A 20. század történelmének egyik legsokkolóbb, és máig az egyik legvitatottabb eseménye volt, mikor 1963. november 22.-én merényletet követtek el John F. Kennedy amerikai elnök ellen Dallasban tett látogatása során. Arról, hogy valójában ki és miért tette ezt, illetve milyen hatalmi megfontolások álltak JFK meggyilkolása mögött mostanáig csak feltevéseink lehetnek, azonban az biztos, hogy az amerikaiak mindmáig össznemzeti tragédiaként tekintenek erre az eseményre - nem véletlen, ugyanis a fiatal és népszerű elnök halála anno alapjaiban rázta meg a közvéleményt, és hosszú ideig rányomta a gyász hangulatát a népre. Pablo Larraín életrajzi filmje egész közelről enged betekintést ezen eseményekbe, és a puskalövéstől a temetési menetig követi végig az elnök halála körüli napokat, méghozzá a megözvegyült First Lady-t, Jackie Kennedy-t a középpontba helyezve.

A film non-lineáris szerkezetben tárja elénk az eseményeit: először mindjárt a történések végén vesszük fel a fonalat, amint egy meg nem nevezett újságíró (Billy Crudup) interjút készít az éppen gyászoló és teljes egészében magába fordult Jackie-vel (Natalie Portman). Az interjú részleteiből rajzolódnak ki előttünk az elnök halálát követő három nap eseményei, azonban a film még véletlenül sem akar kronologikus sorrendet tartani egyes jelenetei között, teljesen szabadon váltogatja az idősíkokat - ezzel ugyan némileg megzavarja a nézőt, azonban sikeresen elénk tárja fő karakterének pszichés profilját, vagyis azt, hogy Jackie pontosan milyen állapoton ment keresztül férje halálát követően. A nép által imádott, fiatal és csinos nőre sokan irigykedhettek annak idején, azonban itt kiderül, hogy a First Lady-nek nem mindennapi csapásokat kellett elviselnie - Kennedy (Caspar Phillipson) halála csupán zárta az őt körülvevő szomorú események láncolatát, ugyanis korábban két gyermekét is elvesztette, ráadásul amellett, hogy meg kell birkóznia az őt körülvevő médiacirkusszal, még azt is ki kell találnia, hogyan folytatja majd az életét özvegyen, két újabb gyermek anyjaként.

A Jackie teljes egészében karakterközpontú alkotás, a film során csak és kizárólag a címszereplő nézőpontjából szemléljük az eseményeket, és csak arra kapunk választ, hogy ő hogyan élte meg élete talán legnehezebb három napját. Aki arra számít, hogy Larraín filmje belefolyik Kennedy elnök politikájának értékelésébe, esetleg megpróbálja felderíteni a merénylet okát és körülményeit, annak csalódnia kell majd, ugyanis ez a film nem erről szól: a Fehér Ház, a díszes ruhák, és a nagynevű politikusok csak körítésként szolgálnak, a Jackie valójában azt mutatja meg, hogy feleségként és anyaként milyen érzés egy ilyen tragédiával szembesülni, és hogyan lehet feldolgozni egy általunk szeretett személy halálát. Akár az elnök hal meg, akár egy átlagember, a hozzátartozók számára mindig ugyanolyan nehéz túllépni a veszteségen, és valahogy kitölteni az elhunyt személy hiányától keletkezett űrt az életükben. Az már csak plusz adalék a történethez, hogy Jackie gyászát egy egész ország követi figyelemmel, ám a részvétnyilvánítások és együttérző szavak, teljesen jelentéktelennek tűnnek az események súlyához mérten - a főszereplő lassan tudatosítja magában, hogy előbb-utóbb fel kell ébrednie a Fehér Ház pompája által nyújtott álomból, és vissza kell térnie az átlagemberek közé. Ugyan hellyel-közzel vannak politikai utalások a filmben (pl.: a kubai rakétaválság, a vietnami háború, és a Castro-rezsim is említésre kerül), ezek ebben az esetben csak másodlagos megjegyzések: a Jackie célja, hogy érzékeltesse milyen a gyász, és az azt körülvevő zavarodottság - ez pedig teljes mértékben sikerül a filmnek.

Nyilvánvaló, hogy a produkció legnagyobb erénye Natalie Portman alakítása - most már én is igazolhatom, hogy a színésznő valóban kiváló ebben a szerepben. Egyesek szerint Portman nagyon hasonlít az igazi Jackie Kennedy-re, mások szerint csak a smink és a ruha teszi a hasonlóságot, de bárki bármit mond, én maradéktalanul elhittem, hogy Kennedy elnök feleségét látom, nem pedig az Oscar-díjas színésznőt. A film rendkívül közelről szemléli a főszereplőt, Jackie majdnem minden képkockán szerepel - rengeteg a premier plán, Portman alakítása azonban egyszer sem vall kudarcot, és könnyen lehet, hogy a tavalyi év legjobb női performanszát tette le az asztalra ezzel a teljesítményével. A színésznő játékára még jobban ráerősít Mica Levi fantasztikus zenei komopzíciója - a Jackie dallamai hátborzongató, ingatag, már-már tébolyult hangulatot kölcsönöznek a produkciónak, ami jól visszaadja az elnök halálát követő bizonytalanságot. Fontosabb mellékszerepekben feltűnik még az újságírót játszó Billy Crudup, Peter Sarsgaard, aki (az 5 évvel később szintén meghalt) Bobby Kennedy-t alakítja, illetve a John Hurt által életre keltett pap (aki igyekszik lelki támogatást nyújtani Jackie számára), azonban nyilvánvaló, hogy ők csupán asszisztálhatnak a főszereplő fantasztikus játéka mellett.

Hibák viszont sajnos itt is előfordulnak: először is, a Jackie sztorija nem tudja kényelmesen kitölteni a rendelkezésére álló 100 percet, olyannyira, hogy a film mondanivalóját szerintem egy óra leforgása alatt is maximális mértékben át lehetett volna adni. Értem én, hogy egész estés játékfilmnek szánták a produkciót, azonban szerintem okkal lehet olyan érzésünk, mintha a rendező szándékosan húzná az időt bizonyos jelenetekkel, annak érdekében hogy kijöjjön a tervezett percszám. Az is zavaró, hogy John Kennedy gyakorlatilag semmit sem szerepel, emiatt pedig csak elég halvány benyomásaink lehetnek a First Lady és az elnök házasságáról - ha egy kicsivel többet láthattunk volna a merénylet előtti időkről, akkor talán jobban átérezhettük volna Jackie megrázkódtatását, így viszont nekem nem tűnt úgy, hogy a film átfogó profilt adna a címszereplőről. A negatívumok ellenére azonban mindenképpen megemlíteném a kiváló díszlet és jelmeztervezői munkát - a készítőknek sikerült elérniük, hogy olyan érzésünk legyen, mintha egy dokumentumfilmet néznénk, amelyet a '60-as évek eleji Fehér Házban forgattak, tehát a látványtervezés kifogástalanul sikeredett.

A Jackie nem egy könnyen emészthető alkotás (nem véletlen, hogy eleinte a megrázó drámák mesterének, Darren Aronofsky-nak akarták adni a szkriptet), azonban elég erénye van ahhoz, hogy a tavalyi év jobban sikerült alkotásai között említsük. Bár megvannak a maga hibái, mégis nagyon különleges életrajzi filmként tud funkcionálni, az pedig külön megnyerő, hogy bepillantást enged az elnökfeleségek életébe - igaz, hogy ezúttal egy nagyon keserű hangulat mellett teszi ezt. Én 8/10-et adnék erre a filmre, azonban tudom, hogy nagyon sokan lesznek, akiket nem tud majd megfogni ez a produkció - akik nem vevők a lassú, érzékletes pszichodrámákra, azok inkább kerüljék az alkotást.

IMDb: 7.1/10

Metacritic: 81/100

Rotten Tomatoes: 89%