Magyarország nyugati szomszédja, majdnem 1000 éven át a Német-Római Császárság volt. E nagy birodalomban hosszú fejlődés során egyre több területi egység alakult ki: Magyarország közvetlen szomszédjává két hercegség vált: Alsó-Ausztria és Stájerország.
A gyűjtőnevükön „osztráknak” nevezetett hercegségeket a XIII. század végétől a Habsburg-dinasztia szerezte meg és formálta valamelyest egységgé. Az így létrejövő „Ausztria” (vagy: „örökös tartományok”) és a középkori magyar állam határai lassan szilárdultak meg (északi szakaszon ez lett a Lajta folyó).
Az államhatár akkor is fennmaradt, amikor 1526 után a Habsburg-család került hazánk trónjára. Bekerültünk ugyan a „Habsburg-birodalomnak” vagy „dunai monarchiának” nevezett laza „államhalmazba” – de soha nem merült fel pl. Vas megye átcsatolása Stájerországhoz.
Ugyanakkor az államhatár nem jelentett nyelvi határt. A középkorban (és a koraújkorban) folyamatosan zajlott a németség költözködése kelet felé, így a nyugat-magyarországi megyék nyugati része fokozatosan német nyelvű területté vált.
Az etnikai térképet színesítette, hogy – elsősorban a koraújkorban – a Dráván túlról horvát parasztok költöztek észak felé – pontosan ide a német és magyar nyelvi tömbök érintkezési területére.
Amikor 1919/20-ban a párizsi békekonferencia meghúzta hazánk új határait, akkor általában igen erősen figyelmen kívül hagyták az etnikai elvet (lásd: Csallóköz, Partium, Bácska sb.). Egy kivételt mégis tettek: az Ausztriával kötött saint-geermain-i (1919. szeptember) és a Magyarországgal kötött trianoni békékben hazánk nyugati „peremsávját” átcsatolták Ausztriához. Ezekből a területekből alakult meg 1921-ben Burgenland tartomány.
Az 1921-es év eseményei meglehetősen közismertek („nyugat-magyarországi felkelés”, soproni népszavazás stb.).
Az új osztrák-magyar határ tényleges megállapítása időt vett igénybe, ami lehetőséget adott a magyar kormányka, hogy „javításokat” kérjünk. A magyar kormány majdnem 100 falut kért vissza. A Népszövetség 1922-ben valóban módosította a „trianoni” határt – bár közel sem annyira, amennyire mi szerettük volna.
Érdemes közelebbről megvizsgálni az egyes – ide-oda csatolt – falvak etnikai összetételét.
Rendeket és Rőtfalvát – melyek mára teljesen egybeépültek – a határmegállapító bizottság Magyarországnak ítélte. Viszonylag kisebb településekről van szó (kb. 300 illetve 700 lakossal), akiknek zöme német anyanyelvű volt.
A bizottság döntése után a két kormány „csereüzletet” kötött egymással, így e két – németül beszélő – falu mégis Ausztriáé lett, hazánk viszont megkapta a bizottság által a „sógoroknak” ítélt Ólmodot és Szentpéterfát.
Ólmod kicsiny (kb. 300) lelkes, horvát nemzetiségű falu volt, melyet a trianoni határmeghúzás szinte teljesen elvágott a szomszédos településektől – már csak ezért is örültek, hogy „hazakerülhettek”. Ráadásul ezekben az években többször ki is fejezték: Magyarországon akarnak maradni!
Szentpéterfa jelentős (kb. 1 500 lakosú), zömmel szintén horvát nyelvű település volt. Ők éveken át erősen küzdöttek azért, hogy Magyarországon maradhassanak – ezt végül ezzel a cserével, 1923-ban érték el. Sopron („A leghűségesebb város”) mintájára megkapták a Communitas Fidelissima („Leghűségesebb Község”) címet.
Szombathelytől nyugatra a népszövetségi bizottság több települést „visszaadott” Magyarországnak.
Kis- és Nagynarda szintén zömmel horvát nyelvű falvak: az egyikben nemesi a másikban jobbágy eredetű családok éltek (együttesen mintegy 680-an).
Alsó- és Felsőcsatár lakosai is elsősorban horvátok voltak (néhány német anyanyelvűvel „kiegészítve”). Az együttesen több, mint 800 fős két települést a visszacsatolás után 10 évvel össze is vonték.
Magyar- és Németkeresztes neve kicsit megtévesztő, hiszen valójában mindkettőben német nyelvű parasztok éltek – összesen mintegy 700-an. Ezt a két falut is összevonták később, némi tépelődés után Vaskeresztes néven.
Horvátlövő kicsit falu volt (kb. 400 lélekkel). Itt „stimmel” a név – a valóban horvát nyelvű lakosok maguk is tiltakoztak a trianoni béke ellen, ezért a bizottság visszacsatolta őket. A település nevének másik tagja nyilván az egykor itt élő hatáőrökre utal.
A „vicces” nevű Pornóapáti kicsit „komolyabb” település volt 700, zömmel németül beszélő lakóval (magyar kisebbséggel). Nem ok nélkül viseli az „apáti” tagot nevében, ugyanis a XIII. században bencés apátságot alapított itt egy főúri nemzetség. A történelem viharai során – elsősorban a török háborúk időszakában – az épület és temploma is elpusztult.
Érdekesen alakult két, délebbre fekvő falu sorsa.
Karácsfa és Lovászad többségében németül beszélő lakóit a trianoni béke Ausztriának ítélte. 1921-ben az osztrák csendőrség meg is kísérelte birtokba venni e falvakat – ám ekkor magyar szabadcsapatok érkeztek ide, akik fegyveres harcot vívtak az osztrákokkal.
1922-ben ezért – az északabbra fekvő falvakkal együtt – helyi népszavazáson megkérdezték a helyieket, hogy melyik országot választják. Az északi - ahogy fent már jeleztem elsősorban horvát nemzetiségű – falvak Magyarországon szerettek volna maradni, addig e két – német nyelvű falu – Ausztriát választotta.
A történet végére kívánkozik egy korabeli – valószínűleg hiteles, megtörtént – anekdota.
1923-ban népszövetségi delegáció járta végig a Magyarországhoz visszakerült falvakat. A francia delegátus természetesen vitt magfával magyar tolmácsot, hogy beszélhessen a helyiekkel. Az egyik faluban a teljes lakosság felsorakozott, a legszebb ünneplő ruháját felvéve. A delegátus felolvasta a hivatalos döntést: a falu – a lakók saját akaratából! – visszakerül Magyarországhoz. A bejelentés után a helyiek – szép ünneplő ruhájukban – elénekelték a Szózatot. Utána a francia delegátus odafordult a falu bírójához (kb. „polgármester”), hogy a tolmács segítségével beszélgessen vele (és a falusiakkal).
Ekkor a tolmács kibökte: most semmire sem megyünk az én magyar-tudásommal, mert ezek a falusiak bizony mindnyájan horvátok – és csak horvátul beszélnek…
