betáncolt Zeusz elé, és félkörben lekuporodtak a fűbe. Zeusz szeretettel simogatta meg a buksijukat és ünnepélyesen szólott:
- Én drága, és gyönyörűséges istenkéim elértétek azt a kort, amikor egy apának komolyan illik aggódnia a lányaival kapcsolatosan. Szeretném elkerülni, hogy naphosszat a nimfákkal és a faunokkal lógjatok a csalitosban, vagy vadkendert szívva ábrándozzatok istenektől elrugaszkodott koncepciókon. Ezért munkát kaptok. Mindenkire a képességeinek és az érdeklődési körének megfelelő feladatot osztok. Nem kell félni, imádni fogjátok. A tehetségesebb halandókat kell majd ösztönöznötök bizonyos alkotások létrehozására, amit később majd művészetnek nevezünk. Egy könnyed, mézédes csókkal elindítjátok a teremtés misztériumát a porból lettek lelkében, és ezzel egy kicsit közénk emelitek őket. Ha a csókotok íze elég mámorító, olyasmit kreálhatnak, ami egy parányi halhatatlanságot biztosít nekik az örökkévalóság peremén.
Az egybegyűltek hangosan éljeneztek, tapsoltak, Afrodité sikongatva brávózott, mert a csók a gyengéje volt. Egyedül Héra dünnyögött maga elé epésen:
- Csók? Hmmm…na, ezek is olyan ribancok lesznek, mint az anyjuk! – de senki nem figyelt rá. Amint csillapodott az ünneplés Zeusz folytatta:
- Remélem, átérzitek, hogy a létező világ számára milyen fontos …izék lettetek. 
- Ihlet! Legyen a nevük Ihlet! – lelkesedett segítőkészen Árész, és próbált hozzáértőnek látszani.
- Az a feladatkörük, te, halmozottan sötét alak! – torkollta le Pallasz Athéné. – Téged sem hívnak Mindmegdöglötöknek, pedig tennivalóid ilyesmiben merülnek ki! Legyenek inkább ők a Múzsák.
- Ez nagyon jó! – rikoltott Apolló, és Zeusz is rábólintott.
- Na, gyertek ide körém – intett apa a lányainak – mindannyiótoknak elmondom eljövendő teendőit.
Kicsi Uránia, te állandóan a fellegekben jársz, kutakodsz a menybolton, és próbálod ellesni a titkaimat. Legyél te a csillagászok és az égi okosságok kutatójának ihletője. Meglátjátok, - fordult a hallgatósághoz - ez a lányka egy nap elviszi a halandókat Szelénéhez az ezüstösen csillogó holdra.
Kleio, drágám, te mindent tudsz a múltról, és így lesz ez több ezer év múltán is, legyél te a história múzsája.
Ó…Erató, kicsim te nagy franc vagy! Nagyon értesz a lélek dolgaihoz és a szerelem nevű őrületbe tudsz kergetni istent, embert és mindenki mást. Még a lóseggű kentaurok is beleolvadnak a mosolyodba. Te leszel a szerelmi költészet maga!
És Zeusz szépen sorban kiosztotta lányai közt az írott, játszott és gondolt művészetek ösztönzését. Euterpé kapta a lírát, zenét, Polühümnia a patetikus himnuszokat, Melpomené a drámát, Thália a komédiát, Terpszikhoré a táncot és Kalliopé az epikát és a filozófiát. Végezvén a feladatok szétosztásával Zeusz engedélyt adott a kerti parti megkezdésére. Az Olümposz üzemi konyhájának szakácsa az ambróziát 365 féleképpen tudta elkészíteni. Ebből 220 most ott illatozott az asztalokon. A hegylakók fesztelenül beszélgetve, nektárt kortyolgatva készültek az ünnepi lakomára. Jól érezték magukat a jó társaságban. Melphomené gondolta kipróbálja frissen szerzett diplomáját, és kerülve a feltűnést arrébb szökkent pár ezer évet és néhány mérföldet. Athénban ütött rajta Szophoklészen, aki addigra jó nevű irodalmárnak számított a környéken. Úgy össze-vissza csókolta az öreget, hogy az ott nyomban megírta az Antigonét. Mire visszaért az Olümposzra már mindenki őt ünnepelte. Micsoda dráma! Mekkora tragédia! Az örökkévalóságnak írt nyomorúság! Annyi könny és vér folyik szét a sorok között, amitől még egy szakavatott széplélek is spontánorgazmust kap. Ezt megihletni mestermunka! Még folyt volna tovább Melpomené ünneplése, mikor egy kis kövérkés leányka lépett Zeusz elé:
- Nekem mi lesz a feladatom, apa? – kérdezte, és határtalan szeretettel nézett az öregre. – Én is szeretnék valami munkát!
- Jaj! – nyögött fel Zeusz – miért kellene neked valamit is csinálnod, drágám? Itt maradsz mellettünk és jókat mulatunk majd együtt a világ baján.
- Hadd legyen neki is feladata, mint a többieknek – vette védelmébe az ifjú hölgyet Héra – ne félj, neked is lesz munkád, kicsiny Teszüfosz.
Zeusz már tudta, most következik Héra bosszúja a Múzsákért, Teszüfoszért és ezért az egész délutánért. A lányka körülbelül egyidős lehet lánytestvéreivel. Egy átdorbézolt évszázad után nemzette őt Zeusz Erisszel a viszály nagyon eszes, nagyon ravasz és nagyon ronda istennőjével. Józanon még bottal sem piszkálta volna a nőt, de hát…ez van.
- Én is valamilyen múzsa akarok lenni! – vázolta fel elvárását Teszüfosz.
A jelenlévők elborzadtak az igény hallatán. Nehéz, szinte megoldhatatlan feladat elé állították Zeuszt, ugyanis a hölgy külalakja még a kecskelábú faunokat is riasztotta, szellemileg pedig oly mértékben visszafogott volt, hogy a levegővételt is diktálni kellett neki. Egy titánt adtak mellé, aki éjjel-nappal ellátta instrukciókkal: beszívom…kifújom…
- Legyen a reménytelen szerelmi líra ihletője – javasolta a sokat látott Hádész.
- Na, azt már nem! – vétózott Apolló. A múltkor együtt lógtunk Teszüfosszal Leszbosz környékén. Csak néhány pillanatra hagytam egyedül Szapphóval, de mire visszaértem, a nő már megfellebbezhetetlenül utálta a pasikat, és még engem is – igaz diszkréten – de lerúgott magáról. Engem! Nem szabad semmit Teszüfoszra bízni, ami szerelemmel kapcsolatos. Afrodité helyeselt.
- A dal? Mit szólnátok a nóták múzsája címhez? – próbálkozott ismét Árész.
- Nemrég dalra fakadt az alvilág lejárata előtt – hadonászott tiltakozón Perszephoné. A kutyám Cerberus előbb csak nyüszített, habzott mind a három szája, aztán világgá rohant. A Volgán túlról hoztam vissza szegény rémült jószágot.
Ekkor Héra Zeuszhoz lépett és a fülébe súgott valamit. A főisten mosolyogva bólintott és nagyot szusszant a megtalált megoldás tudatában.
- Én kicsi drágám, te mindig kedves vagy velem, a hülyeségeiddel mindig felvidítasz, és soha nem kérdőjelezed meg a döntéseimet. (Valószínűleg meg sem érted őket.) A nővéreid nagyon szép, nagyon okos, művelt és tehetséges lányok. De gőgösek, sznobok és nagyon tudatában vannak saját értéküknek. Te kicsit randa vagy, nem kicsi butácska, abszolút tehetségtelen, aki nem ért semmihez. De mától az összes nagytudású nővéred tőled fog rettegni, várják a
véleményedet, és lesik az elvárásaidat. A hátad mögött utálni fognak, megvetnek, de szemtől-szemben hízelegni fognak. Teszüfosz, kicsim te leszel a Kritikusok Múzsája!
Héra a háttérben elégedetten és kicsit gonoszul mosolygott.

                                                                                     ***
Azóta évezredek múltak, birodalmak születtek és buktak, stílusok váltották egymást, a szép és a csúf megítélése alapvetően és öntörvényűen változott, de Teszüfosz időtlenül uralkodik minden tollforgató, kőfaragó, képcsináló, zeneértő és csepűrágó felett.
                                                                                     ***
Valamikor a 70-es években találkoztam a fenti alapötlettel valamilyen vicces írásban. Tulajdonképpen semmire nem emlékszem belőle, csak a Múzsára. Tetszett a „koncepció”, írtam, hát egy sztorit, ahogy szerintem történhetett. Az alapötleten kívül minden az enyém: nevek, konfliktusok, résztörténetek, még Héra bosszúja is. Így talán nem plágium a plágium!
Remegve várom Teszüfosz ítéletét.

Ádám a kanapé előtt, a földön ült és nagyon nyomorult hangulat lengte körül. Azzal tisztában volt, az imént szarta el egész hátralévő életét. A szív és az ész összecsapását az ész nyerte, és ez Ádámot elbizonytalanította. Hogyan folytassa?! Mert ész nélkül lehet élni, – rengeteg hülye bolyong a világban boldogan – de a szív hiánya megkérdőjelezi a továbbiakat. Tán mélyen rögzült cinizmusa átsegíti ezen a buktatón is.
                                                                                            *

Most – így karácsony jövetelére várva – ajánlanék egy parádés ajándéknak valót. Egy könyvet. Nagyon praktikus, mert mielőtt beteszed a fa alá, te is kiolvashatod. Hidd el érdemes. Ha tetszik, eltöltöttél „vele” pár vidám órát, ha nem, akkor megnyugszol: - de jó, hogy ezt a szart nem vettem meg magamnak! Én némileg ismerem a történetet. Van benne izgalom, küzdelem, szerelem (nem kicsi) és ármány. Elvisz a múltba, mutatja, hogy a jelen ugyanúgy működik, mint a múlt, és vigyáz a jövőre.

Mutatok néhány olvasói véleményt: 

- „Iszonyatosan élveztem a nyelvi és képi játékokat, és olykor hiába túlmonologizáltak a párbeszédek, mégis zseniálisak. Ez határozottan az erősséged! Ott voltam végig, de nem a palotában vagy a küzdőtér porondján, esetleg Gordio házában. Nem. Én Gordio (és az összes karakter) fejében, szívében voltam, mikor épp kit olvastam, azzal voltam egy. Olvasás közben nem külső szemlélő voltam, aki a pótszéken csücsül, hanem én is együtt éltem a karakterekkel, a cselekménnyel. Persze, azért volt kedvencem: az első pillanattól a Druida jeleneteit élveztem a legjobban.”

- „Nagyon jól használod a képeket feszültségfokozásra, - oldásra, de egyszerű leírásra is. Itt-ott néha-néha túlszalad, de annyira illik a mű hangvételéhez, árnyalt mondandójához, az ábrázolt karakterekhez, és a választott történelmi korhoz, hogy amint felveszi az olvasó a ritmust, abszolút kívánatos, illeszkedő.”

- „Nagyon szerettem. Szerintem ez egy olyan könyv, amit többször is érdemes, akár különböző életszakaszokban újra és újra elolvasni, vagy idő híján akár csak az első olvasás során becetlizett, megjelölt oldalakat, bekezdéseket átolvasni.”

-  „… szinte rágtam a körmöm, hogy bizonyos helyzeteknek mi lesz a feloldása, hogy fognak alakulni a dolgok.” „Komolyan azt gondolom, hogy a könyvedben a dramaturgia lazán odaver sok hollywoodi filmnek.”

-  „…várom a következő könyvedet is, addig meg  még egy párszor el fogom olvasni a Gladiátortáncot.” 

- „Imádtam Sylviát, azt a sok érzelmet és gondolatot, ami körülötte forog, és ahogy forog.” 

Regényfőhősnek lenni felemelő, de rendkívül időt rabló meló. Ráadásul történelmi publikációk cselekményébe belefolyni nem könnyű, mert rengeteg háttér információval kell rendelkezni. Ezek beszerzése gyakran a házi feladat rovására megy. Most őszintén: ki a frászt érdekel, hogy héthez mennyit kell adni, hogy negyvenegy legyen, mikor a teljes anatóliai hadtest itt áll a Wekerle telepi ház előtt, és a szultán vezetésével ostromra készülnek? Józsinak, a harmadik b. osztály tanulójának választania kellett. Vagy a számtan és környezetismeret leckéken rágja át magát, vagy kiront az első emeletről és az aszfaltba alázza a szultán hadait. Erre mind a felkészültsége, mind az eszközei megvoltak. Többször átolvasta az Egri csillagokat, A koppányi aga testamentumát, valamint a Tolnai Világtörténelem ide vágó szakaszait. Na, jó, ott csak a képeket nézegette.

A tél haldoklott. A havat elhordta már a globális felmelegedés, és a fák, bokrok biológiai óráját felborította a napsütéses délelőtt. Február vége volt. Juci valahol a dolga után járt, csak ketten voltunk otthon. Süti lekuporodott mellém a kanapéra és kicsit bizonytalanul megkérdezte:
- Józsi, tudsz titkot tartani? – és reménykedve nézett rám.
- Persze! – vágtam rá habozás nélkül, de tisztában voltam vele, válaszomnak szinte semmilyen valóságtartalma nincs. Nem tudok titkot tartani! Nem szeretem a titkokat. A titok olyan, mint a hazudás. Rengeteg dolgot kell hozzá fejben tartani, folyamatos rögtönzést igényel, és mindezt oly természetességgel, ahogy Gábor Miklós mondta a Hamlet monológot. Nem vagyok pletykás, de könnyen elszólom magam. Na, mindegy, ha a gyermek igényli, hát igyekszem.
- Muszáj beavatni téged a dologba, mert talán segíteni is kell. – emelte rám tekintetét bizonytalanul a nagylány. Nem szerette kiteregetni a dolgait, akkor érezte magát biztonságban, ha egyedül tartotta kézben az események alakulását. – Jucinak van egy régi álma, végiglátogatni az Eoli szigeteket. Összespóroltam egy kisebb zsák pénzt és anyák napjára elviszem őt oda. De ez olyan meglepetés lesz, amit az utolsó pillanatig nem tudhat meg. Az első és legfontosabb ok, amiért be kellett avatnom téged, hogy van-e kedved jönni? Juci tutira szeretné, ha te is ott lennél.
- Tündérem, az én utaztatásom… hm, körülbelül olyan, mint „rosszlányt” befizetni egy felnőtt filmes moziba. Pénzkidobás. Voltam már néhány tucat szigeten, a talpalatnyitól az országnyiig. Igaz, nem Jucival, de a sziget akkor is sziget. Azt a rengeteg pénzt, amit rám pazarolnánk, fordítsátok inkább a gasztronómia és a helyi borászat átfogó kiismerésére.
- Biztos? – kérdezte bizonytalanul – és ha Juci nem jön nélküled?
- Majd együtt rábeszéljük. Részemről különben sem áldozat ez a gesztus. Utálnék kilométerek tucatjait gyalogolni egy olyan rom miatt, amilyet az előző faluban láttunk már hármat.
Ebben maradtunk. Még hozzá tette:
- Ha elszólod magad…
- Tudom – vágtam a szavába – minősíthetetlenül rondán nézel rám, miközben megölsz.
- Nem kifejezetten erre gondoltam, de ez a megoldás is tetszik.
Elrepült a március, április, és a rohanó időt lázas tevékenység töltötte ki. Kiderült, a család barátnője és külsős tagja, Andi is utazik a Sütiexpresszel. A két lány – egy olasz szakos féldiplomata és egy nemzetközi turisztikai szakember – precízen, pontról-pontra, szigetről-szigetre megkomponálta az utat. Szállodákkal, panziókkal tárgyaltak, repülőjegyeket vásároltak, hajójáratokat hangoltak össze, vasúti menetrendeket tanulmányoztak, biztosításokat kötöttek, tárgyaltak Juci főnökével és szabadságot vettek ki a nevében. Április végére készen volt az út.

Országos jelentőségű cimborám és volt tettestársam (kollégám), Sanya azt írta az egyik, régi köveket megörökítő posztomhoz, hogy:
„Magyarország középkori műemlékei derékig érnek, ... jobb esetben vállig.”
Sajnos, baromira igaza van. Ami már vállig ér, az újjáépített restauráció. A hozzánk vagyonszerzés céljából érkező sokadalmak leküzdhetetlen késztetést éreztek a ledöntés, felgyújtás és rongálás iránt.

Csobánc várának romjai. Lelkes lokálpatrióták és történészek építgetik szabadidejükben, hogy legalább vállig érjen.

Csobánc várát például, a Rákóczi szabadságharc végeztével átadták a császári csapatoknak, akik német alapossággal felrobbantották az akkor már 500 éve álló falakat. Na, igen, itt horgad fel egy fájó igazság: aki sajnálja a pénzt a katonái eltartására, annak rövid időn belül más katonáit kell eltartania. Amikor pedig az érdekek rendkívül szerteágazóak, és az érdekeltek tág teret igyekeznek biztosítani a kibontakozáshoz, akkor mindig eljutnak a tág térig, de ezt a teret állandóan úgy hívják: Mohács!

Szeretem a tenger illatát. Nem mondom, hogy semmivel sem összetéveszthető, mert még nem szagoltam a világ összes kipárolgását, de minden esetre nagyon jellegzetes aroma. A sók, a víz, a szél és a nap, mind hozzáad egy keveset ahhoz, amit aztán végül tengerillatnak nevezünk. Csak hajóról, a nyílt tengeren érzékelhető. A köves partoknak és a homokos plázsoknak szaguk van. Nem mindig jó. Ilyen és ehhez hasonló, filozófia közeli gondolatok foglalkoztattak, amikor az m/s Székesfehérvár egy csendes naplemente közepette befutott Latakia elé. Nem sokat bíbelődtünk az érkezéssel: – lassítás, gép állj, fél erő hátra, dobd le, négy nódust a vízbe, fogd meg, kész, a harang négyet kondul! – Ezek a vizenjárók számára természetes vezényszavak arra utalnak, hogy a hajó lassan beúszik a horgonyzóhelyre, majd elkezd „tolatni”, közben ledobja a horgonyát és a tolatással kienged 100 méter láncot a horgony után, szépen elterítve a tengerfenéken, és a fedélzetmester négy harangütéssel jelzi a hídra, négy nódus a vízben. A Fehérvár már szinte magától tudta a tennivalót, annyit érkezett Latak elé, a személyzet csak néha súgott neki. Végre lazíthatott a legénység is, szisszentek a „navégremegjöttünk” sörök és vidáman csörrent a jég a viszkis poharak alján. Volt, aki a félbehagyott vacsoráját fejezte be, mert a manőverek mindig precízen étkezési időben bonyolódtak. A világ kikötői úgy vannak szerteszórva a kontinenseken, – tudományosan – hogy az indulási, vagy érkezési manőverek kivétel nélkül reggeli-ebéd, vagy vacsoraidőben legyenek! Szerintem a Titanic, a Hood és a Bismarck is vacsoraidőben süllyedt el! Na, mindegy. Mi élveztük a munka utáni pihenést, a békét, és csodáltuk, ahogy a nap, útban Ciprus felé elhagyja az eget.

Nagyon féltem. Amennyire tudtam, titkoltam, mert egy kilencéves férfi ne szarja össze magát a dzsungelban, tigris támadás esetén se! Ez nálam már akkor alapelv volt. Na, szóval az egész úgy kezdődött, hogy apám jelentősnek mondható könyvtárában találtam egy kötetet, ami maga volt a borzalom, kötve-fűzve. „Vadászkalandok vad tájakon” hirdette a cikornyás címsor a tartalmat. Vérgőzös horror bugyogott a sorok között, amiben oroszlánok, tigrisek és kígyók téptek szét és martak halálra profi vadászokat, valamint gyanútlan bennszülötteket. Ezt a szöveget faltam csontig hatoló rettegés közben. Persze rácsaphattam volna a fedőlapot a bömbölő oroszlánokra és a vérrel gargalizáló tigrisekre, de űzött a tudásszomj. Én is világcsavargó kalandor akartam lenni felnőtt koromban, ezért figyelmesen, sorról-sorra követtem a lopakodó vadászokat és az őket felzabáló fenevadakat, hogy alkalomadtán majd tudjam, mi is a teendő ilyen kritikus élethelyzetben. Amikor aztán apám kiszúrta mit olvasok, mosolyogva megkérdezte:
- Nem félsz?
- Áááá… nem! …na jó, de! – ismertem be némi hezitálás után a valót.
Ekkor leült mellém és még mindig mosolyogva beavatott engem az irodalom lényegébe.
- Tudod, nagyfiú, ezektől a vadállatoktól nem kell félni! Ezek sosem léteztek, nem igaziak, csak az író fantáziája szülte őket. Nem is tudják, mit tenne egy ízig-vérig fenevad az ő helyükben, ezért hát úgy élnek és ölnek, ahogy az író képzelete mozgatja őket. Az író bácsi meg életében nem volt sem szavannán, sem dzsungelben, még a Bakonyt is csak kisvasúttal járta. Na, jó, az állatkerti Pálmaházban talán körbenézett, amikor tigrisszemlén volt a ketrecek között. Valószínűleg akkor tette ki magát a legnagyobb életveszélynek, amikor összeveszett a New York kávéház 90 kilós pultos kisasszonyával és az ráemelte a kármentőt.
Kicsit megdöbbentett ez az illúziórombolás, mert addig nekem az írott szó szentség volt, de pont időben jött. Onnantól a félelmet felváltotta az irigység: - Isten, ha egyszer én ilyeneket tudnék írni!
Na, most elérkezett az idő. Megpróbálom! Megpróbálom papírra vetni az én „Vadászkalandom vad tájakon”-omat! És ez nem lesz a fantázia szüleménye, ezt az élet diktálja! Íme:

A Csokonai már napok óta Bangkokban rakodott, mikor az ügynökség meghívta a barbát és a
capot valamilyen repi kirándulásra az ilyenkor szokásos kaja-pia szolgáltatás kíséretében. A
program a délelőtti óráktól a késő éjszakába nyúlni ígérkezett. Zoli, a capo (legendás
becenevén Mazsi) mereven elzárkózott a lehetőségtől, mert attól félt, csinálunk valamit
imádott hajójával, aztán meg attól is félt, hogy munkaidőben nem csinálunk semmit, ha nincs
a nyomunkban, (erre jelentős esély volt), de leginkább attól tartott, kiderül, valami útonmódon
akkor is működik és úszóképes marad a hajó, ha ő órákig nincs a fedélzeten. Nagyon
nehéz volt rábeszélni a kirándulásra. Mondtuk neki, ez nem szórakozás, ez diplomácia,
vállalati érdek.