Valahogy 40 éves korunkra minden kialakul körülöttünk, a szokásaink, az elveink, az ízlésünk... és ez biztonságot ad. Nem kell gondolkodnunk, minden megy rutinból. Ebben a látszólag remek lelki békében ha mégis adódik valami váratlan helyzet, akkor pedig előrántunk a tudatalattinkból valamilyen sémát, és csak jó esetben vesszük észre, ha nem igazán vált be. És hogy miért van ez? Mert egyszerűen egy idő után elalszik az éberségünk.
Mégis hogyan vegyük rá magunkat, hogy időnként felébredjünk és önvizsgálatot tartsunk?
Én sajnos elkövettem azt a hibát, hogy a fent leírtak szerint szép lassan abbahagytam az állandó kétkedést és megkérdőjelezést, ami kívülről akár bölcsességnek is tűnhet, de sajnos nem az volt. Az a legnagyobb baj, hogy szép lassan hozzá tudunk szokni a "kicsit rossz" dolgokhoz, és ezért már akkor sem vesszük észre, amikor nagyon intenzíven rossz lesz. Ilyenkor már valóban boldogtalannak érezhetjük magunkat, csak sajnos nehéz rájönni, hogy pontosan mi is váltja ki a frusztráló érzést - mivel apránként adagolva kaptuk.
Néha nagyon jó érzés elgondolkodni magunkban az élet értelmén - de cselekednünk is kell
Azt hiszem nekem az volt a nagy pofon, amikor a kislányom tavaly nyáron a tengerparton megkérdezte, hogy miért nem mosolygok. Az nagyon kiborító érzés volt, de be kellett látnom, hogy valóban már csak kívülről mosolyogtam ha nagyon kellett, belülről már egyáltalán nem.
Az hogy ennek mi volt az oka, még csak bogozgatom, és azt sem tudom egyelőre felmérni, hogy melyik dolog borított ki a legjobban:
- éveken át sikertelen próbálkozások a gyerekvállalással (ennek azért végül szerencsére sikeres lett a vége)
- egy szülő halála
- a gazdasági válság hatásai a munkánkra (kereseti és álláslehetőségek)
- a hitelválság
- egy építkezés a maga visszacsinálhatatlan tévedéseivel
... még folytathatnám a sort. A lényeg az, hogy én azt tapasztaltam, hogy a jó öreg "fake it till you make it" (azaz tettesd a tökéletest, amíg nem megy igazából) stratégia nem igazán válik be hosszútávon, max. gyors tünet-eltüntetésre alkalmas. Vagyis hiába csináltam úgy, mintha ezek a problémák nem lettek volna óriásiak, mert igazából azok voltak. De a megszokott rutinokat futtatni sokkal nagyobb biztonságot adott, mint szembenézni a valósággal és esetleg változtatni valamit. Ez azonban előbb-utóbb kiégéshez vezethet, amit nehezen tudunk időben és ráadásul saját magunkon diagnosztizálni.
A baj az, hogy egy idő után épp a megszokott keretek zilálhatják szét a boldogságunkat
Télen egy teljes hónapot Görögországban töltöttünk, szerény, de nagyon barátságos környezetben. Itt döbbentem rá ismét, hogy pontosan mi is kell ahhoz, hogy boldog legyek. Valójában nem sok. Friss tej, jó levegő, sok alvás, sok beszélgetés, sok idő olvasásra, filmnézésre... Itt sajnos azzal is szembe kellett néznem, hogy valójában évek óta erőn felül kell teljesítenünk, hogy a jelenlegi (ld. építési tévedések!!) házunkat fenntartsuk: igazából teljesen feleslegesen. Manapság már befektetésnek sem mindig az igazi egy ingatlan - ha meg lakni sem az, akkor tényleg hiábavaló az erőlködés. De én ahhoz szoktam hozzá, hogy nem költözgetünk állandóan, amink van, "azzal főzünk". Máig nem tudom megmagyarázni, hogy miért élt bennem ennyire sokáig ez a tévhit. Bizonyára pár éve mint státuszszimbólum is fontosnak tartottam azt, hogy hol lakunk.
Telelni egy nyaralóban okozott kihívásokat - de tanulságos is volt, hogy rájöjjünk, mi is kell a jóléthez
A lényeg az, hogy bár úgy tűnik kívülről, hogy egy szép és nagy ház pontosan a biztonságot, kényelmet, nyugalmat adja, nagyon nem mindegy, hogy ezért milyen árat fizetünk. Érdemes időnként megállni, megvizsgálni és újraértékelni életünk fontos területeit:
- lakhatás és fenntartási költségek
- életmódunk a mindennapokban
- étkezésünk
- hobbijaink
- munkánk
- baráti körünk
- házasságunk
Persze, mindig mindent lehet jobban csinálni - ez természetes. De belegondoltatok már abba, hogy IGAZÁN MÉLYRE ásva pontosan mik az érzéseitek? Valódi elégedettség vagy inkább csak egy túl régóta berögzült szokást követünk gondolkodás nélkül?
Én végre leástam, és rémisztő felismerni a nagy tévedéseket. A görög út óta van terítéken a házhoz való viszonyunk, ami pénzügyi szempontból egyértelműen egy "igen, adjuk el". De
- itt nőtt fel a kislányunk, aki nagyon kötődik a házhoz és a környékhez
- kicsit ijesztő belegondolni, hogy helyette mégis hova tudunk majd hirtelen költözni
De mindezeket átgondolva végre sikerült meghoznunk a nagy döntést, változtatnunk kell - hiába gondoltuk évekkel ezelőtt, hogy végleg itt és így telepedünk le. Hogyan lehet ezt a nagy változtatást a lehető legkevesebb stresszel túlélni?
Mi is az a "napi dobozolás"?
Erről kb. 20 éve olvastam egy Dale Carnegie könyvben ("live in one-day compartments" - azaz napi "dobozokban" éld az életedet), és nagyon megtetszett. Az a lényege, hogy jövőn való általában teljesen felesleges aggódásunkat úgy is csökkenthetjük, ha elhisszük, hogy egy nap alatt csak egy napnyi dolgot tudunk megcsinálni (ez ugye nem bonyolult), tehát ne is tervezzünk egy napra többet. Ha pedig megterveztük az adott napi teendőinket, akkor onnantól kezdve már csak arra koncentráljunk. Ezután a "nagy képet" bőven elég homályosan, részletek nélkül, tényleg csak nagy vonalakban látnunk. Így biztosan hatékonyabbak leszünk, mert van esélyünk az aggódás helyett a valós feladatokkal foglalkozni, ha pedig végrehajtottuk, az elégedettséggel fog eltölteni. Ne feledjük, hogy ez azért is fontos, mert viszonylag rövid idő alatt is történhetnek olyan nagy, rajtunk kívül álló változások, hogy azokat lehetetlenség lenne előre számításba venni. Ezzel a módszerrel viszont a figyelmünk nagy részét valóban az aktuális teendőkre tudjuk fordítani. A nagyon sikeres mindfulness technika is részben hasonló szemléletre épít. (itt utalok is rá: 5. pont). Akinek könnyebb, az úgy is elképzelheti, hogy egy nap az egy "fülke" - nem nézünk belőle semerre, csak az aznappal foglalkozunk.
Egy nap - egy doboz, és csak erre összpontosítsunk
Ha nem is egy naposra, de kisebb szakaszokra szinte minden "projektet" szét tudunk bontani. Ez azt jelenti, hogy ahelyett, hogy feleslegesen már most azon görcsölnék, hogy ha eladjuk a házunkat és nem találunk elég gyorsan másik megfelelőt akkor hogyan és melyik iskolába fog a gyerek szeptemberben járni, hol fogok kutyát sétáltatni - felbontom a nagy változtatást több kis fázisra:
1. Lakás felkészítése az eladásra
2. Lakás eladása
3. Részletek megtervezése (időzítések)
4. Új lakás vagy bérlemény keresése
5. Új élet berendezése
A FORRADALMI gondolat emögött pedig az, hogy egyszerre csakis és kizárólag egy fázisra koncentráljunk. Amennyiben az teljesült, minden kis részfeladatával együtt végrehajtottuk, akkor és tényleg csak akkor kezdjünk el foglalkozni a következő lépéssel. Ez egyébként az irodai munkában is nagyon beválik, de akár egy sima napi teendő lista esetén is. Így kevésbé vállaljuk túl magunkat és nekem pl. sikerült megszabadulnom (na nem 100%-ban, de azért jelentősen) a pánikolástól.
Totál logikus az egész, mégis bizonyos típusú embereknek borzasztóan nagy nehézségeket tud okozni ez a fajta gyakorlatiasság és fegyelmezettség - többek között nekem nyilván.
Találtam egy app-et is, ami végre bevált a napi tervezésben (először is nagyon jó az emlékeztető csilingelése, másodszor pedig egy gombnyomással lehet a feladatokat ide-oda tologatni a "plan your day" funkcióval). És meg is dicsér, ha mindent kipipáltam... További infó róla itt: any.do. 
Bírom a tech-dolgokat, és ez az app végre bevált a napi teendők tervezésénél
