Néha a kezembe akad egy thriller is, habár nem vagyok a műfaj nagy rajongója, de mindig adok egy újabb és újabb (és újabb...) esélyt neki. 

Peter May - Vesztegzár című műve azért ragadt a kezemben, mert volt egy misztikuma a könyv megírásának. Ahogy megszületett a történet a kiadók sorra dobták vissza, azzal az indokkal, hogy nem realisztikus maga a körülmény, amiben a főhősünknek túl kell élnie. Ezt azért esik nehezemre megemészteni, mert ez miért volna kizáró ok? Vannak ennél a földtől elrugaszkodottabb történetei is a világunknak és pont ezt nem tudta volna az olvasóközönség megemészteni? (J. K. Rowling, te vagy az?)

Most eszembe jut az egyik nagy kedvencem Dmitry Glukhovsky Metro trilógiája, amiben szintén inog a realitás talaja, de ugyancsak egy olyan képet vázol fel, aminek egy bizonyos százaléka nem zárja ki, hogy megtörténté ne váljon. Az emberiségnek rengeteg látható és láthatatlan ellenséggel kell megküzdenie, felvennie a harcot, de legtöbbször önmagával áll szemben és önmagának okozza a legnagyobb fejtörést. Emiatt egy hajszálnyit bizalmatlanná váltam az író felé, de ez legyen az én problémám. 

A  Vesztegzár "legendája" azzal lesz teljes, hogy miután sok-sok évet pihent a gazdája számítógépén, végre eltűnt az őt takaró felhőrengeteg (aki érti, érti) és napvilágot láthatott egy olyan világban, ahol most több létjogosultsága lehet, mint azelőtt bármikor.

♦♦♦

Peter May - Vesztegzár

"Egy halálos vírus miatt zárják le Londont és a világot. Jack MacNeil detektívfelügyelő utolsó napját tölti a londoni rendőrségnél. A karrierje és a házassága is romokban hever. Már a családtagjai is megfertőződtek..."

MacNeil rendőrfelügyelő utolsó 24 óráját követhetjük nyomon, ami elég ahhoz, hogy egy egész gyilkossági ügyet felgöngyölítsen percre pontosan. Igaza volt az írónak azzal kapcsolatban, hogy nem lett volna érdemes több napra, hétre kihúzni a történteket így sokkal pörgősebb a cselekmény. 

Viszonylag sok szereplővel találkozunk, de idő hiányában futó ismeretséget jelentenek az olvasó számára, ami nem baj! Éppen annyi jelentőségük van a történetben, amennyi elég ahhoz, hogy a cselekmény tovább haladjon. A kapcsolatrendszereket, viszonyokat hamar letisztázza, de mindig csurran-cseppen valami a helyzethez illően. Nem érzek hiányosságot ezen a téren, éppen annyit kaptunk a szereplőkből, amennyi kellett. Nyilván a főhősünkre ez nem vonatkozik.

Tetszett a könyv, de sajnos ezt csak úgy tudtam volna igazán élvezni, ha lenne londoni helyismeretem. Nem sokat jelentett, amikor elmondta, hogy melyik utcán fordul be és ki. Még akkor se zsánerem az ilyesmi, ha egy teljesen fiktív városról beszélünk. Amikor túl sokat "utazunk" és nem jelentős vagy visszatérő a helyszín, akkor elvesztem az érdeklődésemet és csak arra várok, hogy mikor érünk oda. 

Végig folynak az események, nincsenek kimaradt órák. A felügyelőnk nyughatatlanul talpon van, amit egy pont után áttudunk érezni. Mindannyiunkkal előfordult már, hogy inkább teszi a dolgát, csak elterelje a saját gondjairól a figyelmet. 

A történet magába rejti a brutalitást, a kegyetlenséget, az emberi összeesküvést, a reménybe vetett hitet, azt a küzdelemre való hajlamot, amit belénk táplált a genetika, de nem vágják egyszerre az arcunkba, csak miután letettük a könyvet és egyszerre átpörgettük az agyunkban, hogy mi is történt és ezek hangosan kimondva mit is jelentenek számunkra. 

♦♦♦

Régebben tartózkodtam attól, hogy túl vastag könyvet vegyek a kezembe, mert attól féltem, hogy soha nem fogom elolvasni. Volt valóság alapja, ugyanis a kötelező iskolai regényeket nehezen vagy el se olvastam. Aztán rájöttem, hogy gyerekkoromban is ez volt a feltétele az olvasásnak. Szerettem olvasni, de ha muszájból adtak valamit a kezembe, úgy hogy az semmiféle formában nem passzolt az érdeklődésemhez, akkor nehezen ment. 

Stephen King nem a rövid írásairól ismert. Legelőször a Kedvencek temetője c. könyvét olvastam el, aminek a történetét ismertem előtte, ugyanis film formájában nagyon régen megörökítették (azóta persze új feldolgozás is dukált). Kíváncsi voltam rá, hogy azt a rettegést, amit akkor gyerekkoromban átéltem a tv előtt, vajon a könyv is áttudja-e adni? Meglepően tapasztaltam, hogy igen, sőt még jobban! Akkor adtam a híres írónak igazán esélyt arra, hogy több művével is megpróbálkozzak.

Közben azon gondolkoztam, hogyan is jutott el idáig, hogyan tud ennyit és így írni? Ráébredtem, hogy ha egyszer sikerül megemberelnem magam és a saját könyveimet kiadatnom (először befejeznem), akkor közel hasonló terjedelemmel fogok előállni. Miért? Eddig nem tudtam, hogy mi a probléma a motivációmmal, ami néha felébred, de gyorsan elhanyatlik. Az idő. Azt vettem észre, hogy King nem siet a történet elmesélésével. Mindent részletez és nagy gonddal adja elő a legcsekélyebbnek tűnő párbeszédet is. Az én írásstílusom hasonló, ugyanis szeretek mindent (is) részletezni, de attól félek, hogy sok lesz az olvasónak egyszerre, ezért próbálom visszafogni magam. Ennek az az eredménye, hogy olvasás közben hiányérzetem keletkezik, azaz " ide kell még valami" érzés. Az írótól így folyamatosan tanulom, hogyan adjak időt a történetnek kibontakozni. Hogyan adjak elő egy kerek történetet akkor is, ha csak a legvégén várja az olvasót a csattanó és addig, hogyan tudom fenntartani a figyelmet.

♦♦♦

Stephen King - Az intézet

"Az éjszaka közepén Luke Ellis szüleit brutálisan meggyilkolják a saját házukban, a fiót pedig elrabolják. Másnap Luke az Intézetben ébred egy ugyanolyan szobában, mint a sajátja, mellette pedig hasonló szobák nyílnak hozzá hasonló fiúkkal és lányokkal: mindannyian különleges természetfeletti képességekkel rendelkeznek. A szigorúan titkos intézményt igazgató Mrs. Sigsby egyetlen célja pedig az, hogy könyörtelenül kinyerje a gyerekek erejét, akár kínzás árán is."

"Az év horrorja a Goodreads Choice Awards 2019 szavazói szerint."

Nem tagadom, hogy élveztem a könyvet, de erős túlzás, hogy horror lett volna. Habár ki tudja kinek mi az. Nekem a horrorról az elképzelésem például az előbb említett Kedvencek temetője, ami egy kevésbé valószínű élethelyzetet mutat be és ami ha eszedbe jut, nem jön azonnal álom a szemedre.

Az intézetre inkább helytállóbb lenne úgy fogalmazni, hogy "a mindennapok horrorja". Ez lefedi azt a valóságot, amiben élünk és amit a könyv bemutat, ezzel párhuzamot vonva a létező és kitalált világ között. 

Maga a gondolat, hogy megtörténhet (vagy ki tudja, már meg is történt vagy éppen ez történik) ijesztő. Több valóságalapot társítanak hozzá az olvasók és a valós élet tapasztalati, mint egy élőholt macskához. 

Személy szerint olvasás közben nem járt át az ismeretlentől való félelem. Inkább egy másfajta félelem tartott fogva, amitől ha belegondoltam vagy elképzeltem, megfeszültek az izmaim. Egy folyamatos "túlélő" ösztön aktiválódott és pörgött az agyam, hogy ha hasonló helyzetben lennék, hogyan és miként reagálnék? Szembeszállnék vagy beletörődnék a sorsomba? Adnék esélyt magamnak a túléléshez, képes lennék megtenni a lehetetlen, akkor is ha az fáj mentálisan és fizikailag is? Ha mindet túléltem, sikerülne-e feldolgoznom, hogyan dolgoznám fel, milyen hatással lenne a későbbi életemre? A kérdések addig pörögtek, amíg az egyetlen szó kezdett villogni az elmémben, hogy IGEN. 

A történet keretein belül képes az olvasót is egy olyan tudatállapotba hozni, hogy gondolkodásra bírja. Egy olyan helyzetbe "kényszerít", amiben rájössz, hogy döntened kell és a döntésed fogja megalapozni a jövőd alakulását. Nem számít, hogy jól vagy rosszul döntöttél, mert az események mindig adnak lehetőséget arra, hogy a magad ura legyél.

Gördülékeny, könnyen követhető a történet. Reális, igazi emberi reakciókat látunk, amikbe könnyen beleéli magát az olvasó és olyan érzése támadhat, hogy "én is ezt tettem volna". 

Sajnos csak az utolsó negyedben adja át az olvasónak az igazi adrenalin löketet és abból is főleg az utolsó oldalakra koncentrál. A lezárásnál tuningolja fel az érzékszerveket. Ez a stílusából adódik, nem is egy igazán helytálló negatív értékelés, de ne hagyjam szó nélkül. 

♦♦♦

Mindig megvan a hangulata, amikor a könyvtárban lassan lépdelve vadászok egy újabb olvasmányra. Persze lehetetlen egy darab könyvvel elhagyni a tett helyszínét. Ezúttal (csak) 4 történet esett áldozatul, amik szigorúan a kedvenc - misztikus, horror, fantasy -  műfajokra fektetik a hangsúlyt. 

♦♦♦

Az első közülük, amibe belepillantottam (és másnapra véletlenül el is olvastam):

 Carlos Ruiz Zafón - A köd hercege

1943, Spanyolország. A Carver család a háború elől a városból az Atlanti-óceán partjára menekül. Apa, anya, kislány, nagylány és kamasz fiú. Mindenki fél a változástól. Leghamarabb a kislány barátkozik meg a helyzettel, mert érkezéskor már a pályaudvaron a bokájához dörgölőzik egy varázslatos cica.
Ez a macska nem issza a tejet. Hízelegni, dorombolni nagyon tud, de a tejre rá se néz. A pókot viszont levadássza!
Az új házban rejtélyes dolgok történnek. Szinte tapintható a régi tulajdonosok jelenléte. Aztán a múlt ködéből lassan kibontakozik egy ördögi figura: a Köd Hercege, aki minden kívánságot teljesít - de megkéri az árát.

ELOLVASOM

Egy ifjúsági regénybe botlottam ezúttal, aminek először a címe tett kíváncsivá és másodrészt a borítója fogott meg. (Oké. A macskára is kíváncsi voltam.)

Ez a könyv a szerző első ifjúsági regénye, ami 1993-ban jelent meg először. A könyv új borítót kapott azóta, ami kétségkívül növeli a cím és a fülszöveg misztikusságát.

A regény számomra elérte a célját. Egy olyan történet született, ami - ahogy Zafón is megemlíti - korosztálytól függetlenül olvasható. (Őszintén szólva az előszótól kicsit megijedtem, hiszen eléggé válogatós vagyok, de az a rossz szokásom, hogy ha egy könyvet elkezdek olvasni, azt be is kell fejeznem, akárhogy sikerült.)

A háttértörténet egyszerű, a karakterek sincsenek túlbonyolítva, a cselekmény nem kívánja meg a robbanásszerű helyzeteket, inkább fokozatosan növeli a hangulatot. 

Nem éreztem úgy, hogy az időmet pocsékolnám vele, inkább rácsodálkoztam, hogy milyen hamar a végén járok. 

Zafón kitér arra is, hogy érzi és tudja a regénye hiányosságait (amit egyébként egy-két olvasó is sérelmez), de átírni már nem akarta. Ilyen a szereplők felszínes bemutatása, a kisebb logikai hibák a cselekményben, a kérdések, amik felmerülnek bennünk, de nem kapunk rájuk választ. Véleményem szerint egyik se annyira szembetűnő hiba, hogy zavarja az olvasót abban, hogy legalább egy esélyt ne adjon a befejezésre. 

Könnyű olvasmány, bátran ajánlom mindenkinek. Az éjszakai alvást nem fenyegeti, így azok is megbíróznak vele, akik tartanak a történet mágikus hatásaitól. Igazi mese a fiataloknak és a felnőtteknek egyaránt.

A könyv vége felé úgy éreztem, hogy nincs is vége. A köd hercege egy folytatást, egy második részt, egy újabb kalandot elbírna. Számomra nyitott maradt a cselekmény. Érdekelne a szereplők további sorsa,  emellett rengeteg olyan szituáció van benne, amit meglehetne ragadni és váratlanul megcsavarni. 

♦♦♦