Amikor a gimiben a reformkorban íródott verseket olvassuk, kizárólag a férfiak gondolatait halljuk. Na de mi van a nőkkel, akikhez az epekedő szerelmes versek íródtak? Róluk nem tanultunk sem a történelem, sem a magyar órákon. Pedig ők szülték és nevelték reformkorunk nagyjait.

A nő feladata

A kor erkölcsei, hagyományai nagyon pontosan megszabták a nő helyét és feladatát a társadalomban. A nő elsődleges kötelessége férjhez menni, gyerekeket szülni, nevelni őket, illetve gondoskodni a háztartásról, biztosítani a családi békét a munkából hazatérő megfáradt férj számára. A reformkorban ez a szerepkör még kiegészült azzal is, hogy lehetőleg hazáját szerető honleány legyen a nő. Ha lebontva megnézzük ezeket a feladatokat, nem kevés munka hárult rájuk.

Férjhez menni muszáj

A kor tanácsadó irodalma, a szépirodalom és a sajtó is azt sulykolta a lányokba, hogy férjhez menni muszáj, hiszen ez a nőnek a teremtőtől elrendelt feladata. Arról nem is beszélve, hogy igen nehéz megélhetési helyzetbe került az a nő, aki nem talált férjet magának, hiszen a család fenntartója még hosszú évtizedekig a férfi. A pártában maradt lányokat szánalom és gúny övezte. Nem csoda hát, ha minden szülő igyekezett minél előbb férjet találni lányának. A házasságok nagy többsége nem szerelmi, hanem szülők által elrendezett házasság volt.

A házasságban a férj és feleség között alárendeltségi viszony uralkodott: a férj volt a családfő, a feleség engedelmességgel tartozott neki. Ez nem feltétlenül jelentett elnyomást, hiszen a törvény és a szokás szerint válóok lehetett, ha a férj együttélésre képtelennek vagy agresszívnek mutatkozott. A legtöbb lányba azt nevelték, hogy vesse alá magát a férje akaratának, így aztán ebben nem is láttak semmi kivetnivalót.

Asszonynak szülni kötelesség

A férjhez menés után az asszony legfőbb kötelessége a gyerekszülés volt. A kor fogamzásgátlási viszonyai között a nők életük felében várandósak voltak vagy szoptattak – módosabb családokban ez utóbbit a szoptatós dajka végezte. Sajnos a magas gyerekhalandóság miatt a kisgyerekek jó része nem érte meg a felnőtt kort, így nem ritka, hogy 10-12 szülés után egy anyának 2-3 felnőtt gyereke volt.

A jobb módú nemesi és polgári családokban a kicsik házi nevelése anyai kötelességnek számított. Ez gyakran kimerült abban, hogy az anya kiválasztotta a gyereke dajkáját, később pedig a megfelelő nevelőnőt. Több emlékirat tanúsága szerint az anyát jobban lefoglalta a házi gazdálkodás és a férj kényelmének biztosítása mint a gyermeknevelés.

A lányok nevelését az anya egészen a férjhez menésig irányította valamilyen módon. A kisfiúkról azonban csak 8-10 éves korukig gondoskodott a mamájuk, utáni ők iskolába, távoli kollégiumokba kerültek, ahol már férfiak tanították őket.

A honleány

A reformkor nacionalizmusa nem csak a férfiakra hatott, hanem a nők között is egyre nagyobb teret kapott a honleányi szerepkör. Például az 1843-44-es országgyűlésen felvetették a képviselők a nők szavazati jogának kérdését. Ebből persze ekkor még nem lett törvény, de a hölgyek egyre gyakrabban vettek részt különféle társulatok, bizottságok ülésein, és vállaltak feladatokat is.

A nők egyre többször nyilvánítottak véleményt például a sajtóban. Érdekes eszmecsere bontakozott ki például a lányok taníttatásának szükségességéről. A férfiak egy része azért tartotta elengedhetetlenül szükségesnek a nők taníttatását, mert úgy vélték, hogy a művelt anyák műveltebb gyerekeket nevelnek majd. A nők egészen más okokból érveltek a lányok taníttatása mellett: ők a tanulástól, művelődéstől várták az önbecsülésük, önértékelésük növekedését. Lehet, hogy egy csöppet azért elnyomva érezték magukat a férjeik által…

A nők nevelése

A kevésbé módos lányok oktatása többnyire befejeződött a koedukált elemivel, ahol optimális esetben legalább írni-olvasni és számolni megtanultak. A gazdagabb családok lányai azonban otthon, később pedig nevelőintézetekben cseperedtek. Hosszú ideig az angolkisasszonyok iskolái örvendtek a legjobb hírnévnek, de volt egy tucatnyi bentlakásos intézet is, amelyeket külföldi nevelőnők vezettek. Ezekben az intézetekben az ifjú hölgyeket nem tanították magyar nyelvre, irodalomra és történelemre sem. Ezt a feladatot végül az 1846-ban nyíló miskolci református lánynevelő intézet vállalta fel. Itt már a magyar nyelv és a megválogatott elméleti ismeretek mellett a háziasszonyi és anyai szerepre is felkészítették a lányokat.

Ha egy nő további műveltségre vágyott, akkor maradt számára az önképzés: olvasott, írt, színházba, operába járt, zenélni, táncolni, festeni tanult.

Persze azért voltak olyan „tudós” férfiak, akik azt gondolták, hogy ha egy lány tanul, az agymunka miatt a vér az agyába áramlik, minek következtében a medencéje meggyengül, és ez káros hatással lesz a termékenységére…

A nő öltözik

A reformkor hölgyeinek jutott osztályrészül először az az öröm, hogy divatlapokat nézegethettek. Az első hazai (német nyelvű) divatlap 1827-ben került az olvasók elé. A lap teljes alakos képeken mutatta be a legújabb nyugat-európai divatot. A következő 15 évben további 3 magyar és 3 német nyelvű divatlapot alapítottak. A magyar hölgyek elsősorban a párizsi és a bécsi divatot követték, és csak a nagyon idősek vagy a teljes visszavonultságban élők engedhették meg maguknak, hogy saját ízlésük szerint öltözzenek. A reformkor idején politikai tüntetésszámba ment a magyaros ruha viselete, amit a honleányok is büszkén öltöttek magukra.

Amikor épp nem a magyarságukkal tüntettek a hölgyek, akkor követték a kor divatját: a könnyű, lebegő anyagokból készült bő szoknyáik bokáig értek, és látni engedték a puha bőrből vagy textilből készült, keresztszalagokkal rögzített fekete vagy fehér lapos sarkú cipellőket. A szoknyák alá drótvázat húztak, amire időnként apró párnákat varrtak. Nagy újítása a korszaknak a kétrészes ruha, ugyanis ekkor indul hódító útjára a női blúz.

Alsóruha gyanánt kötelező volt fűzőt viselni, és legalább öt-hat alsószoknyát. Az erkölcsös hölgyek kizárólag fehér alsószoknyát viselhettek, amelynek tisztasága a jólápoltság fokmérője volt. A kizárólag fekete vagy fehér harisnyáik selyemszálból vagy pamutból készültek, és térd alatt vagy felett kötötték meg őket. A harisnyákat a legtöbb családban házilag varrták vagy kötötték, sőt az anyagukat is otthon szőtték. Persze Pesten már kereskedésekben lehetett készen is kapni például méregdrága csipke és selyemharisnyákat, amelyeket csak a nagyon jómódúak engedhettek meg maguknak.

És persze hordtak bugyit is, ami combközépig vagy térd alá ért. Finom vászonból varrták, és csipkeszegéllyel díszítették, elöl-hátul hasítékkal látták el, rendkívül praktikussá téve ezzel a használatát.

Női kiegészítők, hajviselet

A női szépség legfőbb jegye a makulátlanul tiszta fehér bőr volt, amelyre erkölcsös nő csak igen diszkréten alkalmazott festéket. A kiegészítők közül elmaradhatatlan kellék a csipkés napernyő és legyező. Mivel tisztálkodni legfeljebb hetente-kéthetente szoktak, a makacs szagokat igyekeztek kölnivel eltüntetni, amiből gyakran a ruhára, zsebkendőre is hintettek. Az igazi honleányok körében nagyon népszerű volt a Nemzeti illat nevű parfüm, amit vaníliából, szegfűszegből, jázmin-, rózsa-, cédrus-, és narancsolajból, valamint mósusz- és ámbrakivonatból komponáltak. Az illatos vizeket gyakran keverték a vízhez is mosáskor, fürdéshez, sőt az illatszerek egy részének idegnyugtató hatást is tulajdonítottak, és gyakran alkalmazták őket fejfájásnál, ájulásnál.

A nők a korszakban hosszú hajat viseltek, és ebből állították elő az éppen divatos hajkoronájukat. A húszas években szinte tornyot készítettek a hölgyek fejére az ügyes kezű fodrászok, amelyet aztán különféle tollakkal, fésűkkel, virágokkal díszítettek. A harmincas években a vállig érő, dugóhúzóra hasonlító fürtök hódítottak, amiket éjszakára papírcsavarókra tekertek fel. A negyvenes évek divatja pedig egészen leegyszerűsödött: a hajat középen elválasztották, és kontyba feltekerték.

Nézd meg, hogyan segíthetek neked felkészülni az érettségire!