Vándorful

Vonattal Phenjanba

2017. július 26. - VáNDor

Egy nagyobb rántás után elindultunk. Olyan bizonytalan sebességgel kezdett neki, mintha maga a vonat sem lett volna biztos benne, hogy valóban jó ötlet-e átkelni ezen a hídon. Exponenciálisan sűrűsödő kattogásokkal gyorsulva haladtunk a kínai hídfő felé, ahol elsuhantunk két szalutáló katona mellett, majd ráhajtottunk a masszív vashídra. A párhuzamos Barátsághídon álló turisták mutatóujjai, tekintetei és kamerái mágnesként követték a Yalu folyó felett átrobogó szerelvényünket. Megérkeztünk a szárazföldre, lelassultunk és bekanyarodtunk az észak-koreai határállomásra.
1_10.JPG

Izgatott suttogás söpört végig a turista kocsin. Az utasok többsége ablakhoz nyomott orral, feszülten figyelte élete Észak-Koreájának első képkockáit.  Az én fülkémben ülő, Kim Ir Szen arcképes kitűzőt viselő észak-koreai lányok voltak valószínűleg az egyetlenek, akik közömbös arccal maradtak a helyükön. Az egyik közömbös arc azonban láthatóan aggodalmassá vált, amikor néhány határőr felszállt a vonatra.

Az arc tulajdonosa idegesen a hátizsákjába nyúlt és felém fordult:

- Átrakhatnám ezeket hozzád az ellenőrzés idejére? - kérdezte, és egy maréknyi sminkcuccot halászott ki a poggyásza mélyéből.

- Ezeket nem szabadna bevinni, de ha nálad találják meg, te védekezhetsz azzal, hogy nem tudtad hogy tilos. Ráadásul téged nem is fognak olyan tüzetesen átvizsgálni, mint minket." - tette hozzá, amikor nem bólintottam azonnal rá erre a fantasztikus ötletre. Végül ráálltam. Miért ne?

2_10.JPGA csempészek

 

A határőr egyre közeledett, én pedig a hátizsákomba dobtam a cuccokat. A segítségért cserébe a lány megengedte, hogy átpörgessem az útlevelét (aminek a borítóján zárójelben a "FOR OFFICIAL TRIP" aranyozott betűi díszlettek) és elmondta, hogy Kínában tanulnak, és a közelgő ünnep apropóján látogatnak éppen haza. Mire megérkezett a határőr, egészen összebarátoztunk. A lánynak igaza volt: a külföldön tanuló észak-koreaiak tényleg sokkal részletesebb átvilágításban részesültek, mint én. Még a kólámra sem kaptam semmi megjegyzést, pedig annál amerikaiabb dolog aligha lehetett volna nálam.

De nem volt a csoport összes tagja ilyen szerencsés. Egy lengyel fiú, Pawel az utolsó pillanatban tépte le a Kim Dzsongun karikatúrát ábrázoló borítót a könyvéről. De hát mire is számított? Kim Dzsongun karikatúrával belépni Észak-Koreába mégöngyilkosabb ötlet, mint sminket csempészni!

3m.jpgÉszak-koreai vonatok

Az elhúzódó ellenőrzés alatt sétálni kezdtem a kocsiban és megismerkedtem a csoport tagjaival. Máig kínosan írom le a turistacsoport szót,  az utazás ezen módja ugyanis olyan távol áll a stílusomtól, mint maga az utazás az otthon maradástól. De ebbe az országba máshogy nem lehet beutazni.

Másrészről Észak-Korea átlagosnak éppenséggel nem nevezhető turisztikai vonzereje átlagosnak éppenséggel nem nevezhető turistákat delegál egy ilyen csoportba. A többség megszállott, egyéni, hátizsákos utazó volt, aki hozzám hasonlóan csak kényszerűségből változtatott az utazási stílusán a távolkeleti ország esetében. Egy ír bácsit kivéve, szinte mindenki a húszas-harmincas éveiben járt. A vezetőnk egy magas ausztrál srác, Chris egykedvűen kártyázott a fülkéjében - számára ez a határátlépés már rutinnak számított. Kártyapartnere szintén Ausztráliából származott, de Dél-Koreában élt. Utóbbi információt természetesen az egész látogatás alatt titokban tartotta.

dscf8402.JPGA vonatra várva...

A következő fülkéből ismerősen csengő nyelv szűrődött ki. Kiderült, hogy Gábor és Endre személyében két másik magyar is volt a csoportban. Beszélgetőpartnerük, egy csinos ukrán lány volt, aki - tekintettel arra, hogy Budapesten tanult - szintén értett néhány szót. Leültem közéjük. Egy hónapnyi magányos ázsiai barangolás után igazán felfrissítő érzés volt az anyanyelvemet használva hazai témákról beszélgetni.

Megérkezett ide is egy határőr. Elkérte a fényképezőinket és telefonjainkat, majd miután felírta az eszközök alapvető adatait egy hosszú és rendezetlen listára végignézte a képeket is. Ezután kipakoltatta a poggyászokat. Különös érdeklődést tanúsított Gábor távol-keleti útikönyve iránt, a Dél-Koreát bemutató fényképek fölött hosszasan elidőzött a tekintete. Ilyesmit nem tilos bevinni az országba, és ahogy azt Gábor később megfogalmazta, valószínűleg csak az állt a háttérben, hogy a határőr tisztában volt vele: élőben sosem fogja ezeket a helyeket látni.

4m.jpgÁtlagos észak-koreai falu

Nemsokára újra mozgásba lendült a vonat. Ahogy kifutottunk az állomásról és keresztülzakatoltunk Sinujiu külvárosán, a turisták többsége - beleértve magamat is - újból mágnesként az ablakokra tapadt. A koszos üveglapok túloldalán lévő átlagos emberek átlagos tevékenységeit (röplabdázó diákok, sétáló emberek, dolgozó rakodómunkások) kattogó kamerák, megemelkedett szemöldökök és kíváncsi tekintetek követték, mintha mindannyian arra számítottunk volna, hogy valamelyik mellékutcában egy komplett munkatábor tárul a szemünk elé.

Nem csak a lakók és a tevékenységeik voltak váratlanul hétköznapiak, de maga a tájkép is. Szürke háztömbök, színes panelházak, falak, kerítések, járdák, fasorok, építkezések...A vörös propagandaszlogeneket és a Kim-dinasztia különböző tagjait ábrázoló képeket, szobrokat és falfestményeket leszámítva (amelyek minden településen jelen voltak) bármely kelet-közép-európai unalomváros beilleszthető lett volna a piszkos ablaküvegek mögé.

5_10.JPG

6_9.JPGAz átlagos városkép

Mire a harmadik ugyanilyen településhez értünk a csoport többsége már visszafordult a hálófülkékbe, így végre leülhettem a folyosó egyik kényelmetlen, lehajtható ülésére. A szomszédos ablak mellett két maláj lány beszélgetett, a kocsi végében pedig Chris írogatott valamit. Mivel én voltam az egyetlen, aki egyéni szervezésben jutott el a határig, kissé kívülállónak éreztem magam; úgy tűnt, már mindenki ismert mindenkit.

Magányomat kihasználva hosszasan bámultam az elsuhanó tájat. A végelláthatatlan élénkzöld mezők, öntözőcsatornák és a horizonton húzódó lankás hegyek lábainál elterülő csendes falvak összhatása a lehető legtávolabb volt attól a képtől, ami Észak-Koreáról élt bennem. Az utakon szinte csak kerékpárosok és gyalogosok közlekedtek, hiányoztak a reklámplakátok, a hegyek fölötti eget pedig nem karcolták össze holmi kondenzcsíkok. A kínai nyüzsi után idilli helynek tűnt.

7m.jpg

8_6.JPGAz észak-koreai vidék

A legtöbb vasútállomáson lassítás nélkül keresztülrobogtunk, (íme egy videó az egyikről) de azon keveseken, ahol huzamosabban elidőztünk, lehetőségem nyílt megfigyelni a vidéki városok vonatablakból belátható részének a mindennapjait. Hosszasan bámultam a helyieket.

A bámulás kölcsönös volt. A városokban is, de főleg a települések között megannyi kíváncsi tekintet kísérte a vonatot. Integető kisgyerekek, nyakukat nyújtogató mosóasszonyok és a vonat elhaladásának idejére rövid pihenőt tartó földművesek. Több alkalommal láttam rejtőzködő gyerekeket is, akik úgy lesték a vonatot, mintha tilos lett volna. Amikor a tekinteteink találkoztak, ijedten elfutottak. Különös.

dscf8489.JPG

dscf8420m.jpgRejtőzködő és kevésbé rejtőzködő gyermekek

Beszélgetésbe elegyedtem a maláj lányokkal, akiktől megtudtam, hogy ők vízummentesen léptek át az imént a határon. Átpörgettem az útlevelemet: ugyan maláj nem vagyok, de az okirat nem tartalmazott egy új pecsétet sem. Az egyetlen újdonság egy hátsó fedőlapra ragasztott , árcédulára hasonlító kis matrica volt, rajta valamiféle azonosítószámmal.

A jelenség okát már az időközben mellénk telepedett Chris magyarázta el egy jegeskávé mellett: csak azok az állampolgárok kapnak pecsétet az útlevelükbe, akiknek az országában van észak-koreai nagykövetség. Mivel nálunk nincs, én csak egy külön papíron kaptam meg a vízumomat arra pedig a pecsétemet.

dscf7311m.jpgÉszak-koreai vízumom. Szerencse, hogy lefényképeztem, kilépéskor vissza kellett adni...

- És általában milyen nemzetiségű utazók csatlakoznak a csoporthoz? - kérdeztem az idegenvezetőt.

- Amerikaiak. - felelte Chris.

- Amerikaiak? - visszhangoztam csodálkozva. Azt sem tudtam, hogy ők egyáltalán beutazhatnak ide!

- Igen, bár ebben a csoportban pont egy sincs. Ők csak légi úton léphetnek be a Észak-Koreába. Két fajta ember pedig még úgy se: újságírók és dél-koreaiak. - mondta.

A Peking és Phenjan között repülő Air Koryo - kvázi monopolhelyzetéből és az ország túlbürokratizált idegenforgalmi rendszeréből adódóan - nem éppen az olcsó árairól híres. De még ha ugyanannyiba is kerülne mint a vonat, akkor is utóbbit választanám, hiszen odafönt közlekedve le kell mondani az észak-koreai vidék megismeréséről és a hatórás zötykölődés hamisíthatatlan hangulatáról. 

dscf7525.JPG

dscf7641m.jpg

dscf7570.JPGŐket nem látni a repülőből

Visszasétáltam a fülkémbe az észak-koreai lányokhoz, de az ágyam már foglalt volt: egy középkorú koreai férfi ült rajta, akit sosem láttam korábban. Hiába próbáltam udvariasan maradásra bírni, szinte azonnal felpattant az ágyamról és távozott a fülkéből.

- Ő is veletek tanul? - ültem le  kérdés alanya által felmelegített ágyamra.

- Nem, nem egészen. -

- Akkor csak barát? Vagy családtag? - kérdeztem, de a lányok a fejüket rázták.

- Ő...ő a vezetőnk. - bökte ki egyikőjük, én pedig jobbnak láttam témát váltani:

- Mikor érünk Phenjanba?

- Nem sokára. Egy-két óra.

A hátralevő egy-két órát ismét a folyosó ablakai alatt töltöttem.

dscf7602.JPGA "vezető" merengve nézi az elsuhanó rizsföldeket

A táj lassan változott. A felszínt borító zöld rizsszőnyegből itt-ott kibukkanó hagyományos háztetőket magas betonépületek váltották fel, a földeken dolgozó vidéki lakosság helyett pedig az építkezéseken segédkező munkások bámulták a vonatot. A pályaudvarok egyre szélesebbé váltak, és mi egyre gyakrabban álltunk meg. Elsuhantunk egy komplett tankot szállító tehervonat mellett, majd néhány hegyoldalba épített masszív katonai erőd után felsejlettek a főváros első épületei.

dscf7680.JPGEz már Phenjan!

Ahogy a kerékpárokat felváltották az autók, a fákat pedig a villanyoszlopok, megjelentek az első benzinkutak, kereszteződések és körforgalmak is. A sínek egyre többfelé ágaztak, a rendező-pályaudvarokon szorgos rakodómunkások dolgoztak, a háttérben néhány kínai kamion parkolt. A színes lakótömbök alatt labdázó kisgyerekek már nem olyan nagyra tátott szájjal figyelték a vonatot, mint vidéki barátaik. Lassulni kezdtünk.

dscf8353.JPGA phenjani végállomás

Ahogy begördültünk Phenjan vasútállomására ismét izgatott suttogás söpört végig a kocsin, ez alkalommal a bőröndzárak kattogásának és a székek visszahajtásának a zörejével fűszerezve. Pár perc múlva kinyíltak az ajtók, és megindult a tömeg. Elbúcsúztam a lányoktól és leszálltam. Lassan a csoport összes tagja összegyűlt a peronon, majd Chris vezetésével keresztülvágtunk az állomás épületén. Ami mögött nem más várt minket, mint...

Folytatás: Meddig lehet elmenni Észak-Koreában?

A bejegyzés trackback címe:

https://vandorful.blog.hu/api/trackback/id/tr4612689607

Trackbackek, pingbackek:

Trackback: Kétfarkú Kutya Párt teszt és bukta 2017.07.29. 10:54:07

"Leteszteltük a Kétfarkúakat és megbuktak. Nem értik a humort csak a sajátjukat és nem valódi demokráciát akarnak, hanem ugyan ezt mint a mostani, csak más szereplőkkel." - Több mint négy év után a Szórakoztató Erkölcstan blog törölte kedvencei közül...

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása